Baca a Spanyolországtól 1821-ben függetlenedett andokbeli ország első fekete bőrű minisztere lehet. Az énekesnő a gyarmati időkben Dél-Amerikába hurcolt rabszolgák leszármazottai, az afro-peruiak gazdag zenei- és tánchagyományainak legismertebb képviselője, 67 éves.
Lamento Negro című albumával 2002-ben két Latin Grammy-díjat nyert. A lemezt közel két évtizeddel korábban Kubában vette fel. Ollanta Humalát csütörtökön iktatják be hivatalába, kormánya a hétfői bejelentéssel teljessé vált.
Baca egy Limához közeli kisvárosban, Chorillosban született, és ott él a mai napig férjével, a bolíviai zenekutató Richard Pereirával működtetve az Instituto Negrocontinuót (a Fekete Folyamatosság Intézetét), amelynek fő feladata a perui fekete kultúra emlékeinek gyűjtése és megőrzése.
Peru muzsikája nem korlátozódik a poncsóba bújt indián zenészek pánsípokkal, furulyákkal, dobokkal, gitárokkal és charangókkal megszólaltatott zenei hagyományára. Kevesen tudják, de létezik egy másik, afrikai gyökerű tradíció is, és ez azokból az időkből ered, amelyekben a spanyolok és a portugálok rabszolgákkal népesítették be a perui ültetvényeket.
Ennek, az 1990-es évekig a világon szinte ismeretlen afroperui irányzatnak a legismertebb képviselője Susana Baca. Családjában természetes volt, hogy a vasárnapi ebéd után előkerültek a régi, fekete dalok, így aztán nem értette, miért tanulhatott az iskolában csak a spanyol és az inka kultúráról.
Férjével később ezért is hozott létre az afroperui hagyomány kutatására szolgáló intézetet. És hát mert ő maga is gyönyörűen énekelt, bekerült a latin-amerikai csillagokra vadászó David Byrne látókörébe. Őt pedig úgy elvarázsolta, hogy 1997-ben megjelentette Susana első szólólemezét (Susana Baca), és innentől már nem volt megállás.
A 2000-es Eco de Sombras albumot két év múlva az Espíritu Vivo követte, azt pedig a Travesías 2006-ban.
Baca kortárs afroperui muzsikája nem áll távol a fadótól vagy a mornától: afféle füstös-lázas bárzene, arra hivatott, hogy megszakadjon tőle a szív. Nem kell hozzá több, mint egy-két gitár meg az a bizonyos cajón nevű fadoboz, amely főleg a flamencóból ismert, s máris azt érzi a hallgató, hogy elszorul a torok, elakad a szó, borsódzik a hát.
Susana Baca kétségkívül a perui, sőt a dél-amerikai zene nagyasszonya. Különleges, tiszta énekhangja, finom, melankolikus dalai és nem utolsósorban társadalmi elkötelezettsége valóságos nemzeti hőssé emelték hazájában. Az afro-perui kultúra és folklór legnagyobb kutatói és népszerűsítői közé tartozik és tartozott már nemzetközi karrierje előtt is.
Bár Peruban és Dél-Amerikában már évtizedek óta a legnagyobbak között tartják számon, az igaz áttörés 1995-ben következett be, amikor Baca megismerkedett a Talking Heads egykori énekesével és vezetőjével, David Byrne-nel. Byrne kiadója, a világzenére szakosodott Luaka Bop jelentette meg az első átütő erejű perui válogatáslemezt, amit Susana Baca csodálatos dala, a Maria Lando nyitott. E dal és nem sokkal később az első nemzetközi terjesztésű szólólemez valóságos zenei forradalmat indított – hasonlóan ahhoz, ahogy Ry Cooder tette az autentikus kubai zenével.
Baca nagysága elsősorban természetességében rejlik: mindenfajta manír és erőltetettség nélkül képes ötvözni Dél-Amerika afroamerikai népi hagyományait a kortárs spanyol és portugál nyelvű költészet legnagyobbjainak (Pablo Neruda, Manuel Scorza vagy Gilberto Gil) szövegeivel. Varázsos személyisége, magával ragadó hangja azonnal lenyűgözi hallgatóját, még lemezről is.
Hazánkban is fellépett már Baca, 2007-ben az A38-as hajón énekelt magyar közönségnek.