2011 márciusában Brazília évek óta a legnagyobb szociális munkástiltakozása robbant ki. Országszerte több mint 80.000 munkás bénította meg a „haladás” munkáját a vízierõmûvekben, az olajfinomítókban és termoelektromosságot elõállító létesítményekben.

A tiltakozás szikrája az amazóniai dzsungelben lévõ Jirauban pattant ki az önkény, az erõszak és a tekintélyelvûség hatására.

Az egész kicsinek indult, éppúgy, mint Tunéziában, vagy mint ahogy minden nagy társadalmi esemény kezdõdik. Március 15-e délutánján egy munkás és egy buszsofõr verekedett össze abban a táborban, ahol a Brazília legszegényebb térségeibõl származó dolgozók ezrei építik az ország egyik legnagyobb vízerõmû-gátját a Madeira folyón. A beruházás tízmilliárd dollárba fog kerülni.

Röviddel a verekedés után, amelyben a munkást verték meg, munkások százai elkezdték felgyújtani azokat a buszokat, amik a barakkjaiktól a munkahelyükre szállították õket. Egyes források negyvenöt kiégett buszról és tizenöt más jármûrõl beszélnek, de mások már nyolcvanról, amelyek mindössze pár perc alatt semmisültek meg. Az építõipari cég, a Camargo Correa, amely az egyik legnagyobb ilyen vállalat Brazíliában, több mint hatvanezer dolgozóval, irodái is kiégtek, csakúgy, mint a munkások hálóhelyiségeinek fele és legalább három bankautomata. Úgy nyolcezer munkás bement a dzsungelbe, hogy elmeneküljön az erõszak elõl. A rendõrségnek nem voltak megfelelõ erõi a helyzet kezeléséhez, így csak azokat a létesítményeket tudták megvédeni, ahol azokat a robbanóanyagokat tárolták, amelyekkel a folyó folyását alakították. A nyugalom csak akkor állt helyre, amikor Dilma Rousseff kormánya a katonai rendészet hatszáz fõs egységét küldte a helyszínre, hogy átvegye az események fölötti ellenõrzést. Ennek ellenére Jirauban körülbelül kétezer munkás ahelyett, hogy folytatta volna a munkát, visszatért a lakóhelyére.

A közeli Santo Antonio építési területen munkabeszüntetés kezdõdött tizenhétezer dolgozó részvételével, akik egy másik vízierõmûvet építenek a Madeira folyón Porto Velho, Rondônia állam fõvárosa közelében. Csupán egy hét leforgása alatt a sztrájkhullám szétterjedt a hatalmas munkaterületeken: húszezer munkás hagyta ott a munkáját az Abreu e Lima olajfinomítóban Pernambucóban, másik tizennégyezer a Saupe petrolkémiai erõmûben, ugyanabban a városban, ötezren Pecémben, Ceará államban. Ami közös volt ezekben az akciókban az az volt, hogy mindegyikre a Gyorsuló Növekedés Program (Programa de Aceleraçao do Crescimiento – PAC) gigantikus projektjében került sor, és célpontjaik minden esetben az ország legnagyobb építõipari vállalatai, a brazil multik, amelyek leszerzõdtek a kormánnyal.

A Madeira folyó gátjai
A Madeira az Amazonas fõ mellékfolyója. A Beni és a Mamoré folyók összefolyásánál kezdõdik, Vila Bela város közelében, Brazília és Bolívia határánál, és a 4.207 kilométerével a Föld húsz leghosszabb folyójának egyike, vízhozamban pedig benne van az elsõ tízben. A bolíviai és a dél-perui Andokból lefolyó vizek táplálják, és így nagy potenciálokkal rendelkezik a vízierõmûvekkel történõ áramtermelést illetõen.
Brazília növekedési tervei hatalmas mennyiségû elektromos energiát igényelnek, a tervek készítõi azon az állásponton vannak, hogy az Amazonas-medence folyói kihasználatlanok.

A Madeira folyóra vonatkozó tervek négy vízierõmû-gát építésérõl szólnak, amelyek közül kettõ, a Jirau és a Santo Antonio, a bolíviai határ és Porto Velho közötti területen, már építés alatt áll. A Jirau-gát, amely százötven kilométerre található az állam fõvárosától, 3.350 megawattot fog termelni, a Santo Antoniónak pedig 3.150 megawatt lesz a teljesítménye. Ez a két projekt a Gyorsuló Növekedés Program kiemelt beruházása, amely program be kívánja kapcsolni (a Rondôniával szomszédos) Acre állam és (az Atlanti-óceán partján, északon található) Maranhao elszigetelt rendszereit a nemzeti elektromos-elosztóhálózatba.

Számos elemzõ szerint, az egész, az Amazonas hidroelekromos potenciáljának kihasználását megcélzó terv arra irányul, hogy abból Brazília központi és déli területe profitáljon. Azok a területek, ahol a legnagyobb az ipari körzetek koncentrációja. Valamint ellássák elektromos energiával azokat a szektorokat, amelyek intenzív energiahasználók, például a bányászatot, a fémmegmunkálást és a cementgyártást. Segíteni fogja a mezõgazdasági szektort is, „Brazília a csendes-óceáni térséghez való kapcsolódásának hajtóerejét”.

A nemzeti gazdaság történelmileg Sao Paulóban és a déli államok régiójában koncentrálódott részének kiterjesztése folyik észak felé, ahol a nagy vízi erõmû beruházások folynak. Ezzel egy idõben zajlik az autóút-hálózat kiterjesztése, valamint az állatállomány és a bányászat növelése is. A Gyorsuló Növekedés Programot Lula elnök 2007 elején indította el hatalmas, négy év alatt 503 milliárd dolláros befektetéssel. Ez az összeg Brazília akkori GDP-je 23 százalékának felelt meg. Ha eltekintünk a kõolajágazattól, a legnagyobb befektetés, 78 milliárd dollár, az elektromosenergia-termelésbe és továbbításba áramlott be.

2010-ben elindult a PAC 2, háromszor több forrással. A befektetett pénz négy év alatt megközelíti az egy billió dollárt. Az elektromosáram-termelés az egyik ágazat azok közül, amelyekben a legtöbb beruházás zajlik. Brazília teljes elektromosenergia-termelõ kapacitása 2009-ben 106.000 megawatt volt. Ebbe beletartoztak mind a vízi, a termo, az olajalapú és a nukleáris források is. Abban az évben a vízierõmûvekkel való termelés 75.000 megawatt volt, de a folyók potenciális termelõkapacitása elérte a 260.000 megawattot, ami a legnagyobb termelési potenciál a világon. Másképpen fogalmazva, a lehetõségek „csupán” 30 százaléka van hasznosítva.

A Nemzeti Energia Terv 2030 elképzelései szerint az utolsó évre elérik a 126.000 megawatt energia vízi úton történõ megtermelését, ami 65 százalékos növekedés, és aminek a legtöbbje az Amazonas és a Tocantins folyók medencéiben koncentrálódna. Hogy megduplázzák az energiatermelést a dzsungelben lévõ folyók mentén, ahogyan erre a „Brazília 2022” terv javaslatot tesz, hatalmas projekteket kell megvalósítani nagyon rövid idõn belül. A Jirau projektet 2008 májusában hagyták jóvá. Ezt az építkezést egy Brazília Fenntartható Energiája elnevezésû konzorcium valósítja meg, amelynek tagja a Suez Energy 50,1 százalékkal, a Camargo Correa 9,9 százalékkal, az Eletrosur 20 százalékkal, és a Companhia Hidroelétrica de Sao Francisco (CHESF) 20 százalékkal. A kezdõ költségeket 5,5 milliárd dollárban határozták meg, amelyet a Brazíliai Fejlesztési Bank (BNDES) biztosít.

A projekt kezdettõl fogva kritikák és vádak célpontja volt. Veszélyezteti azokat az õslakos csoportokat, akik az önkéntes elszigeteltséget választották.
2007 júliusában, politikai nyomásra és a saját szakértõi véleményének ellenére az Országos Környezeti Intézet (IBAMA) jóváhagyta a beruházást. A konzorcium 9 kilométerrel lejjebbi helyre helyezte át a gát helyét, hogy csökkentsék a költségeket, anélkül, hogy környezeti tanulmányokat készítettek volna egy ilyen változtatás hatásairól. 2009 februárjában az IBAMA úgy döntött, hogy leállíttatja a munkát, mivel az új helyet engedély nélkül használták, és súlyos bírságot vetett ki. 2009 júniusában, a környezetvédelmi csoportok tiltakozásaitól és tüntetéseitõl kísérve mégis kiadták a munka folytatásához szükséges végleges környezetvédelmi engedélyt.

Bolívia szintén bírálta a határaihoz nagyon közel esõ projektet, mivel félõ, hogy a gátak mögött kialakuló hatalmas tavak növelhetik az olyan betegségek elõfordulásának gyakoriságát, mint a malária és a dengue-láz. A brazil média szerint a maláriás esetek száma 63 százalékkal nõtt a projekt körzetében 2009 elsõ hét hónapjában, az elõzõ évhez képest.

Felkelés a dzsungelben

A két építés alatt álló beruházás körülbelül 40.000 munkást foglalkoztat, akiknek 70 százaléka más brazíliai államokból származik. Csak a Jiraun mintegy 20.000-ren dolgoznak. A túlnyomó többségük rosszul fizetett munkás (a bérek havi ezer real körül vannak, ami körülbelül hatszáz dollár). Õk fõleg az ország északkeleti, északi területeirõl jöttek az elszigetelt dzsungelbeli munkahelyekre, de vannak köztük olyanok is, akik délrõl érkeztek. Sokakat közülük becsapták a munkaerõ-toborzók (õket gatos-nak, vagyis „macskáknak” hívják), akik jobb béreket és munkakörülményeket ígértek nekik, mint amilyenek azok a valóságban. Mindegyiküknek fizetni kellett a gatos-oknak a „szolgálataikért”.

A munkásoknak már a helyszínre érkezéskor adósságuk van, és az élelmiszer valamint a gyógyszer drágább, mert azokat a vállalati boltokból kell beszerezniük. Sokukat fából épült barakkokban szállásolják el, amelyekben a földön alszanak matracokon. Kevés a fürdõhelyiség és messze vannak, nincsen bennük áram és zsúfoltak. Maria Ozânia da Silva, aki Rondôniában a bevándorlók pasztorációjával foglalkozik, azt mondja, hogy a munkások „frusztráltak a béreik miatt, és azok miatt a levonások miatt, amikre semmiféle magyarázatot nem adnak”.

Az elsõ probléma, amire panaszkodnak, az az, hogy a Camargo Correa, a Jirauért felelõs vállalat, nem fizet túlórát. De a „munkások lázadása” nem a bérekrõl szól, hanem a méltóságról, mondja az újságíró, Leonardo Sakamoto. A tiltakozók tíz fõ követelése között a következõk szerepelnek: vessenek véget a magánbörtönöket használó felügyelõk és a biztonsági õrök agresszív fellépéseinek; tisztességes bánásmódot azokkal szemben, akik részegen jönnek be a barakkokba; vessenek véget az irodai dolgozók és a fizikai munkások szóbeli bántalmazásának; fizessék ki a munkaterületre való utazással eltelt idõt, amikor az út hosszú; hatékony kiszolgálást az étkezõ helyiségekben, hogy a sorban állás ne vegye el az étkezés utáni pihenõidõt, és olyan étkezési költségtérítést, ami a helyi árakon alapul.”

Sakamoto szerint a ma munkásai nagyon másként néznek ki, mint azok, akik az 1990-es években dolgoztak az építkezéseken. Ma használják a mobiltelefonokat és az Internetet, tudják, hogy mi történik a világban, büszkék az öltözködésükre, tiszteletteljes bánásmódot követelnek, és gyakran használják a „méltóság” szót. Zavarja õket az épületek és a hálóhelyiségek ingatag állapota, csakúgy, mint a családjuk hiánya, és a legkisebb rossz bánásmódra is ugranak. Egy nagy projektekre szakosodott mérnök, Silvio Areco így utal a változásra: „Korábban bárki is osztogatta az utasításokat a munkaterületen, az majdhogynem egy ezredes volt, õ volt a hatalom. Manapság ez nem mûködik. Egy egyszerû munkásnak több függetlensége van.”

A vállalatok sietnek, mert egyre inkább kezdenek kicsúszni a határidõkbõl, így nyomást gyakorolnak a munkásokra. 2009 szeptemberében a Munkaügyi Minisztérium 38 munkást szabadított ki, akik olyan körülmények között dolgoztak, mint a rabszolgák. 2010 júniusában 330 esetrõl tett jelentést, amikor is Jirauban megsértették a munkafeltételeket. A fõ probléma a biztonság hiánya. Da Silva véleménye szerint a vendégmunkások könnyû prédáivá válnak a munkaerõ-toborzóknak és az építõipari vállalatoknak, mivel õk nem tudnak védekezni a visszaélések ellen.

De a problémák nem korlátozódnak a munkaterületekre. Aluisio Vidal, a Jirau közelében lévõ Jaci-Paraná város lelkipásztora, és egyúttal a Szocializmus és Szabadság Párt (Partido Socialismo e Liberdade – PSOL) Rondônia állambeli elnöke, a bûnözés és a prostitúció növekedésére panaszkodik. 2008 és 2010 között Porto Velho népessége 12 százalékkal nõtt (félmillió lakosa van), viszont ezzel egy idõben 44 százalékkal több gyilkosság történt, és a gyermekvédelmi bíróság szerint, a kiskorúak elleni visszaélések száma is 76 százalékkal növekedett ebben az idõszakban. A régió társadalmi aktivista szervezetei szerint, amelyek az Amazónia Folyóinak Szövetségében (Aliança dos Rios da Amazônia) egyesültek, „minden létezõ probléma Jirauban koncentrálódik: a projekt ellenõrizetlenül magával hozta a térségbe a prostitúció „fejlõdését”, a drogfogyasztást a fiatal halászok között és a folyóparti településeken, az ingatlanspekulációt, az élelmiszerárak emelkedését, a kezeletlen betegségeket és az erõszak minden formáját.

Elias Dobrovolski, a Gátak Által Érintettek Mozgalmának (Movimiento los Atingidos por Barragens – MAB) koordinátora, aki figyelemmel követi a munkások helyzetét az építkezés kezdete óta, azt állítja, hogy a Jiraut környezõ térség nagyon komoly problémákat él meg.
„Kisvárosok, amelyeknek kétezer lakosuk volt, ma húszezer embernek adnak szállást. Nincs infrastruktúra ennyi sok embernek. Nincsen elég iskola, orvosi rendelõ, és rendõr, aki és ami segítene mindenkinek, aki azért jött, hogy a projekten dolgozzon.”

Ráadásul, mindezek mellett, a Gyorsuló Növekedés Program hatalmas projektjeinek átlag feletti a munkavégzéssel kapcsolatos halálozási rátájuk. A brazil építõipar rátája szerint 23,8 halál jut 100.000 munkásra, a PAC projekteknél pedig ez a szám 19,7. Az Egyesült Államokban 10 a 100.000-hez, Kanadában 8,7. A brazil számok magasabbak, mint amennyinek lenniük kellene, mivel a nagy építõipari cégeknek „megvan a megfelelõ technológiájuk, hogy megvédjék a munkásokat”. A Gátak Által Érintettek Mozgalma elítéli a tizenkét órásnál hosszabb munkanapot is, és a járványokat a munkaterületeken.

Még tovább rontva a helyzeten, a vállalatok olyan egykori tábornokokat fogadtak fel, akiket azzal gyanúsítanak, hogy szabotázsokat követtek el, hogy azokat rákenhessék a szakszervezetekre. A felkelés a hatalom szimbólumait támadta meg.
„A támadások szemtanúi elmondták, hogy az emberek, akik a lakókörleteket akarták elpusztítani, elõször a felügyelõk és a mérnökök szállásait gyújtották fel.

Szakszervezetek, üzlet és a kormány
Brazíliában a magán-építõiparban foglalkoztatottak száma 2006-ban meghaladta 1,8 millió fõt, 2010-ben pedig ez a szám már 2,8 millió fõ volt. Az építõiparban a munkanélküliség mindössze 2,3 százalékos. A szakszervezetek úgy vélik, hogy amikor az infrastrukturális beruházások teljes gõzzel folynak, köztük azok is, amelyek a 2014-es Futball Világbajnoksághoz és a 2016-os Olimpiai Játékokhoz kötõdnek, a Gyorsuló Növekedés Program projektjei egyedül egymillió munkást alkalmaznak majd. Ez nagyon megterhelõ mind vállalatoknak, mind pedig a szakszervezeteknek.
A munkások felkelése Jirauban mindenkit meglepett – a kormányt, a cégtulajdonosokat és a szakszervezeteket egyaránt. Víctor Paranhos, az építõipari konzorcium elnöke, ezt mondta: „Ez azért aggasztó, mert nem tudjuk az okát. Még vezetõk sincsenek.”

A szakszervezeti vezetõk álláspontja meglepõen hasonló. „A jiraui megmozdulások esetében azt tapasztaljuk, hogy nincsen egy vezetõjük sem, aki tudna tárgyalni a tûzszünetrõl” mondta Paulo Pereira da Silva, a Força Sindical szakszervezeti csoporttól. Nem szabad kihagyni a Central Única dos Trabalhadores-t (CUT) sem, õk megvédték a kormányt a munkásokkal szemben: „Újra fel kell venniük a munkát. Én brazil vagyok és látni akarom, hogy ez az erõmû mûködik.”

Ez az üzleti kultúra és szervezett munkásság, ami igyekszik a társadalmi tiltakozást visszairányítani szervezett keretek közé és masszív rendõri jelenléttel elfojtani (a kormány a katonai rendõrség 600 tagját küldte a helyszínre), nem érti meg, hogy ez a felkelés nemcsak és fõleg nem a bérekrõl szól.    
Az olyan csoportoknak, mint a MAB, az õslakosoknak és az egyházi kapcsolattal rendelkezõ társadalmi mozgalmaknak különbözõ olvasataik vannak a helyzetrõl. „A felkelés az önkény eredménye, és a hajszáé a pénz után, ami a természet és a munkások kizsákmányolását keresztül vezetett” áll a Gátak Által Érintettek Mozgalmának nyilatkozatában.

Az Istituto Humanitas Unisinos véleménye szerint sem a baloldal, sem pedig a környezetvédõk nem voltak érzékenyek arra, hogy mi volt a jiraui felkelés hátterében. A mozgalmak területeit alig érintette a konfliktus. „A jiraui felkelés erõszakja és az araboké hasonló, de a fogadtatás itt minden esetben negatív volt” mondta az újságíró Janio de Freitas.

Április 5-én, Santo Antonio munkásai tíz nap sztrájk után újra felvették a munkát, miután szavazást tartottak egy megegyezésrõl a CUT és az Odebrecht vállalat között. A megegyezés 5 százalékos béremelést tartalmaz minden további tárgyalás elõtt, az élelmiszer-hozzájárulást 110-rõl 132 reálra emeli, és a munkásoknak minden három hónapban egyszer öt szabadnapot és repülõjegyet biztosít, hogy meglátogathassák a családjukat. Jirauban húsz nap után is függõben maradt a munka a Camargo Correa-val való tárgyalásokra várva.

Ahogyan a „Felkelés Jirauban” címû jelentés megjegyzi „A Gyorsuló Növekedés Program annak a fejlõdésorientált modellnek a szintézise, ami átveszi annak a grandiózus Brazíliának a projektjeit, ami jellemzõ volt Getúlio Vargas, Juscelino Kubitschek és a katonai diktatúra korszakára. Ez egy hatalmas beruházásokon alapuló modell, ami különösen kizsákmányolja és fogyasztja az energiát, mert egy olyan államot hoz létre, ami az árucikkek exportjára koncentrál.” Ez a Brazília exponencionális növekedését megcélzó terv végül át fogja alakítani Amazóniát és annak minden erõforrását árucikké.    
Ennek kevés szervezett ellenzõje van, hiszen a nézõpontjuk is megosztott aszerint, hogy munkások vagy üzletemberek, jobboldaliak vagy baloldaliak, kormánypártiak vagy ellenzékiek.

A Gátak Által Érintettek Mozgalma (MAB) mindig is ellenállt az ellen, amitõl szerinte immáron húsz éve folyamatosan meg akarják fosztani. Ennek a jelmondata az, hogy „a víz és az energia nem árucikk”. A jiraui felkelés a legszegényebbeknek, Brazília munkásainak a válasza a modernizáció ambiciózus projektjére és az elmélyülõ kapitalizmusra. Gilberto Cervinski, a MAB-tól, így foglalja össze a problémát: „A vízierõmûvek építése a Madeira folyóra meg fogja nyitni az amazóniai régiót tucatnyi más vízierõmû-beruházás elõtt, anélkül, hogy megvitattuk volna azokat a kérdéseket, amiket mi alapvetõnek gondolunk: Energia, de mire? És kinek?”