A decemberi beiktatására készülő Andrés Manuel López Obrador megválasztott mexikói elnök egy olyan országot fog megörökölni, ami egy évszázad óta a legsúlyosabb emberi jogi válságát éli át. 2006 óta a drogháborúhoz és a szervezett bűnözéshez kötődő gyilkosságok és eltűnések száma meghaladta a százötvenezret, és 2018 is jó úton halad afelé, hogy a statisztikák vezetése óta a mexikói történelem legerőszakosabb éve legyen.

López Obrador, avagy AMLO, nemrég bemutatott egy kidolgozott négy pontból álló tervet, amely a javaslatait tartalmazza, hogy miként kívánja kezelni az igazságszolgáltatási rendszerben és a rendfenntartó erők körében uralkodó korrupciót és büntetlenséget. AMLO tanúbizonyságot tehet róla, hogy komolyan gondolja, hogy új szemlélettel nyúl ezekhez a problémákhoz, azzal, ha igazságot szolgáltat azoknak a családoknak, akiknek szerettei eltűntek Mexikó 1970-es évekbeli piszkos háborúja során.

A tlatelolcói mészárlás csak a kezdete volt az 1970-es piszkos háborújának - Fotó: Youtube

Sem a mai Mexikóban tapasztalható erőszak, sem pedig a büntetlenség nem példa nélküli. Ma ötven éve, 1968. október 2-án, rendőri és katonai erők több száz diákot lőttek agyon Mexikóváros belvárosában, mindössze néhány nappal az olimpiai játékok nyitóünnepsége előtt. Ez a mészárlás egy könyörtelen piszkos háború kezdetét jelentette a kormány és a mind a városokban, mind pedig vidéken jelenlévő gerillacsoportok között. 2002-ben Vicente Fox akkori elnök nyilvánosságra hozott számos, az 1968-as mészárlással és az azt követő piszkos háborúval kapcsolatos titkos katonai és titkosrendőrségi aktát.

Egy igazság bizottság helyett Fox egy különleges ügyészi hivatalt hozott létre annak megvizsgálására, hogy van-e szükség vádemelésekre. Bár az áldozatok nagy reményekkel fogadták ezeket a híreket, hamarosan csalódniuk kellett. Soha egyetlen személyt sem vontak felelősségre azokért az atrocitásokért, amiket kormányügynökök követtek el a nemzetbiztonság nevében, és a közvélemény csak egy nagyon homályos áttekintést kapott arról, hogy mi történt, kik voltak érte a felelősök, és hányan váltak áldozatává. A különleges ügyészi hivatalt végül megszüntették, és 2015 óta a Fox által nyilvánosságra hozott akták többségét nem hivatalosan visszatitkosították. Mind a múltban, mind pedig ma, annak dacára, hogy az áldozatok és családjaik együttes erővel igyekeztek elérni a visszaélések elkövetőinek elszámoltathatóságát, nem sok minden történt. A felelősségre vonás lehetőségének ilyetén hiánya nagy nyilvánosságot kap ebben a hónapban, amikor is civil szervezetek és áldozatok szerte Mexikóban megemlékeznek az 1968-as mészárlás ötvenedik évfordulójáról.

AMLO-nak hatalmában áll változtatni azon, ahogyan az igazságügyi rendszer a múltban és a jelenben is eltűri az emberi jogi visszaéléseket, nem vesz róluk tudomást, vagy akár még elő is idézi őket. A kormányzati biztonsági erők letartóztattak, vallattak, kínoztak, bebörtönöztek és egyes esetekben eltüntettek családok számos tagját. A nemzetbiztonság nevében tették ezt, hogy megbüntessék a hozzátartozókat, és figyelmeztető jelzést adjanak másoknak, hogy ne merészeljenek az 1968-as diákmészárlás után gomba módra elszaporodó fegyveres gerillaszervezetek valamelyikéhez csatlakozni.

Áldozatok egy csoportja – az 1970-es évek gerillaháborúi úgynevezett felforgatóinak hozzátartozói – világosan felvázolja, hogy mit lehetne ma tenni olyan esetekben, amikor ártatlanok esnek áldozatul. Ma ezek a családok azt szeretnék, ha hivatalosan elismernék mindazt, amit velük tettek, és kártérítést kapnának a szenvedésért és a fájdalomért. Közel öt évtizede várnak valamiféle jogi elismerésre a velük történtekkel kapcsolatban, és AMLO segíthet megadni nekik az oly régóta áhított válaszokat és igazságszolgáltatást.

Vegyük példának Lucio Cabañast, az ayotzinapai vidéki tanárképző főiskolán végzett egykori tanítót, aki a Guerrero állambeli Atoyacban a Szegények Pártja elnevezésű gerillaszervezet vezetője lett. Nem véletlen egybeesés, hogy ez ugyanaz a régió, ahol negyvenhárom diák tűnt el 2014. szeptember 26-án. Cabañas hozzátartozóit a kollektív bűnösség elve alapján büntette a feldühödött hadsereg és rendőrség, amelyek felkelésellenes hadjáratai az 1970-es évek söpörtek végig a térségen. A családot zaklatták, számtalanszor megfenyegették, többször kirabolták, és elűzték a földjeiről. Többüket letartóztatták, és a Pie de la Cuesta katonai bázison vagy acapulcói és mexikóvárosi titkos börtönökben tartották őket fogva. Néhányan, például Lucio unokatestvére, Isaías Castro Velásquez a letartóztatás után soha nem kerültek elő. A hátramaradottak eladták mindenüket és otthagyták munkahelyeiket, hogy felkutassák eltűnt szeretteiket. Ez a zaklatás még azután is folytatódott, hogy a gerillavezért 1974-ben tűzharcban megölték.

A család szenvedéseinek nagyságrendje az elmúlt néhány hónapban tucatnyi túlélővel készített interjúink során derült ki. A hadsereg 1972 januárjában tartóztatta le Pablo Cabañast, Lucio öccsét, aki ezt mondta erről: „Az életem teljesen megváltozott.” Amikor a katonák Lucio hollétéről faggatták őket, idézte fel Pablo, „pofozták az arcunkat; husánggal vertek; megrúgtak; elektrosokkolták mindenhol a testünket; alsónadrágban, szinte meztelenül beledugtak egy jéghideg vízzel teli hordóba, kezeinket és lábainkat pedig hátra kötözve belenyomták a fejünket; a padlóra löktek, és összevissza rugdostak.” Pablo közel hat évet töltött börtönben, és végül 1977-ben szabadult ki. Beperelte a kormányt a törvénytelen fogva tartásáért, és számos hivatalos szerv, például a főügyész előtt tett vallomást, hasztalanul.

Adolfo Godoy Cabañas, Lucio unokatestvére hasonló történtekről számolt be. 1971-ben letartóztatták, vallatták és négy hónapra börtönbe zárták. Beszélgetésünkkor elmondta, hogy a családja hogyan szenvedett helyrehozhatatlan károkat. Elővett egy őt ábrázoló fényképet, amelyen a mexikóvárosi katonai bázison lévő cellája előtt áll. „Ez a fotó az eltüntetésem bizonyítéka.”

„Eltűntünk, de a családunk nem hagyott fel a keresésünkkel” – mondja Bartola Serafin Gervacio, Lucio féltestvére. A nő édesanyjával, nővérével, bátyjával, férjével és két kisgyermekével együtt két évet töltött fogságban Guerrero állambeli és mexikóvárosi katonai bázisok titkos börtöneiben. Elmondta, hogy hogyan kínozták a férjét és a bátyját, és hogyan zárták a végén őt, a többi nőt és a gyerekeket magánzárkákba hónapokra. Bár akkoriban csak hatéves volt, Bartola lánya, Mariela azóta is emlékszik a félelemre, a rémálmokra és a megkínzott rabok sikolyaira.

A család még ezen túl más fájdalmakat is kénytelen volt elszenvedni – és ez csak egy példa azokra a szenvedésekre, amiket oly sokan éltek át ebben a kegyetlen korszakban. A Cabañas család két tagja, köztük Lucio, meghalt a gerillacsoport és a biztonsági erők összecsapásában; öten – négy férfi és egy nő ­– pedig a letartóztatásuk után örökre eltűntek. Tizennyolcukat, köztük különböző korú férfiakat, nőket és gyerekeket, letartóztatták, megkínozták és börtönbe zárták óráktól egészen hat évig terjedő időtartamra. Legkevesebb egy nő az utóbbi csoportból, María del Rosario Cabañas Alvarado, később belehalt a kínzások során elszenvedett sérüléseibe. A Cabañas családon kívül más családok is vannak, amelynek tagjait áldozatnak kell tekinteni.

Miközben Mexikó az 1968-as diákmészárlás 50. évfordulójára készül, AMLO elhatárolódhatna a történelemtől azzal, ha ígéretet tenne rá, hogy az igazságszolgáltatás végre meg fogja adni azokat a válaszokat a Cabañas családnak, amiket az annyira megérdemel. AMLO megmutatta, hogy fontosnak tartja a szimbolikus gesztusokat a politikában. Végtére is ő az, aki úgy döntött, hogy hatvan százalékkal csökkenti elnöki fizetését, és órákon át vesztegelt a kifutópályán egy kereskedelmi repülőgépen, így demonstrálva, hogy nem kívánja igénybe venni az elnöki különgépet. A Cabañas családnak való igazságszolgáltatás ezen az évfordulón erőteljes üzenet lenne, annál is inkább, mivel nem sokkal a negyvenhárom ayotzinapai diák eltűnésének negyedik évfordulója után kerülne rá sor.

A Cabañas család felé tett bejelentés egy ilyen alkalmon reményt adna arra nézve, hogy a büntetlenség nem lesz többé érinthetetlen Mexikóban, és a kormány komolyan kíván foglalkozni az ilyen múltbeli és jelenlegi esetekkel. Sokkal messzebb menne, mint Enrique Peña Nieto elnök közelmúltbeli kijelentésével, aki azt mondta, hogy az 1968-as diákmészárlás csakugyan „állami bűncselekmény” volt. A Tlatelolcóban történteken túl is voltak állami bűncselekmények, amelyekkel Mexikónak szembe kell néznie. A tlatelolcói borzalmak mellett AMLO-nak el kell ismernie az 1970-es évek felkelésellenes hadjáratai által célba vett családokkal történteket, a Chiapas és Guerrero állambeli népi felkelések elnyomását az 1990-es években, valamint a jelenlegi drogháborúnak számos ártatlan áldozatát. A Cabañas család elismerés iránti küzdelmének lezárása ily módon fontos első lépés lehetne AMLO számára a csend övezte és oly sokaknak öt évtized óta vissza-visszatérő fájdalmat jelentő mélyen beágyazott büntetlenség elleni küzdelemben.

Írta: Gladys McCormick

Forrás: nacla.org

Fordította: Latin-Amerika Társaság