„A valódi forradalmárok kötelessége kitartani a végsőkig. A harcban elesettek és az elítéltek bizonyítják ezt.”

A média tájékoztatása szerint Rosalbát 50 év börtönre ítélték több vádpont alapján, melyekből nem hiányzott a terrorizmus, az emberrablás és a gyilkosság. A hírek szerint a partizánnőt november 26-án fogták el Caquetá-ban, egy kétségbeesett fogolyszöktetési akció közben.

Nincs lehetőségem annak ellenőrzésére, hogy amit a sajtó a letartóztatásról és annak körülményeiről mond, igaz-e. A katonai hírszerzés és a rendőrség manipulációi olyan mocskosak, hogy már mindenben kételkedünk, amit mondanak. Hasonlóan a megfélemlített médiumokhoz, amelyek továbbadják ezeket a jelentéseket.

A FARC-on belül sincs lehetőségem kideríteni az igazságot erről a nőről. Az egységek elkülönítése nagyon szigorú, és csak a szervezeti hierarchia legmagasabb pontján lévők tudnak - beosztásukból adódóan - első kézből való információkat a harci cselekményekről. Ennek ellenére vannak olyan biztosnak tartható hírek, melyek lehetővé teszik a véleménynyilvánítást.

Emlékezetem szerint, ebben az országban bíróság még soha nem hozott olyan gyorsan ítéletet, mint ebben az esetben. Két hónap elegendő volt a kolumbiai igazságszolgáltatásnak, hogy meghozzák példamutató ítéletüket. Hogy mindenki megértse: azért ítélték el, mert a FARC tagja volt. A többi vád csak ráadás.

Ahhoz, hogy megvádolhassák gyilkossággal, be kellett volna bizonyítaniuk, hogy használta fegyverét, és a lövedékeket, melyeket az áldozatok testében találtak, az ő fegyveréből lőtték ki, ehhez egy sor technikai eljárás szükségeltetik. Jó feladat az igazságügyi szakértőknek. Egyedülálló eset a történelemben, hogy egy szakértői vélemény ilyen gyorsan elkészült.

Hasonló módon, ahhoz, hogy elítéljék emberrablásért, be kellett volna bizonyítaniuk, hogy részt vett ezekben a cselekményekben. Vagyis jelen volt-e azokban az akciókban, amelyekkel a felkelők csapást próbáltak mérni a hivatali hatalomra. És ezt katonai harci győzelem által való foglyul ejtésnek hívják.

Hogy ne legyek túl hosszú, nem sorolom fel, mi szükséges ahhoz, hogy bebizonyítsák a terrorizmus vádját. Egy jogállamban persze, és nem egy alkotmányosnak álcázott diktatúrában, mint amilyen ma Kolumbiában van. Nem nehéz kikövetkeztetni, hogy amit most Rosalba ügyében csináltak, az egy üzenet volt minden kolumbiai gerillaharcosnak.

A tapasztalatok szerint az első dolog, miután elkaptak egy gerillát harci cselekmények, vagy más ismert körülmények között az, hogy elárasztják ajánlatokkal: feledés, megbocsátás, segítség neki és a családjának, mindenféle garanciák, beleértve a külföldre való áttelepítést, és nagy pénzösszegek kifizetését.

Látszólag nagylelkű, aljas ajánlatok, melyek a legalávalóbb pszichológiai nyomásgyakorlás eszközei, együtt a fenyegetésekkel és az utalásokkal, melyek a pokol kínjait ígérik a nem együttműködőknek. Nyilvánvaló, hogy a legkevésbé ezeknek az eldobható, lényegtelen embereknek az élete és szabadsága számít ezekben az esetekben.

Ami az elfogóikat érdekli, az az általuk megszerezhető információ, valamint vallomásuk fontosságát az adja, hogy jelentős csapásokat mérhetnek velük a forradalmi szervezetre. Ez a gyakorlatban úgy jelentkezik, hogy az elfogottakat árulóvá teszik. A kedvező politikai hatás érdekében elérik, hogy nyilvánosság előtt nyilatkozzanak.

Jaj azoknak, akik hűek maradnak. A védett drágaságok értéktelenné válnak, az állam pedig leveszi álarcát, és undorító pofájából ömlenek az olyan mocskos ítéletek, mint amelyet az imént bemutattunk. Egy igazi, autentikus, következetes, népéhez, pártjához, fegyveres mozgalmához hű forradalmárnak soha nem bocsátanak meg.

Azt sem tudom, hogyan néz ki Rosalba. De az a tény, hogy két hónap alatt 50 év börtönre ítélték azért mert a FARC tagja, jelzi megingathatatlan öntudatának erejét. Ha ellene, egy védtelen, magányos nő ellen így jár el az oligarchia, az azért van, mert fél a példamutatásától, erényétől, tisztaságától.

A szadista hadnagy, Muñoz elleni bírósági eljárás, annak ellenére, hogy megkérdőjelezhetetlen bizonyítékok utalnak bűnösségére, mint például a DNS-mintája a megerőszakolt kislányokon, akiket aztán a mindezt végignéző kistestvérükkel együtt megölt Taméban, nem mutat jelentős előrelépéseket. Nem volt módjukban lefolytatni a több száz nyomozást az úgynevezett „tévedések” ügyében sem.

A mindenféle bűnök, amelyek közvetlenül a hadsereg tagjaihoz köthetők, vagy a velük cinkos egyetértésben lévő paramilitáris bandák számlájára írható botrányos méreteket öltenek ebben az országban. Bármilyen ítélet ezekben az esetekben hosszú évekig tartó eljárások eredménye. Sőt nemrég törvényeket hoztak, melyek alapján biztosítják védelmüket nemzeti és nemzetközi szinten is.

Az állam állja az ügyvédi- és mindennemű költségeiket, hogy biztosítsa ártatlanságát. Azokból az adóbevételekből, amelyeket az atrocitások áldozatai fizettek be. Az igazságszolgáltatás eltéved az eljárások útvesztőiben és belegabalyodik a jogi szőrszálhasogatásba. Ez mindig így van, ha az állam kutyáinak nem engedélyezett bűntetteinek áldozatairól van szó.

Ha azonban arról van szó, hogy olyan nyomorult nők ellen kell nyomozni és ítélkezni, mint Rosalba, akik felkeltek a kolumbiai kormány borzalmai ellen, a jogi apparátus tündöklő hatékonyságot mutat. A november 26-án meghalt hadifoglyok nem az elítélt partizánnő jogos ítéletének áldozatai, hanem az őt elítélő állam brutális gyengeelméjűségének.

Tizenkét- tizenhárom év szabadságvesztés semmi, összehasonlítva Rosalba 50 évével, vagy a 60 évvel, amit Simónnak kell eltöltenie láncokban, gyakorlatilag haláláig. A négy halott hadifogoly sem ér többet, mint azon gerillaharcosok és civilek tízezrei, akiket bírósági ítélet nélkül végzett ki az állam évtizedeken át. Ez az amit végig kell gondolni.

Kolumbiai hegyek, 2012. január 30.

Írta: Gabriel Ángel