Raúl Castro tábornok, a Kubai Kommunista Párt Központi Bizottságának első titkára mondott beszédet a kubai forradalom győzelmének hatvanadik évfordulója alkalmából tartott központi megemlékezésen január 1-én. Raúl a Santiago de Cuba-i Santa Ifígenia temetőben beszélt.

A Fulgencio Batista katonai diktatúrájának véget vető kubai forradalmat mások mellett Fidel Castro, Ernesto Che Guevara, Camilo Cienfuegos és Raúl Castro vezették.

Raúl Castro az elmúlt hatvan évet és a jelenlegi helyzetet is elemezte beszédében - Fotó: EFE

„A nap mosolyogjon le Kubára a forradalom hatvanadik évfordulóján, igent mondunk az ünneplésre, az örömre, mindazon dolgok fáradhatatlan védelmére, amit együtt építünk és teszünk naggyá” – írta korábban Twitter-oldalán Miguel Díaz-Canel kubai elnök. Ezzel egy időben vezetők, politikai és civil szervezetek küldték gratulációikat Kubába a forradalom győzelmének évfordulója alkalmából. Evo Morales bolíviai elnök úgy fogalmazott, hogy „a kubai forradalom győzelmével reménysugár és legyőzhetetlen akarat született a népek felszabadítására”.

 „Santiago de Cuba a forradalom bölcsője” – így kezdte beszédét Raúl Castro, amelyben méltatta a kubai emberek a forradalom hatvan éve alatt, illetve a Batista-diktatúra elleni harc évei során hozott áldozatát.

A kubai forradalom 1959. január 1-i győzelme számos olyan fiatal forradalmár erőfeszítéseinek eredménye volt, akiket a kubai emberek támogattak, és akik feláldoztak mindent országuk felemelkedéséért, mondta Castro. Név szerint is kiemelt egyeseket, akiknek külön megköszönte az erőfeszítéseiket, például Frank Paísnak, akit „huszonkét évesen öltek meg a zsarnokság kiszolgálói”, akiket az Egyesült Államok támogatott.

„Fidel optimizmusa és győzelembe vetett hite” él tovább a kubai forradalmi folyamatban, ami továbbra is fiatal és friss, mivel „az a folyamat, amelynek során a forradalom fő kötelezettségeit a fiatalabb generációknak adjuk át, jól, nagyon jól halad”, mondta Raúl Castro parancsnok.

„A hősies kubai néppel együtt nagy örömet és elégedettséget érzünk, amikor a saját szemünkkel látjuk, hogy az új generációk viszik tovább a szocializmus építésének célját, ami az egyetlen garancia a nemzeti függetlenségre és a szuverenitásra.

A kubai forradalom nem a Fulgencio Batista és katonái elleni háború volt, a forradalom azokon az eredményeken alapul, amelyek a kubai emberek javát szolgálják. A kubai forradalom győzelmével fontos küzdelmek ideje kezdődött a társadalom alapjainak megváltoztatásának érdekében, harc a szocializmus struktúráinak lefektetésére a szigetországban.

„Úgy hiszem, hogy ez történelmünk döntő pillanata: a zsarnokság elbukott. Határtalan az öröm. Mégis sok még a tennivaló. Ne áltassuk magunkat, és ne higgyük, hogy mostantól minden könnyen fog menni; lehet, hogy a jövőben minden nehezebb lesz” – idézte Raúl beszédében Fidel győzelem utáni szavait.

A forradalom győzelmétől kezdve az új rend intézkedéseit a nemzetközi hatalmak bírálták és támadták, elsősorban az „amerikai imperializmus. (…) Senki sem tagadhatja, hogy amióta a kubai forradalom január 1-én győzedelmeskedett, hatvan éve egy perc nyugta sincs.”

A Kuba elleni beavatkozó lépések kristálytiszták és alaposan dokumentáltak az elmúlt hatvan évben; „az amerikai kormány által felfegyverzett és finanszírozott bandák, Fidel és más forradalmi vezetők elleni merényletkísérletek. A gazdasági, kereskedelmi és pénzügyi blokád, és más politikai és diplomáciai akciók. Nemzetközi hazugságkampányok. A Playa Girón-i inváziós kísérlet (…), és a hazánk elleni ellenséges lépések végtelen listája.”

A kubai forradalom túlélt „tizenkét olyan amerikai kormányzatot, amelyek folyamatosan igyekeztek destabilizálni Kubát.” Raúl Castro figyelmeztetett a Donald Trump vezette amerikai kormányzat újabb kísérleteire is, mert „az úgy tűnik, hogy újfent a Kubával való nyílt konfrontáció útjára lép, és a sötét Monroe-doktrínához nyúl.”

Raúl Castro szerint az Egyesült Államok kormánya agytrösztjeivel a háta mögött „új hazugságokat szít, és megint Kubát igyekszik felelőssé tenni a térség minden bajáért, mintha azok nem szörnyű neoliberális politikák eredményei lennének”, olyan politikáké, amelyeket elsősorban amerikai vagy olyan nemzetközi szervezetekhez, mint a Nemzetközi Valutaalap (IMF) vagy a Világbank (WB), köthető közgazdászok és értelmiségiek szorgalmaznak.

Vannak a beavatkozáspolitikának olyan Latin-Amerikában szorgalmazott új formái, „ezek ugyanazok, akik nyíltan hangoztatják a kétoldalú kapcsolatok kisiklatásának folytatását, a kereskedelmi és pénzügyi blokád új intézkedéseit szorgalmazzák”. A forradalom megszámlálhatatlan agressziónak állt ellen, eltéphetetlen szállal kötődve a kubai emberekhez, akik biztosították ehhez a szükséges erőt.

Mindazonáltal Castro támadások új formáira figyelmeztetett, amelyek most nemcsak Kubát veszik célba, de minden olyan helyet, ahol megjelenik a progresszivizmus. Az „imperialista” erők „azt mondják, hogy készek szembemenni a nemzetközi joggal, beavatkozni a nemzetközi kereskedelem szabályaiba, agresszív módon területen kívüli lépéseket alkalmazni, és más államok szuverenitását sértő törvényeket hozni.” Azzal, hogy más országokat „nemzetbiztonsági fenyegetésnek” nyilvánít, ahogyan ezt Kuba, Nicaragua és Venezuela esetében tette, „a floridai szélsőjobboldal az Egyesült Államok politikáját Kuba” és a progresszivizmus ellen fordítja.

„Megerősítem azon meggyőződésünket, hogy civilizált, tiszteletteli és békés módon kellene az Egyesült Államokkal élnünk. Ugyanakkor készek vagyunk a konfrontációt is vállalni, amit nem szeretnénk” – jelentette ki Castro. Arra is figyelmeztette a Kuba ellen szervezkedő beavatkozáspárti erőket, hogy felkészültek „szembeszállni bármilyen agresszióval. (…) A legnagyobb tanulság, amit a forradalmárok és a progresszív mozgalmak levonhattak ebből a helyzetből, az az, hogy soha nem szabad elfeledni, hogy az emberekkel egységet kell alkotni, és mindig támogatni kell a legkiszolgáltatottabbakat.”

„Nem ijedünk meg az erő vagy a fenyegetés nyelvétől. Nem tudtak megfélemlíteni bennünket akkor sem, amikor a forradalmi folyamat még nem szilárdult meg. Nem sikerülhet ez nekik most sem, amikor az emberek egysége vitathatatlan valóság. Ma minden ember védi a forradalmát.”

Ahogy a „birodalmi hurok szorul” Latin-Amerika, különösen „Venezuela, Nicaragua és a mi országunk (Kuba)” körül, Castro a kontinens nagyobb egységére szólított fel, mivel „a forradalom a teljes függetlenség, ellenállás, önzetlenség és nemzetköziség szimbóluma”, a kubai emberek segíteni fognak megvédeni a régió minden lakójának szuverenitását és önrendelkezési jogát.

Castro felidézte a különféle progresszív kormányok elleni puccsokat a térség különböző országaiban, amelyek a hondurasi puccsal kezdődtek, és más országokban parlamenti és bírósági puccsokkal folytatódtak. Felszólított Luiz Inácio Lula da Silva korábbi brazil elnök szabadon bocsátására, akit börtönbe zártak, hogy „megfosszák a biztos győzelemtől a legutóbbi választásokon”; valamint a brazil Dilma Rousseff és az argentin Cristina Fernández de Kirchner korábbi elnökök elleni üldözés abbahagyását követelte.

Castro figyelmeztette a beavatkozó erőket, hogy „meg kell érteniük, hogy Latin-Amerika és a Karib-térség megváltozott. A különbözőségben az egység elve alapján határozzuk meg magunkat. Kuba morális és politikai hatalma a történelmen alapul, ennélfogva semmilyen fenyegetés nem tántorít el attól, hogy szolidárisak legyünk a Venezuelai Bolivári Köztársasággal. Meg kell szűnnie a testvérállamunk elleni agressziónak” – mondta a korábbi államfő.

Raúl Castro parancsnok beszédét azzal zárta, hogy „ezen a jeles napon nem feledkezhetünk meg a kubai nőkről, akik mindig hazájuk felemelkedéséért harcolnak, és építik azt a hazát, amit ma építünk. Örökké éljen a kubai forradalom!”

Forrás: teleSUR

Fordította: Latin-Amerika Társaság