Claudia Gómez kislánykorában felmászott a gyümölcsfákra cseresznyét és sárgabarackot enni, és a nyugat-guatemalai falujukat körülvevő dombok sűrű kukoricamezőin fogócskázott a barátaival. Családja melegszívű és eleven lányként emlékszik rá, akit kiskora óta nagyon érdekelt a matematika, és aki együtt énekelt a két húgával miközben befonta hosszú fekete hajukat.

„A lányom huncut, imádnivaló és játékos volt. Szeretett rajzolni és énekelni” – mondta a harminckilenc éves Lidia González, aki hagyományos szőtt sálat és fejkendőt visel a hűvös estén a család otthonában. Miközben beszélt szomorúan meredt egy házilag készített oltárra: egy nagy nyitott kosárra, amelyben ott volt Claudia fényképe, gyertyákkal és egy csokor hosszú szárú fehér krizantémmal.

A család máig nem tudja, hogy Claudiának miért kellett meghalnia - Fotó: Reuters

„Claudia jó lány volt, és jó tanuló. A lányom nem csinált semmi rosszat, nem fair, hogy a bevándorlásiak megölték – miért tették?” – mondta. Több mint egy hét telt el azóta, hogy a húszéves Claudia Patricia Gómez Gonzálezt az Egyesült Államok Vám- és Határőrség (CBP) egyik ügynöke fejbe lőtte a texasi Rio Bravónál, és senki sem adott válaszokat a bánattól megtört anyjának. „Nincs semmi értelme” – mondta González, aki tolmácson keresztül az őslakos mam maja nyelven beszélt. „A halála előtti napon beszéltünk vele – izgatott és boldog volt.”

San Juan Ostuncalco környékén nagyon sok főleg mam közösség él, többnyire Guatemala második legnagyobb városának számító Quetzaltenango környéki erdőkkel borított hegyekben. Ebben a térségben sok atrocitást követtek el a kormányerők az ország harminchat évig tartó polgárháborúja során, amelyben kétszázezer civil – főleg őslakosok – halt meg, és ami az 1980-as években kényszerű kivándorlási hullámot indított el az Egyesült Államokba.

Az utóbbi időkben ezeket a bevándorlókat egy újabb bevándorlógeneráció követte, amely az otthoni rendkívüli gazdasági nehézségek, a kormány nemtörődömsége és a korrupció miatt kelt útra. Egyes vidéki közösségek akár harmada is elindult északra, Mexikón keresztül az Egyesült Államok felé, és 2017-ben a külföldön élő guatemalaiak rekord nagyságú összeget, az ország GDP-je tíz százalékának megfelelő nyolcmilliárd dollárt küldtek haza.

A kivándorlás árulkodó jelei mindenhol ott vannak. A vidéki városközpontok teli vannak gyorséttermi csomópontokkal és bevásárlóközpontokkal, és kanyargós kátyús utakat amerikai stílusú betonházakkal tarkítják – köztük van a Gómez család otthona is.

Sok más, a térségben élő gyerekhez hasonlóan Gómez sem látta sokat az apját gyerekkorában, mert iratok nélküli bevándorlóként az éveket töltött az Egyesült Államokban, amíg tavaly ki nem toloncolták.

Claudiát a női rokonok sűrű hálózata nevelte fel: tizenkét éves korára mestere lett a kézzel készített tortilláknak, amit anyjától, nagynénjeitől és nagymamáitól lesett el, akik mindannyian a közelben laktak.

A középiskolában Gómez középpályás volt futballban, és reggaeton táncleckéket adott az óraközi szünetekben, gondosan megcsinálta a házi feladatokat, randevúzott és összejárt a barátaival. Hívő keresztény volt, és nemrégiben tért át családja katolikus hitéről egy evangélikus egyházhoz.

Az élet izgalmas volt, teli lehetőségekkel. 2016-ban végzett okleveles könyvelőként, de az ambiciózus fiatalt egy sor bank és helyi vállalkozás utasította el. Felvételizett a San Carlos Egyetemre, hogy könyvviteli diplomát szerezzen, de a kemény felvételin nem sikerül bekerülnie az ország egyetlen állami egyetemére; családja pedig nem engedhette meg magának, hogy Guatemala számos magánegyetemének egyikére járjon.

Miután több mint egy évig állás és pénz nélkül otthon vesztegelt, a jövője sötétnek tetszett. Iskolai barátai egymás után hagyták ott a munkahelyeiket, megházasodtak és gyerekeik lettek, de Gómez többre vágyott. „Amerikába fogok menni” – mondta határozottan a szüleinek. „Ne aggódjatok, pár év múlva visszajövök.”

Május elején ment el otthonról a közelgő egyesült államokbeli kalandtól izgatottan, és azt remélte, hogy ott elegendő pénzt tud keresni ahhoz, hogy egyetemre menjen, és újra találkozni akart a barátjával, akinek körülbelül egy évvel korábban sikerült eljutnia Virginiába.

Hajnali három órakor megölelte a hetvenéves nagymamáját, Tomasa Vicentét, és ezt mondta neki: „Ne aggódj abuela, hamarosan újra itt leszek – ígérem.”

Arról nincsenek információik, hogy tudott-e a Trump alatt fokozódó bevándorlóellenességről, amikor rávette egyik Atlantában élő nagynénjét, hogy adjon neki kölcsön pénzt, körülbelül tízezer dollárt, hogy kifizesse az embercsempészt, vagyis a coyote-ot.

„Az unokahúgom úgy jött el otthonról, ahogyan én is tizennyolc évvel ezelőtt, mert ez volt az egyetlen módja, hogy elmeneküljön a szegénység elől, és előre tudjon lépni” – mondta a nagynéni, aki neve elhallgatását kérte, mert fél a kitoloncolástól és hogy elválasztják az Egyesült Államokban élő gyerekeitől.

„Az álmainak akart élni, elérni valamit az életben. Vártam a hívását, de amikor csörgött a telefon, akkor már csak a halálhírét közölték. Ez egy rémálom. Nagyon szomorú vagyok.” Gómez öt szomszéd fiatallal tette meg a Mexikót keresztülszelő veszélyes utazást. Most először hagyta el Quetzaltenangót. Texasban ölték meg kevesebb mint három héttel azután, hogy elindult otthonról.

Rio Bravo egy kis, gyéren lakott település jó messze a laredói legális határátkelőhelytől és a határkerítéstől. Ez népszerű átkelőhely az iratok nélküli bevándorlók számára, akik tutajon vagy hajón szelik át az Egyesült Államok és Mexikó határát képező folyót.

Az Egyesült Államok déli határa – nehéz terepével és őreivel – alattomos hely a bevándorlók számára. A Guardian egyik oknyomozó riportja, amely Gómez halála előtt három héttel jelent meg, azt állapította meg, hogy a CPB ügynökei az elmúlt tizenöt évben legkevesebb kilencvenhét ember ellen alkalmaztak halálos erőt. Közel 73 ezer guatemalai családot vettek őrizetbe a határnál az elmúlt három évben.

Gómez halálának körülményei még mindig homályosak. Egy bozóttal benőtt kis dombon lőtték le, amelyet romos házak vettek körbe. Körülbelül három mérföldre volt a határtól.

A határőrség először azt mondta, hogy az ügynök azután adta le a halálos lövést, miután egy feltételezhetően iratok nélküli bevándorlókból álló csoport ellenállt a letartóztatásnak, és „tompa tárgyakkal” rátámadtak. Az egyik szomszéd lány tanúja volt a lövöldözésnek és filmre is vette azt, és felrakta az internetre.

Két nappal később a CPB lemondta a tervezett sajtótájékoztatóját, és kiadott egy újabb közleményt, amelyben egyes részleteket megváltoztattak, és már nem volt benne utalás „tompa tárgyakra”. Így szólt: „Az ügynök szerint a csoport nem vett tudomást szóbeli felszólításáról, és inkább rárohantak.” Gonzálezt már nem „támadónak”, hanem „csoporttagnak” nevezték.

Nem sokkal Gómez halála után három útitársát letartóztatták. Jelenleg a kitoloncolásukra várnak. Másik kettejük holléte ismeretlen. A meg nem nevezett ügynököt az FBI nyomozása idejére kényszerszabadságra küldték.

Amikor a Guardian egy héttel Gómez halála után Rio Bravóba látogatott, a határőrség négy járműve állomásozott a folyóparton, egy rendőrjárőr pedig a városban cirkált. Azt nem tudni, hogy a CPB miért változtatta meg a történetet, de az ügynökség nem válaszolt a Guardian kérdéseire. Amerikai aktivisták az ügy tisztázására szólítottak fel.

„Úgy vélem, hogy az emberek szkeptikusak a történtekkel kapcsolatban” – mondta Rosemary Welsh nővér, aki Laredóban bevándorló-menedékhelyet tart fent, és mobil orvosi rendelőt üzemeltet, ami át szokott menni Rio Bravóba is. „Attól tartok, hogy ha nem folytatnak le alapos nyomozást – és van okom ezt feltételezni – akkor az csak újabb zavargásokat szíthat.”

„Miért volt szükség halálos erő alkalmazására” – kérdezte. A huszonkét éves José Saldana, egy nemrég alakult jogvédő szervezet, a Laredói Bevándorlási Szövetség munkatársa ezt mondta: „Militarizálni akarják a határt, de nincs meg hozzá a megfelelő kiképzésük.”

A megválaszolatlan kérdések csak fokozzák a család bánatát Guatemalában. „Hogy hívják az ügynököt? Ölt már korábban?” – tette fel a kérdést a negyvenkét éves apai nagynéni, Dominga Vicente a család otthonában, miközben legkisebb gyermeke kendőbe csavarva aludt a hátán. „Isten áldását kértük arra a kedves nőre, aki filmre vette az esetet, máskülönben az unkahúgom is csak egy lenne az eltűnt bevándorlók között. Mondja meg az amerikaiaknak, hogy igazságot akarunk.”

A család otthonában a főzéshez használt nyílt tűz felett füst tornyosul, amint több tucat nő kukorica tamalest, fekete babot és hatalmas kondérokban csirkepörköltet készít.

A barátok, szomszédok és rokonok felajánlásainak köszönhetően több száz gyászolót tudnak megvendégelni az egyszerű toron, akik a szülők mellett voltak, amikor Gómez holttestét hazahozták, hogy otthon helyezzék végső nyugalomra.

Claudia Gómezt szombaton temették el. Visszakerült abba az anyaföldbe, amelyben a maják szerint az élet kezdődik. Virrasztásokat tartottak Rio Bravóban is, és a virginiai Alexandriában is, ahol Gómez a barátjával akart találkozni.

Nagymamája, Tomasa Vicente ráncos kezével a hallgatója karját megragadva idézte fel a lány utolsó búcsúját. „Annyira boldog volt, és izgatott az úttól, de az én szívem nehéz volt. »Kérlek, légy óvatos,« – mondtam neki, »jelentkezz, és imádkozz Istenhez, hogy vigyázzon rád«” – mondta. „Megígérte, hogy haza fog jönni, de most örökre elment.”

Írta: Nina Lakhani és Tom Dart

Forrás: The Guardian

Fordította: Latin-Amerika Társaság