Ehhez még hozzá kell adnunk két nagyon fontos pozíció elvesztését, a caracasi önkormányzatot az Alcaldía Metropolitana-t ahol az ellenzék vezére Antonio Ledezma győzött, és Miranda tartományt (amely körülöleli és részben elfoglalja Caracas nagyvárost), ahol Capriles Radonsky győzött. Végül, Carabobo nagyipari tartomány és a határmenti Táchira tartomány, ahol nagyon szoros volt az eredmény és amelyet csak később hirdettek ki, az is az ellenzék kezeibe hullott.

Caracas Libertador-i önkormányzata (a legsűrűbben lakott a fővárosban) a forradalom harcosaié maradt, míg Caracas Sucre önkormányzatát (a főváros második legnagyobb önkormányzatát) az ellenzék kaparintotta meg. 

Ahol a PSUV nyert, ott nagyok voltak a különbségek.  Több mint 10%-kal nyert az ellenzékkel szemben 8 tartományban, 20% és 30%-kal 4 tartományban, több mint 30%-kal még két tartományban, és több mint 50%-kal Monagas és Lara tartományokban. Az ellenzék csak egy tartományban győzött határozottan (több mint 10%-kal Nueva Esparta-ban) míg összes többi győzelmük nagyon szoros volt. 

Ha a szavazatok számát nézzük, a PSUV és más bolivári kormányzó jelöltek 5.5 millió szavazatot kaptak (kb. 58%), míg az ellenzék jelöltjei csak 4 millió szavazatot szereztek (41%). Ez azt jelenti, hogy ha összehasonlítjuk ezeket a számokat a múlt decemberi alkotmányos reform népszavazáskor elértekkel, a forradalom erőire idén 1.1 millióval többen szavaztak, míg az ellenzék elvesztett majdnem fél millió szavazatot.   

Az önkormányzati választásokon a PSUV 263 önkormányzatot nyert és további 14-et nyertek a PSUV szövetségesei, míg az ellenzék csak 56-ban győzedelmeskedett.  Ha 2004-gyel, amikor utoljára voltak önkormányzati választások Venezuelában, hasonlítjuk össze az eredményeket, a forradalom erői 52 önkormányzatban megerősítették pozíciójukat, míg az ellenzék 14-ben vesztett.  Még azokban a tartományokban is, ahol az ellenzék nyerte meg a kormányzói posztot, a PSUV több támogatásra tett szert helyi szinten.  Ez a legmarkánsabb Zulia tartományban volt, ahol boliváriak nyertek 13 önkormányzatot a 19-bõl (míg előzőleg csak 5 volt az övék), vagy Carabobo-ban, ahol a PSUV 11-et nyert a 13-ból (beleértve a fővárost, Valenciát, melyet most nyertek meg először). 

Viszont Miranda, Carabobo és Caracas Fővárosi Önkormányzatának elvesztése, mert ezek a területek mind nagyon fontosak politikailag, gazdaságilag és mert sűrűn lakottak és az, hogy a PSUV nem győzött Zulia-ban (pedig ezt már régen remélték) nagyon komoly figyelmeztetés a forradalom számára és különösen akkor, ha hozzátesszük a tavaly elszenvedett vereséghez, amit az alkotmányos reform népszavazáskor szenvedett a bolivári mozgalom.  

Ezeknek a kudarcoknak sajátos okaik vannak. A Táchira-ban elszenvedett vereség nagyon szűk volt (6,400 szavazat, vagyis 1.2%) és elősegítette az, hogy volt egy disszidens bolivári jelölt is, aki elvitt 6,200 szavazatot.  

Carabobo-ban, a meglévő “bolivári” kormányzó Acosta Carles korrupciós botrányokba keveredett és pénzügyi rendellenességekkel vádolják. Ő egyike azon tipikusan korrupt és bürokratikus politikusoknak, akik a chávista mozgalom sok megválasztott pozícóit elfoglalták.  A PSUV kizárta a pártból, ami helyes volt, de ezek után Carles mint független indult a választáson és sikerült 56,000 szavazatot begyűjtenie (6.5%), ami éppen, hogy elég volt ahhoz, hogy a hivatalos PSUV jelölt Mario Silva veszítsen (25,000 szavazattal, ami 3%-ot képviselt).  Miranda-ban, az egyetlen tartományban, ahol egy már hivatalban levő bolivári kormányzó indult és vesztett, a jelölt, Diosdado Cabello, teljesen elvesztette a hitelét a forradalmi aktivisták szemében, és mint a bolivári mozgalom burzsoá jobbszárnyának, a derecha endógena-nak legnyíltabb szószólója szerepelt.  Cabello-t nem választották meg a PSUV belső választásain a vezetőségbe, de Cháveznek sikerült őt visszacsempésznie egy regionális alelnöki pozícióba.  Miranda tartománynak egy része a főváros egy pár kerülete, különösen a keleti Sucre önkormányzat, ahol keverednek a szegény, munkásosztály lakta barrios kerületek a kispolgári és felsőbb osztályi környékekkel az urbanizaciones-ekkel. Sucre önkormányzati vezetője egy másik jobboldali “bolivári” bürokrata, Rangel, volt, aki szintén régen elvesztette a tömegek támogatását.  

Ezeken a választásokon nagyon magas volt a részvétel (több mint 65%, 15%-kal magasabb, mint 2004-ben az utolsó önkormányzati választásokon). Az hogy a forradalmi erőknek sikerült több mint egy millió szavazattal többet kapniuk, mint a tavalyi alkotmányos reform népszavazásakor az annak köszönhető, hogy Chávez elnök idén aktívan közreműködött a kampányban.  A kampány elején a bolivári tömegek között a hangulat nyomott volt, olyannyira, hogy akkor még arról folyt a beszéd, hogy esetleg 10 tartományt is el fognak veszíteni.  Csak azután, hogy Chávez bedobta magát a kampányba, az összes kérdéses tartományt meglátogatta, néhányat többször is, emelkedett a hangulat és a bolivári nép aktivizálta magát a jelöltek érdekében (még olyanokért is, mint Rangel, Bolivár tartományban, akit, mint jobboldali, munkásosztály-ellenes bürokratát ismertek és aki a Nemzeti Gárdát küldte a SIDOR sztrájkolók ellen nem is olyan régen).  

Ez megint alátámasztja azt a tényt, hogy milyen hatalmas a forradalom és Chávez támogatottsága, hiszen őt a szocializmus bajnokának tekinti a nép.  Ugyanakkor ez azt is mutatja, hogy mennyire szegényes és szürke a bolivári mozgalom vezetőségének sok más tagja, akik színtelen, karrier politikusok, és akik nem tudnak forradalmi lelkesedést kiváltani.  

A magas választási részvétel azt is jelenti, hogy az ellenzéknek is sikerült mobilizálni a saját tömegbázisát.  Ezek a választások Chávezről és a szocializmusról szóltak, és ezt nagyon sokak így látták.  Ugyanakkor az ellenzék 2006 decemberében is masszívan mobilizált az elnökválasztás idején, amikor 4.5 millió szavazatot, és 2007 decemberében, az alkotmányos reform népszavazáskor, amikor szintén 4.5 millió szavazatot kaptak.  

A forradalom erőbázisai tömegesen tartózkodtak

 Most a különbség, ugyanúgy, mint az alkotmányos reform népszavazáskor, nem az ellenzék szavazataiban rejlett, hanem abban, hogy a forradalom hagyományos támogatói közül ezúttal is sokan otthon maradtak.  Ha választási szempontból nézzük a forradalom támogatottságának tetőpontja a 2006-os elnökválasztás volt, amikor Chávez 7.3 millió szavazatot kapott.  Az is egy nagyon megosztott választási kampány volt, ahol a szocializmust Chávez a kampány középpontjába tette, így a venezuelai munkásosztály és a szegényrétegek lelkesedéssel reagáltak erre.  Arra szavaztak, hogy megvédjék a forradalom vívmányait, és hogy határozottan a szocializmus felé fordítsák a társadalmat.    

Sajnos, azután a szavazás után nem volt egy határozott fordulat a szocializmus felé.  Az uralkodó osztály gazdasági szabotázst szervezett, különösen az élelem elosztásában. Ez egy tökéletes alkalom volt arra, hogy az egész oligarchiát kisajátítsák. Még egy törvényt is megszavaztak ezirányban.  Ennek ellenére semmi komoly lépést nem tettek és így a múlt év végén az alkotmányos reform népszavazása sikertelen lett.  

A forradalom lenyűgöző társadalmi vívmányai, leginkább az oktatásügyben és az egészségügyben a misiones munkája eredményeként leginkább 2003 és 2006 között éreztették hatásukat.  Most, hogy mindenkinek elérhetővé vált az oktatás és az egészségügyi ellátás, egyre többet remélnek.  Azt akarják, hogy a forradalom segítsen nekik a legnyomasztóbb problémáik megoldásában, az élelmiszerhiányokban, az emelkedő árakban, lakásügyeikben, a munkanélküliség eltörlésében, a bűnözés csökkentésében.... 

De ezeket a problémákat soha nem lehet megoldani a kapitalista rendszer korlátjai között. Kezdetben, megválasztása után, Caracas főpolgármestere, Mayor Barreto rendkívüli népszerűségre tett szert azzal, hogy kisajátított sok nagyvárosi földterületet és lakást, hogy ezzel megoldja több százezer caraqueño lakásproblémáját. Emiatt hamarosan a burzsoá közvélemény és a jobboldali bolivári vezetőség nyomása alá került. Megszüntette radikális tevékenységét és ezek után már csak kulturális eseményeket és más népszerű attrakciókat rendezett, melyek senki konkrét problémáit nem oldották meg.  Azon törtük a fejünket, hogy talán nem a londoni főpolgármester, Ken Livingstone volt-e a tanácsadója, mert végül is ugyanaz lett a sorsa.  

És nemcsak az a probléma, hogy a venezuelai dolgozó nép mindennapos problémái nem kerültek megoldásra. Az is szörnyű, hogy nagyon gyakran, amikor a munkások és szegények maguk kezdeményeznek valamit direkt akcióikkal, hogy problémáikat jól szervezetten megoldják, útjukba állnak a bürokrácia lélekölő akadályai, a szervezetlenség és korrupció. Ezek jellemzőek a régi, kapitalista állami szervekre, amelyek mai napig érintetlenül megvannak és az új “bolivári” bürokráciára is, melynek tagjai halálosan félnek a munkásosztály direkt beavatkozásaitól. És ami a legfelháborítóbb az az, hogy az elmúlt évek reakciós puccsainak és összeesküvéseinek szervezői szabadlábon vannak és nem kerültek bíróság elé. Ezekhez tartozik Miranda tartomány újonnan megválasztott kormányzója, Radonsky, aki részt vett a kubai nagykövetség elleni támadásban a 2002-es puccs alatt, Antonio Ledezma, Caracas új főpolgármestere, aki szintén részt vett a 2002-es puccsban és Enrique Salas Feo, a Carabobo-i győztes, aki aktívan részt vett úgy a 2002 áprilisi puccsban, mint az olaj puccsban 2002 decemberében, egyéb ehhez hasonló aktivitások mellett.  

Ebben a kontextusban, sokaknak, a szocializmusról szóló beszédek már nem sokat jelentenek.   

Az hogy a bolivári tömegek tartózkodása volt az igazi oka annak, hogy több, kulcsfontosságú tartományt elveszítettek a forradalmi erők, nagyon egyszerűen bizonyítható, ha az aktuális számadatokat kielemezzük.  

Nézzük a kelet-caracasi Sucre önkormányzati választási adatokat, mivel Sucre ugyanúgy része Miranda tartománynak, mint a caracasi fővárosi önkormányzatnak, és mint ilyen, mindkettő elvesztésében nagy szerepet játszott. Ezeken a területeken vannak középosztályi kerületek, mint Leoncio Martinez, ahol az ellenzék hagyományosan mindig nyer, itt 81% volt az ellenzék szavazati aránya és 19% a PSUV-é. Itt a tartózkodás 35% volt, hasonlóan a nemzeti átlaghoz. Viszont, ugyanabban a kerületben a munkás- és szegénynegyedekben, ahol a PSUV nyert, a tartózkodás meglehetősen magasabb volt.  Caicaguita-ban (64% PSUV) a tartózkodás 43% volt, Filas de Mariches-ben (75% PSUV) tartózkodás 44% volt, La Dolorita-ban (PSUV 70%) tartózkodás 40% volt. A Petare kerületben, amely ennek az önkormányzatnak a legnagyobb kerülete, a Chávezra leadott szavazatok száma 112,000 volt 2006 decemberében, és az ellenzék 96,000 szavazatot kapott, a tartózkodás 27% volt. Ezúttal a PSUV jelölt, Aristóbulo Isturiz szavazata 77,000-re sikerült, míg az ellenzék jelöltje, Ledezma 97,000-re növelte szavazatai számát, a tartózkodás 40% volt. Az ellenzék alig növelte támogatottságát, míg a forradalmi szavazatok száma 35,000-rel csökkent.    

Ha bárhol nézzük az adatokat Caracasban és országszerte, hasonló számokat találunk.  Antímano és Sucre kerületekben, a főváros nyugati részében, a forradalom erődítményeiben, a tartózkodás 44% és 41% volt. Az escualido kerületekben El Hatillo-ban (Kelet Caracas) ahol 81% szavazott az ellenzékre és San Antonio de los Altos-ban (Miranda tartomány) ahol az ellenzék 78%-ot ért el, a tartózkodás csak 31% és 28% volt, jóval a nemzeti átlag alatt.

 Milyen konzekvenciákat vonhatunk le ezekből az eredményekből? 

Ezek az eredmények sokkal jobbak voltak, mint tavaly az alkotmányos reform népszavazáskor. Az teljesen helyes, hogy megcáfoljuk a kapitalista média kampány hazugságait, amelyek azt terjesztik, hogy Venezuela népe Chávez ellen szavazott. Ugyanakkor az sem igaz, hogy ez egy győzelem volt és minden rendben a házunk táján. Mint egy caracasi PSUV aktivista mondta: “Ha ez egy győzelem volt, miért érzem magam ilyen rosszul?” És az sem igaz, mint ahogy a bolivári vezetőség bizonyos elemei nyilatkozták, hogy a probléma a logisztikával volt, hogy a forradalmi aktivistáknak nem sikerült a technológiát előteremteniük, amivel a szavazókat a szavazóhelyiségekbe tudták volna behozni. Vannak, akik azzal érvelnek, hogy egy új választási törvényre van szükség, mivel új szavazóhelyiségekre van szükség olyan kerületekben, ahol 10 évvel ezelőtt még senki nem vett részt a szavazásokban. Lehet, hogy erre tényleg szükség van, de ez nem akadályozta meg a forradalmi tömegeket abban, hogy egy emberként eltaláljanak a szavazóhelyiségekbe 2006 decemberében!  

Ennek a kudarcnak politikai és nem technikai okai vannak. Ez az, amit mi már régen mondunk. Ezeket a választási eredményeket józanésszel csak úgy lehet értelmezni, mint a forradalomnak szánt újabb figyelmeztetést.  Vagy megoldjuk a tömegek konkrét problémáit, vagy a kiábrándulás, demoralizálódás és szkepticizmus, amely elkerülhetetlenül fenyeget, meg fogja teremteni az oligarchia visszatértéhez szükséges feltételeket.  

A tavalyi alkotmányos reform népszavazásban elszenvedett vereséget sokak a bolivári mozgalom jobboldalán úgy értelmezték, hogy “a tömegek még nem állnak készen a szocializmusra”, “túl hamar túl messze mentünk”, stb. Azt akarták, hogy a mozgalom kollaboráljon az oligarchiával, tárgyaljon a kapitalistákkal, ajánljon a kapitalistáknak mindenféle megegyezési lehetőséget, mint az árszabályozás eltörlését. Mint várható volt, ezekből semmi nem ért el eredményt. Magánbefektetések még mindig rendkívülien alacsony szinten vannak és az oligarchia még mindig szabotálja a legalapvetőbb, szükséges cikkek elosztását.  

A forradalom vívmányai ellen folytatott támadások

 Még alig telt el egy hét mióta az ellenzék győzött néhány önkormányzatban és már rögtön nekiálltak, hogy a forradalmi mozgalmat és vívmányait megtámadják. Több hír jött már Carabobo és Miranda tartományból és Caracasból ilyen támadásokról. Reakciós huligánok Primero Justicia-ban bezárással fenyegették a Radio Voz de Guaicaipuro-t, amely egy forradalmi rádióállomás a Miranda tartománybeli Los Teques-ben. Szintén Los Teques-ben összecsapások voltak az új, jobboldali kormányzóhoz hű rendőrök és a forradalmi tömegek között, amikor a rendőrség megpróbálta elfoglalni a Városházát, mely egy PSUV pártbeli polgármester felügyelete alatt áll. Caracas újonnan megválasztott polgármestere azzal fenyegetőzik, hogy el fogja távolítani az Avila TV egész csapatát, mely fiatal fővárosi forradalmi aktivistákból áll. Jelentések érkeztek arról is, hogy huligán csoportok kilakoltatták a közösségi tanácsokat épületeikből Baruta kerületben Kelet Caracasban. Az oktatási kampány több épületét bezárták az ellenzéki kormányzók kerületeiben, kubai orvosokat fenyegettek meg, még a Barrio Adentro program is veszélyben van Miranda és Carabobo tartományokban.  Mariches-ben, Sucre önkormányzat kerületében, Primero Justicia huligánok megkísérelték a misiones kilakoltatását abból az épületből, amit eddig használtak, mondván, hogy “most már mi vagyunk Miranda urai”, de a helybeliek jól szervezett védelmi erői visszaverték őket. 

Az ellenforradalom erői erősebbnek és bátrabbnak érzik magukat választási sikereik után. De a forradalmi népet még nem győzte le senki és a múlt forradalmai bizonyítják, hogy néha az ellenforradalom ostora kell ahhoz, hogy a forradalmi mozgalom radikalizálódjon.  

Előre a szocializmusba!

 Az erőegyensúly még mindig a forradalmi erőknek kedvez, amint a választások végeredményei mutatják: 5.4 millió szavazat 4 millióval szemben.  És vannak még százezrek (több mint egy millió) akik 2006 decemberében a szocializmusra szavaztak, és akiket újra fel lehetne lelkesíteni egy merész programmal.   

Ezen a holtponton csak úgy lehet átjutni, ha a munkásosztály a történelem színére lép egy félreérthetetlen programmal. Eddig az UNT szakszervezet forradalmi potenciálját megbénította a vezetőség, mely két irányzat között osztódik meg. Az egyik halálosan fél a munkások forradalmi kezdeményezéseitől, a másik reménytelen, szektáns hozzáállást mutat a tömegek forradalmi megmozdulásaihoz. A nemrég Zulia tartományban összegyűlt UNT szakszervezetek megmutatták az előre vezető utat: UNT egység a szocializmusért és munkásfelügyeletért folyó harcban.  

A világ kapitalista rendszere válságban van és ez milliók szeme előtt válik egyre nyilvánvalóbbá.  Ez a válság már most hatással van Venezuelára, alacsonyabb olajárakkal, egyre csökkenő kereslettel más nyersanyagok és ipari cikkek iránt. Ez azt fogja jelenteni, hogy egyre kevesebb olajpénz lesz a társadalmi programok finanszírozására és a nagy volumenű közmunkákra, amik eddig életben tartották a gazdaságot, annak ellenére, hogy az oligarchia befektetési sztrájkot tart már évek óta.  

A kapitalista gazdaság szabályozására irányuló törekvések sikertelenek és mindig is azok voltak. A szociális költekezés és közmunka rendszer, plusz a magánszféra szabad működésének korlátozása, míg maga a kapitalista gazdasági és politikai rendszer a helyén marad, csak inflációhoz, a tőkesztrájkjához és gazdasági szabotázshoz vezet. Amit nem felügyelsz, azt nem tudod tervezni, és ami nem a tulajdonod azt nem tudod felügyelni.    

A megoldást most már egy sokkal világosabb formában kell kifejezni: a kapitalista osztály termelőeszközeit ki kell sajátítani, hogy a termelést demokratikusan, a munkásosztály felügyelete alatt lehessen tervezni és így Venezuela fantasztikus erőforrásait termelékenyen a többség javára lehessen felhasználni.  Chávez, amikor a választások eredményeit elemezte, azt mondta, hogy ezzel egy új mandátumot kapott a szocializmus bevezetésére.  A szocializmus csak úgy lehetséges, ha államosítjuk a termőföldet, a bankokat és a főbb iparlétesítményeket és a munkásdemokrácia és dolgozói felügyelet alapján működtetjük őket. 

 Írta: Jorge Martin, Yonnie Moreno és William Sanabria

Megjelent a www.marxist.com honlapon november 27-én.