Itt nem történhet meg. Ezt a szólamot hallgatom az amerikaiaktól, amióta csak én és a családom elmenekültünk szülőhazánkból, Chiléből, és végül az Egyesült Államokban telepedtünk le az 1980-as években.

Ami Chilében történt veled, az itt nem történhet meg. A demokrácia az Egyesült Államokban túl stabil, az intézményei túl mélyen gyökereznek, az emberek pedig túlságosan szeretik a szabadságot.

Ariel Dorfman szerint a negyvenöt évvel ezelőtti chilei eseményeknek intő példaként kell szolgálniuk ma is - Fotó: Archív

A vándorlásban elfáradva, kétségbeesetten menedéket keresve azt szerettem volna hinni, hogy az amerikai kísérlet nem fogja megadni magát a zsarnokságnak. És még mindig szkeptikus vagyok, makacsul gyanakvó. Hasonló szavak hagyták el az én számat is Chilével kapcsolatban, és egykoron abba illúzióba ringattam magam, hogy a demokráciát azon a földön, amit a sajátomnak neveztem, soha nem lehet elpusztítani, hogy „itt nem történhet meg”.

A chilei demokrácia az 1970-es évek elején, ahogyan az Egyesült Államokban is, tökéletlen volt: kivettük a részünket a polgári viszálykodásból, a kisebbségek és a munkások elnyomásából, aránytalan befolyása volt a nagy pénzeknek, korlátozott volt a szavazati jog és a nők jogai, és megszűrtük a bevándorlókat és a külföldieket. A rendszer azonban elég szilárd volt a Salvador Allende vezette baloldal számára, hogy elhiggye, lehetséges békés, választásos úton, erőszak nélkül szocializmust építeni – ami az Allende-kormány 1970 és 1973 közötti három évében egy olyan egyedülálló kísérlet volt a társadalmi igazságosság megteremtésére, ami utat nyitott egy kizsákmányolástól és igazságtalanságtól mentes Chile álma előtt.

És aztán jött az 1973. szeptember 11-i puccs, ami, Richard Nixon elnök hírszerző ügynökségeinek aktív támogatásával, megdöntötte Chile alkotmányos kormányát. Az ezt követő terroruralom közel tizenhét évig tartott. Ez idő alatt emberek tömegeit végezték ki törvénytelenül, illetve tüntették el, kínozták meg és börtönözték be, sokan kényszerültek száműzetésbe, és nagy erőkkel üldözték a másként gondolkodókat. Az áldozatokra lesújtó elnyomás nem volt véletlen. Ily módon vésték Allende több millió követőjének eszébe, hogy soha többé ne merészeljék megkérdőjelezni a hatalom és a javak elosztásának módját a világban.

Ezt a fajta tudatos kegyetlenséget csak úgy lehetett véghezvinni és konszolidálni, hogy több millió chilei, akik úgy érezték, hogy Allende forradalma veszélyezteti a pozícióikat, elfogadta a honfitársaik ellen folytatott háborút, mint szükséges rosszat, ami megmenti országukat a kommunizmustól. Még akkor is, ha az Allende kormány részéről nem történtek emberi jogi visszaélések, és teljes volt a gyülekezési és sajtószabadság. Augusto Pinochet tábornok támogatói egy hazug gyűlöletkampánytól az őrületig felkorbácsolva fennen hangoztatták, ahogyan Franco Spanyolországában is tették, hogy a demokrácia egy rák, amit a nyugati civilizáció nevében ki kell irtani.

Idővel elég chilei kapott észbe, és népi mozgósítások révén, sok élet és fájdalom árán megszületett az összefogás, ami 1990-ben visszaállította a demokráciát. Ezeknek a traumatikus eseményeknek és az ország belső megosztottságának következményei azonban ma, negyvenöt évvel a katonai hatalomátvétel után is élnek. Ugyanakkor olyan belső tapasztalatoknak is birtokába jutottunk, amelyek érvényesek lehetnek ebben a történelmi pillanatban is, amikor az Egyesült Államokban és a világ számos pontján támadják a demokráciát, és számtalan állampolgárt babonáznak meg olyan erős emberek, akik a csalódottságukat és sérelmeiket manipulálva a legrosszabb ősi ösztöneikre játszanak rá.

Természetesen jelentős különbség van a közel fél évszázaddal ezelőtti chilei helyzet és a mai egyesült államokbeli helyzet között. A hasonlóságok mégis kijózanítóak. Miként egyszer elvesztettem a demokráciát Chilében, felismerem a jeleit annak az ellenségességnek, ami felgyülemlett az Egyesült Államokban, abban az országban, amelynek ma már állampolgára vagyok. Kénytelen vagyok észrevenni fogadott hazámban azt az ugyanolyan jellegű megosztottságot, ami Chilét is mérgezte a puccs előtt: egy közös, befogadó nemzeti közösség ugyanolyan gyengülő kötelékeit, ugyanazt az áldozati érzést a lakosság nagy tömegeiben, akik szoronganak amiatt, hogy elveszíthetik irányításukat identitásuk hagyományos keretei felett; a behatolók, jöttmentek és idegenek ugyanolyan hibáztatását; ugyanazokat a feszültségeket és haragot, amiket tovább fokoznak a vagyon és a hatalom szégyenletes egyenlőtlenségei. És sajnos ugyanazoknak az autoriter, leegyszerűsítő megoldásoknak a csábítását, amelyek azt ígérik, hogy visszaállítják a rendet egy bonyolult, nehéz és fenyegető valóságban.

Ha ennek felelősségét egy olyan elnökre hárítjuk, aki megveti a jogállamiságot, és aki tovább szítja az ellentéteket egy olyan országban, amelynek égető szüksége van a megegyezésre és a párbeszédre, vagy pártja vezetőinek gyávaságát okoljuk ezért, akik lehetővé tették ezt a féktelenséget, vagy egy külföldi hatalmat hibáztatunk, ami az elpusztításunkra tör, akkor figyelmen kívül hagyjuk és nem válaszoljuk meg azt a kulcsfontosságú kérdést, hogy hogyan állíthatjuk meg az illiberalizmus ilyetén előretörését.

Chile újfent intő példaként szolgálhat számunkra, és arra figyelmeztethet bennünket, hogy a demokráciát csak akkor lehet felforgatni, ha a tömegek félreállnak és elfordítják a fejüket, miközben az elkorhad és leomlik. Legmélyebb értékeinket fenyegeti a legnagyobb veszély, amikor az emberek védtelennek és kétségbeesettnek érezve magukat puszta szemlélőivé válnak egy lassan kibontakozó rémálomnak, mintha semmit sem tudnának tenni, hogy megállítsák, és elhárítják magukról a felelősséget. Végül a néma cinkosok passzivitása az, ami felemészti egy ország szövetét és alapjait, kiszolgáltatva azt a demagógiának és a félelemnek.

A chilei katasztrófa fő tanulsága számunkra az, hogy soha ne feledjük, hogy a magától értetődőnek tartott jogaink törékenyek és elvehetők, és azokat csak az egyszerű állampolgárok millióinak szüntelen, éber és határozott küzdelme védheti meg. A megváltást nem várhatjuk valamiféle hőstől, aki hirtelen feltűnik, hogy megmentsen minket. Az egyetlen igazi megmentők maguk az emberek.

Ha ezt nem értjük meg, akkor azt kockáztatjuk, hogy egy napon egy felismerhetetlenné vált földön ébredünk, és ennek következményeit az eljövendő generációk fogják megfizetni. Az amerikai honfitársaimnak és a világon máshol élőknek szóló üzenetem riasztóan egyszerű: Ne sírjunk olyasmi miatt holnap, amit elegendő bátorság vagy bölcsesség híján nem tudunk megvédeni ma.

Írta: Ariel Dorfman

Forrás: The Guardian

Fordította: Latin-Amerika Társaság