2006-ban, nem sokkal a texasi Crawfordban megrendezett első béketáborom után, amellyel szembe akartam szállni George Bushsal, akit fiam, Casey haláláért felelősnek tartottam, meghívtak a venezuelai Caracasba, hogy vegyek részt a Szociális Világfórumon.

Meglepő módon akkoriban fogalmam sem volt róla, hogy a Szociális Világfórum a szocializmusról szól, és nem igazán tudtam többet Hugo Chávez elnökről, mint hogy az ellenségeim, George Bush és az amerikai birodalom ellensége. Ez a caracasi út bővelkedett beszédekben, találkozókban és gyűlésekben.

Cindy Sheehan a néhai Hugo Chávezzel - Fotó: Reuters

A fórumon egyszer csak kihívtak egy találkozóról, hogy a Miraflores elnöki palotába vigyenek, hogy találkozzam Chávez elnökkel. Ő néhányunkkal végigjárt olyan helyeket, amelyeknek szerepe volt az Egyesült Államok és a CIA által támogatott 2002. áprilisi puccskísérletben, és megnéztük az „Elhallgatott forradalom” című filmet, amelynek kísérőnk volt a „sztárja”. Népének köszönhetően Chávez nemcsak túlélte a puccskísérletet, de haláláig 14 éven át volt Venezuela szocialista/antiimperialista elnöke.

Abban az évben Caracasban úgy lavíroztam a találkozók és a kötelezettségek között, hogy annyit tudjak csak, amellyel túlélhetem az utazást. Azonban ez után a venezuelai út után mély ellenségességgel fogadtak, amikor visszatértem az „El Imperióba”, még azok az emberek is, akiket korábban „baloldalinak” tartottam.

Ilyeneket mondtak nekem: „Cindy, az ellenséged ellensége nem a barátod” vagy hogy „Lehet, hogy Hugo Chávez éppúgy utálja George Busht, mint te, de ő egy elnyomó, Amerika-ellenes, kommunista diktátor” és így tovább.

Egy elismert „baloldali” blogger is leteremtett, és nyilvánosan kritizálta a „tapintatlanságomat”. „Oda lesz a hitelességed” – világosított föl ez a pénzhajhász propagandista.

Aktivistaságom első éveiben számos olyan dolgot tettem, amire nem voltam felkészülve, és ilyen volt a találkozásom ezzel az „Amerika-ellenes, kommunista diktátorral” is. Az egyesült államokbeli baloldal kritikája miatt egy kicsit beleástam magam a venezuelai politikába, Hugo Chávezbe és a bolivári forradalomba. Nagy megkönnyebbülést okozott mindaz, amire bukkantam! Jogosnak éreztem, hogy védem Chávezt, és támogatom őt és politikáját.

Venezuelán évtizedeken át amerikai vállalatok, a CIA és olyan „vezetők” tapostak, akik mindezektől függtek és őket támogatták. Az Egyesült Államok megbecstelenítette és kifosztotta ezt az országot. Az embereket pedig fojtogatta ez a rendszer, és többször is fellázadtak ellene, sikertelenül. Előkészítették azonban a talajt valakinek, aki színre lépett és új utat mutatott a venezuelai embereknek. Alternatívát az országukat szorongató amerikai tőkés imperializmus ellen.

Így aztán 2010-ben, miután „biomarxista” lettem, ahogyan szerettem hívni magamat, vissza akartam térni Venezuelába, hogy másról is beszéljek Chávezzel, ne csak „Señor Peligróról”, azaz „Mr. Veszélyről”, George Bushról. (Chávez „Señora Esperanzának” hívott engem.) Szerettem volna saját szememmel látni egy folyamatban lévő szocialista forradalmat. Úgy akartam hazatérni az Egyesült Államokba, hogy bizonyítékokkal szolgálok egy jobb útról. Úgy éreztem, hogy sürgős eloszlatnom a Chávez elnökről és a bolivári forradalomról szóló propagandát.

Engedélyt kaptam, hogy interjút készítsek az elnökkel, és pénzt gyűjtöttem, hogy egy kétfős stábbal odautazzak. Az volt a „küldetésünk”, hogy meginterjúvoljuk az elnököt, beszéljünk barriókban élő venezuelaiakkal, hogy megnézzük, hogy hat rájuk ez a forradalom, illetve megszorongassuk a még mindig meglévő oligarchákat és az ellenzéket és a sirámaikat a szocialisták által „ellopott” vagyonról, ami állandóan, állandóan, állandóan, állandóan hangoztatnak a venezuelai médiában és mienkben is. Nagyon lehangoló volt sokunk számára, akik támogatjuk a bolivári forradalmat, amikor az ellenzék többséget szerzett a nemzetgyűlésben, miután folyton támadta a forradalmat, és több tízmillió dollárt kapott az Egyesült Államoktól.

Amikor 2010-ben Caracasban voltam, a San Agustín barrióban megkérdeztem egy korábban írástudatlan és rossz körülmények között élő hölgyet, hogy mit gondol arról az alkotmánymódosításról, amely lehetővé teszi, hogy Chávez korlátlan számú elnöki ciklust pályázzon meg. Ezt válaszolta: „Remélem, hogy élete végéig elnök marad, mi meghalnánk érte és a forradalomért.” És valóban, számos ember meg is halt 2002-ben, a puccskísérlet idején, hogy megvédje és támogassa Chávezt.

Chávez imádta a venezuelai embereket, rájuk tette fel az életét. De mi mivel tartozunk, ha tartozunk valamivel, egy ilyen embernek és országának, amelyet saját országunk tisztességtelen módon és igazságtalanul démonizál minden adandó alkalommal? Kiegyensúlyozott szemléletmóddal tartozunk Cháveznek azzal kapcsolatban, amit odaadással és szeretettel tett a venezuelai emberekért, Latin-Amerikáért és ténylegesen az egész világért. Nekünk, igazi forradalmároknak rá kell pillantanunk Chávez életére és fel kell ismernünk, hogy a változás nem könnyű és nem mentes a fájdalomtól. Itt, az Egyesült Államokban sokan úgy vélik, hogy egyetlen dolguk van, el kell menniük szavazni a legkevésbé rossz imperialistára és jóra fordulnak a dolgok. Chávez arra tanított bennünket, hogy minden ember életébe hozzunk változást, mindannyiunknak tanultnak, aktívnak és a közösségünkért és a politikai folyamatokért cselekvőnek kell lennünk.

Egyetlen ember nem tudja kivívni vagy végigvinni a forradalmat, függetlenül attól, hogy mennyire elkötelezett az illető. Tökéletes volt Chávez útja? Nem hiszem, de éppen az a szép a forradalomban, hogy ez egy fejlődő folyamat, ami arra késztet mindenkit, hogy együtt dolgozzon azért, hogy annyira közelítsék meg a tökéleteshez közeli állapotot, amennyire emberi lények képesek erre.

Három év távlatából visszatekintve a halálára, úgy, hogy most a húgom küzd a rákkal, rájövök, hogy az az elhivatottság, amellyel Chávez küzdött a rákkal, ami végül elragadta őt az életből, beleilleszkedik abba a fáradhatatlan elhivatottságba, amellyel a venezuelai emberek iránt viseltetett. Chávez fiatal volt és élénk, nem volt készen rá, hogy elmenjen. El tudom képzelni milyen szenvedést okozhatott neki, hogy itt kell hagynia gyermekeit, unokáit és imádott Venezueláját. Ma három éve a világ egy nagyszerű embert, apát és vezetőt veszített el. Egy élelmiszerboltban voltam, amikor a halálhíréről szóló üzenetet megkaptam: Nekihajtottam a fejemet a hűtőajtó hideg ajtajának, és zokogtam. Biztos azt gondolták az emberek, hogy azért sírok, mert elfogyott a kedvenc mirelit pizzám. Nem érdekelt. Visszatettem a kosaramban lévő dolgokat, gyorsan távoztam, és egész hazaúton sírtam.

Sirattam a barátomat, Chávezt és magamat, a venezuelai embereket és a világot.

Úgy gondolom, hogy Hugo Chávez a 21. század óriási jelentőségű alakja volt, és a világ el fogja ismerni, nemcsak a vezetői képességeit, de a megnyomorítottak és megszomorítottak iránti mély emberségét és szenvedélyes elkötelezettségét. Venezuela szerencsés, hogy egy ilyen erős személyisége lehetett, még ha csak ilyen rövid ideig is.

Chávezhez hasonló emberek nem születnek minden nap, és halála tragédia volt, de úgy vélem, hogy öröksége és szelleme elég erős ahhoz, hogy népét arra ösztönözze, hogy végérvényesen megteremtsenek egy olyan országot, ami mindenkié és ami mindenkiért van.

Írta: Cindy Sheehan amerikai háborúellenes aktivista, akinek fia elesett az iraki háborúban

Forrás: teleSUR

Fordította: Latin-Amerika Társaság