1. „Orkán fölragadta szalmaszál"

2005 nyarán emlékezett meg Venezuela Simon Bolivár esküjéről, ame­lyet nagy tanítója, Simon Rodríguez jelenlétében tett, aki később Párizs­ban, jóval Marx előtt, szocialista titkos társaságokat látogatott, és csak 1823-ban tért vissza Dél-Amerikába. Bolivár esküjére 1805. augusztus 15-én került sor Róma külterületén. Már maga a hely is - a Monté Sacro halma -, amelyet együtt választottak ki az ünnepélyes alkalomra, az ifjú Bolivár történelmi fogadalmára, sokatmondó volt.

Állítólag ugyanis pontosan itt, a „Szent Hegyen" került sor huszonhárom évszázaddal korábban Sicinius vezetésével a lázongó plebejusok tiltakozására a patríciusok ellen az ókori Rómában. Annak idején a római néptömeg lázadásának - a monda szerint - a fönnálló rend hírhedt támasza, Menenius Agrippa szenátor szónoklata vetett véget, aki az uralkodó osztályok mindörökkön ismeretes bölcsességét papolta, miszerint a „nem uralkodásra rendeltetett" népnek önként el kell fogadnia „helyét a társadalom természetes rendjében".

Az ifjú Bolivár elszántan szembefordult a beletörődést prédikáló böl­csességgel, amely mindenütt megterem a kierőszakolt igaztalan hatalmi viszonyok nyomán, s eltökélten kimondta a Monté Sacrón, hogy életét a harcnak, a világ ama részét leigázó gyarmati uralom legyőzésének szenteli, ahol a hazája van. Ezek voltak a szavai: „Esküszöm itt ön előtt, esküszöm atyáim Istenére, esküszöm Órájuk magukra, esküszöm becsületemre és esküszöm a Hazámra, hogy sem karomnak pihenést, sem lelkemnek nyugovást nem hagyok, amíg le nem rázom láncainkat, amelyek a spanyol hatalom akaratából nehezednek ránk."¹

Bolivár sohasem ingott meg radikális eltökéltségében, amely kifejeződött esküjében, még a legkedvezőtlenebb körülmények között sem. Az elkövetkezett évek beláttatták vele, hogy alapvető változásokat kell előidézni nem csupán a nemzetközi politikai és katonai hatalmi viszo­nyokban, hanem még mélyebben: a létező társadalmi rendben, ahhoz, hogy tervét - véget vetni a gyarmati uralomnak - siker koronázza. Olyan radikális társadalmi változásokra van szükség, amelyek magukba foglalják a rabszolgák fölszabadítását is, amivel szemben a saját osztálya heves ellenállást tanúsított. Még szeretett nővére is „bolondnak" tartotta őt hajthatatlan ragaszkodása miatt az egyenlőséghez.

Bolivár „a törvények törvényének" nevezte az egyenlőséget, hozzátéve, hogy „éneikül minden biztosíték, minden jog veszendőbe megy. Ezért kell áldozatot hoznunk."² Mindezt igaz módon, megalkuvást nem ismerőn vallotta. S hogy tettekkel bizonyítsa szívvel-lélekkel vallott elveinek és hitének érvényességét, egy pillanatig sem habozott fölszabadítani saját birtokain minden rabszolgáját, mivel elhatározta, hogy olyan széles társadalmi bázist teremt, amilyet csak lehetséges, a mélyen körülsáncolt gyarmati uralom alól való teljes és visszavonhatatlan fölszabadulásért vívott harchoz. Az angosturai kongresszus résztvevőihez 1819 februárjában intézett nagyszerű beszédében minden rendelete és parancsa közül mint a leginkább létfontosságút emelte ki a rabszolgák fölszabadí­tását, mondván: „A ti megfellebbezhetetlen döntésetekre bízom minden Cikkelyem és Rendeletem módosítását vagy hatálytalanítását, csak azért könyörgök, hogy a Rabszolgák teljes Szabadságát hagyjátok jóvá, ahogy az életemért és a Köztársaság életéért könyörögnék."³

Évtizedekkel azelőtt tette ezt, hogy a rabszolga-fölszabadítás lét­fontosságú emberi ügye fölvetődött és részlegesen megoldódott volna Észak-Amerikában. Az Egyesült Államok alkotmányát megszövegező Alapító Atyáknak ugyanis a kisebb gondjuk is nagyobb volt annál - akár ha az eszükre, s még kevésbé, ha a szívükre hallgattak -, hogy véget vessenek a rabszolgaság embertelen rendszerének, amelynek közvetlen haszonélvezői voltak. E végzetes mulasztás szörnyű öröksége különböző formákban továbbélt évszázadokon át, s a legtragikusabb módon jelen van még napjainkban is, amiként New Orleans tanúsította ezt a Katrina hurrikán után.

Bolivár, szükségszerű ellensúlyaként nem csupán a „Szent Szövet­ségnek", amelynek része volt Spanyolország is, hanem ami még fon­tosabb, az Amerikai Egyesült Államok növekvő birodalmi ambícióinak, megpróbálkozott a latin-amerikai népek tartós konföderációja létrehozá­sával. Nem meglepő azonban, hogy e célra irányuló erőfeszítéseit nem csupán meghiúsították, hanem teljességgel semmivé tették Észak egyre nagyobb hatalmú országa és szövetségesei. Végtére is kénytelen volt olyan következtetésre jutni, amely arról tanúskodott, hogy mélyen belelát a történelmi fejlődés egészen korunkig nyúló, uralkodó trendjébe: „Az Egyesült Államok[at...] mintha csak arra rendelte volna a Gondviselés, hogy nyomorúságot hozzon Amerikára a Szabadság nevében".⁴

Amint ismeretes, George W. Bush beszédeit - függetlenül attól, hogy ki írja ezeket - folyton-folyvást a kenetes hangon recitált „szabadság" szó fűszerezi. Mindössze csak annyi változott Simon Bolivár kora óta, hogy manapság az Amerikai Egyesült Államok úgy véli, magának az isteni gondviselésnek az elrendelése, hogy „a szabadság nevében" tetszése szerint bánjon nem csupán Dél-Amerikával, de az egész világgal, s akár a katonai agresszió legerőszakosabb eszközeit is bevesse azok ellen, akik szembeszállni merészelnek globális birodalmi terveivel.

A jogosultságnak és a gondviseléstől eredő rendeltetésnek az USA külpolitikája irányelvévé omolt ilyetén vélelmét még az anglikán püspö­kök is elutasították egy 2005. szeptember 19-én közzétett dokumentu­mukban, jóllehet ők ezt - érthető módon, ámde tévesen - a keresztény fundamentalizmus befolyásának tulajdonították. Érthető módon, mert ezen az alapon tekintélyükkel alátámasztott ex officio ítéletet mondhattak egy „teológiailag téves" fölfogásról. Ám tévesen, mert az USA uralkodó osztályainak ez a külpolitikai orientációja egészen Simon Bolivár korába nyúlik vissza a történelemben, ha ugyan nem még korábbra. És jó volna, ha azoknak, akik mindezt egyszerűen George W. Bush republikánus pártjának szeretik a nyakába varrni, eszükbe jutna, hogy a demokrata Bili Clinton volt az, még elnöksége idején, aki arrogánsán kijelentette teljes egyetértésben kormányával, kezdve Madeleine Albright külügymi­nisztertől (aki egyre csak a clintoni szöveget mantrázta) Róbert B. Reich munkaügyi miniszterig⁵, hogy „csak egyetlen szükséges nemzet van: az Amerikai Egyesült Államok". Erre hivatkozva tehát - hiszen nem kisebb kormányzati személyiség, mint a kétszer is megválasztott Clinton elnök nyilatkoztatta ki - az „egyesegyedül szükséges nemzet", a legcsekélyebb ügyet sem vetve demokráciára és szabadságra, bízvást elítélheti a többi nemzetet, ha ezek teljesen elfogadhatatlan módon önálló döntéshozásra törekednek, mint amelyek Dániel Patrick Moynihan rangidős demokrata szenátor szavaival szólva „etnikai zűrzavar" keltésében vétkesek.⁶

Bolivár a „törvények törvényét", a jogegyenlőséget abszolút elenged­hetetlennek tartotta egy olyan társadalom alkotmányából, amelyik politi­kailag fönn akart maradni azoknak a hatalmaknak ellenében, amelyek az ő belviszonyait potenciális fejlődésének akadályozásával befolyásolták, nemzetközi kapcsolataiban pedig sérteni, sőt megsemmisíteni igyekeztek szuverenitását. Mi több, azt is leszögezte, hogy a „fizikai egyenlőtlensé­get" minden körülmények között hiánytalanul ellensúlyozni kell, mert ez „a természet igazságtalansága". Ám elég realista volt ahhoz, hogy beis­merje, a jogegyenlőség a maga korlátozott módján nem képes a fizikai egyenlőtlenség korrigálására egy bizonyos mértéken túl.⁷ Még akkor sem, ha a törvényhozók által létrehozott jogi szabályozásnak megvolt az alapvető társadalmi jelentősége, mint ahogy az általa eszközölt rab­szolga-fölszabadítás esetében is.

Ami viszont szükségszerűn megkívántatott volna ahhoz, hogy az adott társadalmi rend igazán életképessé legyen, az a társadalom egész építményének átalakítása volt, messze túllépve még olyan intézkedéseken is, mint amilyen a rabszolgák fölszabadítása. Nem meglepő ennélfogva, hogy Bolivár e kívánatos megoldás felé való tapogatózásában, amelynek még nem érkezett el a történelmi ideje, nagy ellenségeskedéssel találko­zott még a latin-amerikai országokban is, amelyeknek megfizethetetlen szolgálatokat tett, és annak idején egyedül módon a Szabadító elismerő titulusával tisztelték meg. Bármilyen vérlázítón hangzik is ez ma, mégis kénytelen volt tragikus elszigeteltségben élni le végnapjait.

Ellenfelei pedig az Amerikai Egyesült Államokban, akik fenyegetve érezték magukat fölvilágosult egyenlőség-fölfogásának terjedésétől -amelyet mind belföldön, mind az államközi viszonylatok alakításában alkalmazott volna -, nem haboztak leszólni és elítélni mint „a Dél vesze­delmes őrültjét".⁸

Bolivár nagy arányérzékkel - ez az erény abszolúte létfontosságú mindenkinél és különösen minden nagy politikai személyiségnél, akik társadalmainkban a számtalan ember életére mélyen kiható döntésho­zás előjogával rendelkeznek - azt mondotta saját magáról: ő egy „orkán fölragadta szalmaszál". A társadalomban játszott egyéni szerep effajta értékelése tökéletesen idegen a fönnálló társadalmi és politikai rend apologétáitól, akik szeretnének lehetetlenné tenni minden jelentős változást, akár társadalmi viharok, akár lassú, fokozatos lépések idézik elő ezeket, dacára annak, hogy időnként álszent módon dicsérik ez utóbbiakat.

Sőt, folyton-folyvást hasztalanul igyekeznek meg nem történtté tenni azokat a változásokat is, amelyek már végbementek a történelmi fejlődés folyamán. Változatlanul tagadják tehát, hogy léteznének mélyen fekvő valós okai a ki-kirobbanó társadalmi és politikai viharoknak, amelyek Bolivár szavával szólva, „szalmaszálak" módjára föl-fölragadják az olyan politikai figurákat, akik radikális szenvedéllyel hangoztatják az alapelvű társadalmi változások szükségszerűségét. S amikor gyógyíthatatlan apologétáink már semmiképp sem csukhatják be szemeiket a társadalmi viharok periodikus kitörésének ténye előtt, akkor inkább hagyományosan az „irracionalitásnak" tulajdonítják őket, annak, hogy „a csőcselék bedől a esztelen populizmusnak' és hasonlóknak, s azt képzelik, hogy ezáltal ésszerű magyarázatot adtak a kihívásra, amely elől, vélik, nem tértek ki, miközben ténylegesen elmenekülni próbálnak a problémák elől. Azért kénytelenek így viselkedni, mert semmi arányérzékük nincsen; s nem is képesek szert tenni ilyesmire.

Ennek szellemében a tág körben terjesztett hetilap, a londoni The Economist nem hajlandó semminő értelmét elismerni a „bolívari forra­dalom" kifejezésnek, annak ellenére, hogy Venezuela politikai vezetése, következetes hivatkozásával Simon Bolivár korának befejezetlen tervére, elkötelezte magát amellett, hogy hozzákezd az ország messzeható át­alakításához. Olyan átalakítás terve ez, amely folyamatos visszhangot kelt a földrészen mindenütt, és jelentős válaszokat vált ki Latin-Amerika egyéb helyein is. A The Economist szándékosan sértő éllel mindig gúnyos idézőjelbe teszi a „bolívari" szót - mintha minden „bolívarit" magától érte­tődőn abszurdnak kéne tekinteni - ahelyett, hogy komolyan foglalkozna magával a tárggyal, amelyet vágyálmainak megfelelőn minden érvelés nélkül megpróbál elvetni. Az idézőjelet arra szánják, hogy apriorisztikus diszkvalifikálás formájában cáfolata legyen a Dél-Amerikában végbe­menő fejlődésnek, mintha ezen a fura módon cáfolhatatlan bizonyítékok állhatnának elő. Ám egyedülálló dolog, amit a The Economist szerkesztői szarkasztikus idézőjeleiknek ezzel kínosan ismétlődő használatával bi­zonyítanak, az a saját mérgező ostobaságuk. Lévén tökéletes lakájok az USA uralkodó körei érdekeinek kiszolgálásában - például mint önkéntes propagandistái az évente Davosban tartott rituális Gazdasági Csúcsta­lálkozónak -, úgy látszik, még ma is úgy gondolják, hogy Bolivár nem volt több, mint afféle „Dél veszedelmes őrültje". Ugyanilyen szellemben próbálják jellemezni (s egyszer és mindenkorra lejáratni) azokat is, akik eltökélték, hogy Bolivár tervét aktualizálják.

Mégis, az igazság az, hogy tartós radikális teljesítményt elérni csakis kumulatív és tudatosan fönntartott módon lehetséges, annak a haladó hagyománynak az értelmes elsajátításával, amely előtte járt a vég­bemenő próbálkozásoknak, és minden ellenséges ráhatás ellenére ugyanabba az irányba tart. Sem azt, hogy milyen természetű legyen, amire reálisan építeni s így pozitívan elsajátítani lehet, sem az embe­riség történelmi fejlődésének hosszú távú általános irányát nem lehet önkényesen megválasztani. Társadalmi univerzumunkat valósággal túlterhelik a mérhetetlenül nagy problémák, a múltból örökölt, egyre inkább fölerősödő, robbanásveszélyes egyenlőtlenségek éppúgy, mint a társadalmi anyagcsere-újratermelés tőkés módjának növekvő mértékben tarthatatlan beavatkozása a természetbe, ami ökológiai katasztrófával fenyeget bennünket. Ez az oka, hogy a történelmi idő visszafordítására tett konzervatív és reakciós kísérletek végső soron kudarcra vannak ítélve. Hiszen strukturálisan képtelenek kumulatív eredményeket produkálni, akármilyen sikereket érnek is el egyébként, s akármennyire képesek is ezeket rákényszeríteni a társadalomra - az uralkodó hatalmi viszonyoknak köszönhetőn, amelyek azonban egyre inkább ingatagok, s ez mindinkább az ellenőrzés represszív formáinak előtérbe kerülésével jár, még a korábban demokratikus országokban is -, a nép százmillióira kirótt nagy szenvedések árán. Sem a problémák elől való kibúvás-kitérés, sem az egyre csak erősbödő elnyomás-megtorlás nem lehet eredményes a végtelenségig. Hosszú távon ugyanis mindkettő tékozlón és kataszt­rofálisan veszteséges. Társadalmi univerzumunk irtózatos problémáit előbb-utóbb lényeges dimenzióikban kell megpillantanunk, s ekként kell szembenéznünk velük, nem pedig a demokrácia és szabadság mindnyá­junk számára oly ismerős formális álcájával takartan.

Jól tudjuk, a történelmi viharok, amelyek fölragadnak olyan „szalma­szálakat" mint Simon Bolivár, el is ülhetnek anélkül, hogy teljesítették volna eredeti ígéretüket. Acélok, amelyeket akár a legkiválóbb történelmi alakok tűznek ki, csakis akkor valósíthatók meg, ha igazán elérkezik az idejük mind objektív, mind szubjektív értelemben. Jóllehet Bolivár végtére tragikusan magára maradt, az, amivel hozzájárult kora - és jól meghatá­rozható értelemben egyben a mi korunk néhány roppant nagy kihívásá­ra adandó válasz megfogalmazásához, éppoly óriási, akár Jósé Martié volt Kubában, aki a nyomdokába lépett. Nem haladhatunk sikeresen

előre, ha nem építünk tudatosan arra az örökségre, amelyet ők hagytak ránk mint jövendőre szóló föladalot, amelyet újra kell definiálnunk a most uralkodó körülményeknek megfelelőn. Bolivár, amidőn egy-egy döntően fontos alkalomból fölhívást intézett a néphez, mindig hangsúlyozta azt a meggyőződését: „Felvirradt Amerika napja, és semmilyen emberi hatalom nem késleltetheti a Gondviselés vezette természet menetét."⁹ Élete vége felé azonban be kellett ismernie, hogy tragikus módon még nem érkezett el Amerika napja, ahogyan korábban megjósolta.

Ennek fő akadálya az volt, hogy éles ellentét feszült a latin-amerikai országok Bolivár szorgalmazta politikai egysége és társadalmi mikrokoz­moszaik mélységesen ellenségeskedő, konfliktusos összetevői között. Minthogy társadalmi mikrokozmoszaikat belső antagonizmusok szab­dalták, a politikai egységre való mégoly nemes és ékesszóló fölhívások is csak addig gyakorolhattak hatást rájuk, amíg a spanyol gyarmatosító ellenség által képviselt fenyegetés aktuális volt. De egy ilyen fenyegetés magában véve nem szüntethette meg az adott társadalmi mikrokozmo­szok belső ellentmondásait. S nem változtathatott gyökeresen a hely­zeten a Bolivár által messze tekintőn fölismert új veszély sem, amelyet föntebb idéztünk, nevezetesen, hogy „az Egyesült Államok[at...] mintha csak arra rendelte volna a Gondviselés, hogy nyomorúságot hozzon Amerikára a Szabadság nevében". Hatvan évvel később ezt a veszélyt még erőteljesebben hangsúlyozta ugyanebben a szellemben .José Marti.¹⁰ Mindketten éppoly realisták voltak a veszély diagnosztizálásában, mint amilyen nagyvonalúak az emberiség súlyos problémáira elgondolt eszményi megoldás javallásában.

Bolivár azt javasolta, hogy az emberiség összes nemzetét harmoniku­san forrasszák egybe azáltal, hogy a Panamai-földszorost tegyék meg földgolyónk fővárosává, ugyanúgy, „ahogy Konstantin szerette volna, hogy Bizánc legyen a régi félteke főhelye",¹¹ s Marti is hasonlóképp gondolkozott, amikor azt hangoztatta, hogy „a haza az emberiség", az egész emberiség a hazánk.

Ám amikor ezek az eszmények megfogalmazódtak, a történelmi idő épp az ellenkező irányba mutatott: a társadalmi antagonizmusok ijesztő felerősödése és a két világháború szörnyű vérontása felé, ami ezekből az antagonizmusokból következett. S az ugyaninnen fakadó fenyege­tés napjainkban még nagyobb, mint volt bármikor korábban. Nagyobb, mert más minőségbe csapott át. Mert ma már nem kisebb a tét, mint az emberiség túlélése. A rég szorgalmazott eszményeket magukat, per­sze, ez nem teszi elavultakká. Épp ellenkezőleg, még hangsúlyosabbá teszi őket a sürgető szükség. Mindazonáltal éppoly igaz ma is, mint volt Bolivár korában, hogy nem lehet az emberiség társadalmi makrokozmoszának fönntartható működésével számolni mikrokozmoszai - vagyis a társadalmi anyagcsere-ellenőrzés tőkés módja alatt álló társadalmunk ellenségeskedő-konfliktusos sejtjei - belső antagonizmusainak leküzdése nélkül. Hiszen egy összetartó és társadalmilag életképes makrokozmosz csakis az interperszonális viszonyainak megfelelő, emberiességet gazdagító alkotósejtjeinek bázisán képzelhető el.

A történelmi körülmények ma alapvetően különböznek a Bolivár dia­dalának és végső tragikus vereségének korát jellemző körülményektől. Különböznek, amennyiben a közbejött társadalmi és történelmi fejlődés napirendre tűzte az egykor megtagadott célok megvalósítását, kettős értelemben. Először is, megnyitotta a lehetőségét egy potenciálisan harmonikus makrokozmosz létesítésnek globális léptékben, a múltbeli államközi konfrontációk pusztító konfliktusain való túllépésnek, amelyek az imperializmus dúlásaiban kulminállak. Ez az a lehetőség, amelyet a Szociális Világfórum próbál hangsúlyozni ismétlődő fölhívásában: „Lehet más a világ". A múltbeli állapotoktól való különbözés második aspektusa elválaszthatatlan az elsőtől. Ez eloszlatja minden olyan beszédnek a ködös bizonytalanságát, amelyik a puszta lehetőségre korlátozódik. Ha ugyanis a szóban forgó lehetőségnek nincs bizonyos fokú valószínűsége és szükségszerűsége is, akkor nem jelenthet egyáltalában semmit. Ránk vonatkozólag: a szorgalmazott összetartó és globálisan fönntartható tár­sadalmi makrokozmosz - éles ellentétben a neoliberális „globalizációhoz" kapcsolódó mindennemű, ábrándos módon fölvetett, megvalósíthatatlan kapitalista propaganda-képzelgéssel - elképzelhetetlen anélkül, hogy elméletileg definiálnánk és gyakorlatilag kialakítanánk a társadalmi csere­kapcsolatok alkotósejtjeit, mégpedig ténylegesen szocialista jelleggel.

Így kapcsolódik össze, dialektikus egységben, a lehetőség és a szükségszerűség a mi mai, történetileg sajátos társadalmi univerzumunkban. Csak lehetőség, mert a tőke kibékíthetetlen antagonizmusainak struktu­rális meghatározottságai leküzdése nélkül - ami végett a szocialista pro­jektum létrejött az emberiség történelmi fejlődésének folyamán - teljesen meddő dolog volna még akár csak álmodni is egy globálisan fönntartható társadalmi univerzum létesítéséről. És szükségszerűség- nem valami­fajta mechanisztikus végzetszerűség, hanem a szó betűszerinti értel­mében létfontosságú és elfojthatatlan szükséglet -, mert az emberiség megsemmisülése fenyeget bennünket, ha a következő néhány évtized során nem sikerül totálisan kiiktatnunk a tőkét társadalmi anyagcsere ­újratermelésünk fönnálló módjából. A Szovjetunió összeroppanásának fő tanulsága az, hogy csakis kapitalista restauráció vár ránk, ha a tőkés állam megdöntésének terminusában definiált szocializmust helyezzük a sokkal alapvetőbb és nehezebb föladat helyébe: kiiktatni a tőkét egész társadalmi rendünkből.

Teljesen lehetetlen ma elköteleződni a tőke kiiktatásának pozitív módon a fönntartható jövőre irányuló, nagy történelmi föladata iránt a radikális eltökéltség szellemének, összes tartalékerejének mozgósítása nélkül, összhangban korunk követelményeivel. Ahogy Bolivár is tette azon a módon, ahogyan lehetséges volt a maga korának körülményei között. Csakugyan igaz, hogy fölvirradt a bolívari célok legtágabban vett távlat­ban történő megvalósításának ideje, amiként Chávez elnök szorgalmazza már jó ideje. Ez az oka, hogy a tőke propagandistái, akik a bolívari terv kifejezést gúnyosan idézőjelben használják, csak bolondot csinálhatnak magukból. A történelmi folytatólagosság nem gépies ismétlést jelent, hanem alkotó megújítást a szó legmélyebb értelmében. Tehát, amikor azt mondjuk, hogy fölvirradt a bolívari célok megvalósításának ideje, és hozzá kell igazítani ezeket a mi történelmi körülményeinkhez, ez ponto­san annyit tesz, hogy szocialista értelmet kell adni a tervezett radikális átalakításoknak, ha valóban végre akarjuk hajtani őket. Chávez elnök több beszédei és interjúi - amelyekben a „szocializmus vagy barbárság" drámai alternatíváját hangsúlyozza - nagyon is világossá teszik ma mindezt.¹²

A gyökeres megújulás föladata semmiképp sem szorítkozik Latin-Amerikára. Az európai, valamint az észak-amerikai baloldal társadalmi ós politikai mozgalmainak egyaránt szükségük van rá, hogy átértékeljék múltbeli és jelenlegi stratégiáikat, tekintettel az utóbbi néhány évtized­ben elszenvedett kínos vereségeikre. A világosan fölismert társadalmi ós politikai erjedés Latin-Amerikában, amely a kubai forradalom idejére nyúlik vissza, és évtizedeken át megnyilvánult sokfelé a földrészen, nem utolsósorban Venezuelában, sok mondandót hordoz a „mi a teendő?" alapvető kérdéséhez kapcsolódóan. Pontosan ez okból nyitott szemmel kell szétnéznünk a világban, és szolidaritást kell mutatnunk m bolívari hagyománynak az elmúlt két évtizedben Venezuelában zajló megújítása iránt. Sajnálatos, hogy túl kevés dolog ismeretes e mozga­lom közelmúltjából Latin-Amerikán kívül, dacára annak, hogy némely fő tézise közvetlenül érvényes mindannyiunkra. Ezért hát, mielőtt fejlődési távlataink kérdésére fordítanám a szót e cikk utolsó szakaszában, előbb minden változtatás nélkül újraközlöm, amit 1993-ban írtam a bolívari tervről, öt évvel a vízválasztó venezuelai elnökválasztások előtt,¹³ s amit 1995 őszén A tőkén túl című művem 18. fejezetében „A szocialista offenzíva történelmi aktualitása" címmel tettem közzé.¹⁴

2. Hugó Chávez radikális politikai kritikája 1993-ban

A parlamentáris rendszer kritikája radikális látószögből nem Marxszal kezdődött. Mára XVIII. században, Rousseau írásaiban is erőteljes kife­jeződésével találkozunk. Rousseau, abból kiindulva, hogy a szuverenitás a népé, s ennélfogva nem lehet tőle csak úgy egyszerűen elidegeníteni, azt is fejtegette, hogy ugyanilyen okokból nem lehetséges legitim módon fölcserélni a szuverenitásról képviselettel történő lemondás semmilyen formájára:

A népképviselők tehát nem a nép képviselői és nem is lehetnek azok, csupán megbízottai a népnek: soha nem dönthetnek végérvényesen. Minden törvény semmis, ha a nép személyesen nem hagyja jóvá; az ilyen törvény nem törvény. Az angol nép szabadnak hiszi magát, de alaposan téved, mert csak addig szabad, amíg megválasztja a parlament tagjait: mihelyt lezajlott a választás, a nép rabszolga, senki és semmi. Oly rosszul él szabadságának röpke pillanataival, hogy meg is érdemli, ha elveszti szabadságát.¹⁵

Ugyanakkor Rousseau azt a fontos megállapítást is tette, hogy bár a törvényhozói hatalom nem választható el a néptől még parlamenti képvi­selete révén sem, a közigazgatási vagy „végrehajtó" funkciókat egészen más színben kell látni. Ahogyan írta: „a törvényhozói hatalom terén a né­pet nem lehet képviselni, de lehet és szükséges képviselni a végrehajtó hatalom terén, ahol csupán alkalmazzák a törvény erejét."¹⁶

Ekképpen Rousseau, akit rendszeresen hamis színben tüntettek föl, s akivel a „szocialista elvtársurak" „demokratikus" ideológusai is jól el­bántak, mert leszögezte, hogy „szabadság nem létezhetik egyenlőség nélkül"¹⁷ - ami ennélfogva kizárja még a legjobb elképzelhető-megvalósítható formáját is a képviseletnek mint szükségszerűn diszkriminatív­igazságtalan hierarchiát -, sokkal inkább űzhető politikai és közigazgatási hatalomgyakorlást javasolt, mint amit szokás szerint neki tulajdonítanak, s amivel vádolni szokták. Lényeges körülmény, hogy a tendenciózusan hamis színben való föltüntetésnek ebben a folyamatában Rousseau el­méletének mindkét lényeges elvét, amely megfelelőn adoptált formában a szocialistáknál is használatban volt, diszkvalifikálták és sutba vágták. Mégis igaz, ami igaz: egyrészt az alapvető döntéshozói hatalmat soha­sem szabad elválasztani a néptömegektől; cáfolhatatlan bizonyság erre a szovjet államrend valóságos rémtörténete, amelyet a nép ellenében, a szocializmus nevében, a legönkényesebb módon kormányzott a sztá­linista bürokrácia. Másrészt pedig sajátságos közigazgatási és végre­hajtó funkciók teljesítésére a társadalmi újratermelési folyamat minden terén csakugyan lehet delegálni az adott közösség tagjait, föltéve, ha ez kidolgozott szabályok szerint, önállóan történik, és a lényegi döntés­hozatali folyamat minden szakaszában megfelelő módon ellenőrzik a társult termelők.

A nehézségek tehát nem magában a két alapelvben rejlenek, amelyet Rousseau megfogalmazott, hanem abban a módban, ahogyan ezek összefüggenek a tőke által a társadalmi anyagcsere-folyamat fölött gyako­rolt anyagi és politikai ellenőrzéssel. Egy szocialista döntéshozási forma létrehozása ugyanis, összhangban mind az elidegeníthetetlen uralmat meghatározó hatalomnak (vagyis a munka - nem mint külön osztály, ha­nem mint egyetemes társadalmi kondíció - „szuverenitásának") elvével, mind pedig a sajátos szerepekre ós funkciókra jól definiált, rugalmasan elosztott és helyénvalón fölügyelt szabályok mellett történő delegálás elveivel, megkövetelné azt, hogy kezdjenek hozzá a tőke antagonisztikus anyagi tartományai gyökeres átalakításához. Ez messze túllépne az olyan meggondolások alapján szabályozható folyamaton, amelyik a Rousseau-féle elidegeníthetetlen népszuverenitás és ennek delegálási folyománya elvéből következik. Más szóval, egy szocialista rendben a „törvényhozási" folyamatnak össze kellene olvadnia magával a termelési folyamattal oly módon, hogy a szükséges horizontális munkamegosztást amelyről A tőkén túl 14. fejezetében esik szó - kiegészítené a munka valamely öndeterminált-öntörvényű koordinálása, a lokális szinttől a globális szintig.

Mindez éles ellentétben van a tőke kártékony vertikális munkamegosz­lásával, ami kiegészül a „hatalmi ágak szétválasztásával" egy elidege­nedett s a dolgozó tömegekre változatlanul fölülről rákényszerített „de­mokratikus politikai rendszerben". A vertikális munkamegosztás ugyanis a tőke uralma alatt szükségszerűn kihat a horizontális munkamegosztásra is, és gyógyíthatatlanul megfertőzi azt, a legegyszerűbb termelési funkci­óktól a törvényhozási dzsungel legbonyolultabb egyensúlyi folyamataiig. Ez utóbbi, vagyis az egyre sűrűbb törvényhozási dzsungel nem csupán azért ilyen, mert a végtelenségig szaporodó szabályok és intézményi elemek óhatatlanul lényeges szerepet játszanak abban, hogy szoros ellenőrzés alatt lehessen tartani a munkásság valóságos vagy potenciális kihívást képviselő magatartását, éberen lehessen fölügyelni a kis, kor­látozott munkaügyi viszályokat éppúgy, mint óvni a tőke nagy, általános uralmát a társadalomban. Emellett a törvényi szabályozásoknak a zajló történelmi folyamat minden különös időszeletében össze kell békítenünk valamiképpen - már amennyire efféle összebékítés egyáltalában lehetséges - a tőkék sokaságának különérdekeit a globális entitásként való végső önérvényesítése felé tartó társadalmi össztőke ellenőrizhetetlen dinamikájával.

A parlamenti képviselet Rousseau adta kritikájához csatlakozik napja­inkban Hugó Chávez Frias, az egyik radikális mozgalom, a Movimiento Bolivariano Revolucionario (MRB-200) vezetője Venezuelában, aki azt írja országa krónikus társadalmi-politikai válsága kapcsán:

A populista pártok megjelenésével a választójogból altatószer lett, arra való, hogy segítsen szolgasorba dönteni a venezuelai népet a demokrácia nevében. A populista pártok évtizedekig megszámlálha­tatlan paternalista ígéretre alapozták szövegeiket, amelyeket a nép öntudatának elpárologtatósára agyaltak ki. Az elidegenítő politikai hazugságok olyannak festették le az „ígéret földjét", mint ahova rózsaszirmokon sétálgatva juthatunk el. A venezuelaiaknak csak annyi teendőjük maradt, hogy a választási urnákhoz járuljanak, s reménykedjenek benne: minden megoldódik a nép legcsekélyebb erőfeszítése nélkül. [...] Tehát a szavazás aktusát tették meg a de­mokrácia kezdetének és végének.¹⁸

Aki ezeket a sorokat írta, a második helyet foglalja el az élet minden területére kiterjedő népszerűségi listán a közszereplők között (csak Rafael Caldera előzi meg) messze megelőzi az összes törekvő-törtető pártpolitikust. Könnyűszerrel  nyerhetne el tehát magas közhivatalnoki állást, ha akarna. Ez rácáfol arra a szokásos érvre, hogy akik kritizálják a létező politikai rendszert, csakis azért teszik, mert nem képesek meg­felelni a demokratikus választások fáradságos követelményeinek. Tény, hogy Hugó Chávez e sorok írása idején (1993-ban) nem enged a politikai véleményformálók „sziréndalának", akik a legkülönbözőbb okokból pró­bálják csillapítgatni a népet, mondván, nem kell aggódni a válság miatt, mert már „csak egy kis idő" van hátra az új választásokig. Chávez azt hangsúlyozza, hogy miközben a szokásos politikai okfejtés „még egy kis türelmet" kér a néhány hónap múlva esedékes választásokig, addig „per­cenként több száz gyermek születik Venezuelában, akinek veszélyben az egészsége élelem és orvosság híján, s ugyanakkor milliárdokat lopnak el az országos egészségügyi pénztárból, s már-már az utolsó csöpp vért is kiszipolyozzák az országból. Mi sem indokolja, hogy bárki is hitelt adjon egy olyan politikai osztálynak, amelyik bebizonyította a társadalomnak, hogy egyáltalán nincs benne semmi akarat a változtatásra."¹⁹ Chávez ezért a parlamenti képviselet létező rendszerével szembefordulva, azt az eszmét hirdeti: „A szuverén népnek saját magát kell átalakítania a hatalom tárgyává és alanyává. Hogy a népnek joga van ezt választani, az nem alku tárgya a forradalmárok számára."²⁰ Ami pedig az intézményi kereteket illeti, amelyek között ez az elv megvalósítható, elképzelése szerint a gyökeres változás során a szövetségi állam választóinak hatalma lesz majd az a politikai-jogi komponens, amelynek révén az állampolgárok letéteményeseivé válnak a népszuverenitásnak, s ennek a gyakorlása ezáltal való­ban a nép kezében marad. A választói hatalom ki fog terjedni a nemzet egész társadalmi-politikai rendszerére, létrehozva a hiteles policentrikus hatalomeloszlás csatornáit, áthelyezve a hatalmat a központból a perifériákra, megnövelve az egyes községek és hely­hatóságok valódi döntéshozás! hatalmát és önállóságát. Választási Tanácsot fog megválasztani minden egyes állam és minden egyes helyhatóság Választói Közgyűlése, ez állandó jelleggel bír majd, s abszolút függetlenül működik a politikai pártoktól. Ezek a Tanácsok képesek lesznek kialakítani és irányítani a közvetlen demokrácia legkülönbözőbb gépezeteit: a népgyűléseket, a helyi és az országos népszavazásokat, a népi kezdeményezéseket, a vétójog gyakorlá­sát, a rendeletek visszavonását stb. [...) Tehát a részvételi demok­rácia fogalma olyanformán változik meg, hogy a népszuverenitáson alapuló demokrácia a hatalom főszereplőjeként konstituálódik. Pontosan eddig a határig kell kiterjesztenünk a bolívari demokrácia előrenyomulásának frontvonalait. Ott már nagyon közel kerülünk az utópia területéhez.²¹

Hogy ezek az eszmék valóm válthatók-e, vagy megmaradnak utópisz­tikus eszményeknek, ezt a kérdést nem lehet eldönteni a politika körén belül. Hiszen ez maga is olyan típusú gyökeres átalakulást igényelne, amelyik már kezdettől fogva előrevetíti az „állam elhalásának" távlatát.

Venezuelában, ahol az ország számos részében a lakosságnak mintegy 90 százaléka tanúsít „lázadást a szavazás abszurditása ellen a választásoktól való távolmaradással",²² a demokratikus választási rendszerrel kapcsolatos hagyományos politizálásnak és az apologetikus legitimálásnak, amely csalárd módon arra tart igényt, hogy a „többségi jóváhagyással elnyert mandátumot" a rendszer vitathatatlan igazolá­sául tüntesse föl, az üres parlamentáris paternalizmusnak semmilyen elítélése nem tekinthető túl élesnek. Az sem lehet komoly érv, hogy a magas választási részvétei önmagában bizonyítéka a ténylegesen létező demokratikus konszenzusnak. Végtére is egyik-másik nyugati demokráciában a szavazás kötelező, s meglehet, hogy nem nagyobb a legitimáló ereje, mint a nyíltan kritikus vagy pesszimistán rezignált távolmaradás legszélsőségesebb formáinak. Mindazonáltal az érvényes mércét a parlamenti képviseleti rendszer szükségképpen gyökeres kriti­kájához az a stratégiai jellegű vállalkozás szolgáltatja, amelynek során nem csupán politikai gyűléseken gyakorolják a „munka szuverenitását", legyenek ezek bármennyire is közvetlenek a megszervezésüket és a politikai döntéshozás! módjukat tekintve, hanem a társadalmi egyének öntörvényű termelői és elosztói élettevékenységében is, a társadalmi anyagcsere-folyamat minden egyes területén és minden egyes szint­jén. Ez húzza meg a demarkációs vonalat a szándékában szocialista forradalom - mint az 1917-es októberi forradalom -, és a valóságosan szocialista átalakulás „permanens forradalma" között. Ugyanis az anyagi-újratermelési és elosztási döntéshozatalnak a társult termelőkre való fokozatos és végül teljes átruházása nélkül semmi reményük nem lehet a posztrevolúciós közösség tagjainak arra, hogy átalakuljanak a hatalom szubjektumává.

3. Fejlődési távlatok

Amint láthatjuk az előző szakaszban bemutatott idézetekből, amelyek Chávez Pueblo, Sufragio y Democracia cimű könyvéből valók, fölötte figyelemreméltó, hogy napjainkban milyen folytonosság tapasztalható a radikális eltökéltség szellemében fogalmazott fölhívásban a fönntartható szocialista átalakulásra. És ez így helyes. Ugyanis annyi harc és annyi ál­dozat után, amelyeket évszázadokon keresztül világszerte szenteltek az emberi emancipáció ügyének, még hangsúlyosabban igaz ma - a tőkés rendszer mélyülő strukturális válsága közepette, amely a túlélésünket fe­nyegeti -, mint bármikor korábban, hogy „A szuverén népnek saját magát kell átalakítania a hatalom tárgyává és alanyává. Hogy a népnek joga van ezt választani, az nem alku tárgya a forradalmárok számára." Ezt az igazságot tántoríthatatlanul hangsúlyozta Hugó Chávez Frias 1993-ban, öt évvel elnökké választása előtt fogalmazott vitairatában.

Ilyen átalakulás nélkül, a kifejezés legmélyebb és legtartósabb je­lentésében - ami nem kevesebbet jelent, mint annak szükségességét, hogy tudatos ellenőrzést kell szerezniük a társadalmi egyéneknek a létföltételeik fölött - a hierarchikus uralom régi rendje óhatatlanul fölül­kerekedik még a legjobb szándékú radikális változtatásokon is. Ez tűzi tagadhatatlan sürgősséggel a történelem napirendjére a szocializmus kérdését a huszonegyedik században: a szocializmusét olyan alakjában, amelyikben - és amelyik révén - a nép a hatalom szuverén szubjektumá­vá válhat minden téren, és meg /s maradhat annak. Csakis ezen a módon lehet sikeresen szembenézni korunk mérhetetlen nagy kihívásaival és egyre növekvő veszélyeivel. Végképp nincs más útja-módja ennek.

E tekintetben a társadalmi és szellemi erjedés Latin-Amerikában többet ígér a jövőre nézve, mint mostanában a tőkés módra fejlett országokban. Érthető, hogy így van ez, mert egy igazán radikális változás szüksé­gessége sokkal sürgetőbb és hangsúlyosabb Latin-Amerikában, mint Európában és az Egyesült Államokban. Hiszen a vég nélkül ígérgetett „modernizációs" és „fejlesztési" megoldások üres fogadkozásoknak bi­zonyultak, s az olyan népek számára, amelyek a valóságosan folytatott politikák szenvedő alanyai, teljes csődöt hoztak. Tehát, miközben válto­zatlanul igaz, hogy a szocializmus mint alternatív társadalmi anyagcse­re-rend csakis egyetemesen alkalmazott mód gyanánt lehet életképes, tehát ki kell terjednie a világ legfejlettebb tőkés térségeire is, beleértve az Egyesült Államokat, nem gondolkodhatunk erről a problémáról olyan időhatárok között, amelyeken belül egy jövendő társadalmi forradalom­nak elsőbbséget kellene élveznie a tőkés módon fejlett országokban, szemben a radikális változás bekövetkeztének minden egyebütt meglevő lehetőségével. Korántsem. Hiszen a hatalmas tehetetlenségi erő miatt, amelyet a tőke megrögzött érdekei generálnak a privilegizált kapitalista országokban, párosulva a reformista munkásság egyetértő cinkosságával az itteni önkiszolgáló jellegű fejlődésben, valamely hirtelen kirobbanó társadalmi fölfordulásra sokkal nagyobb valószínűséggel kerülhet sor a nem túl távoli jövőben Latin-Amerikában, mint az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában, s ennek messzeható következményei vannak a világ összes többi részére.

2003 januárjában a Folha de Sao Paulo nevű brazil országos napilap egy interjú során föltette nekem a kérdést: „Mi a véleménye a hasonló­ságról és azonosságról Luiz Inacio Lula da Silva és más latin-amerikai vezetők, mint például F/de/ Castro és Hugó Chávez között?" Válaszom a következő volt:

Messzire terjedő hasonlóságok vannak köztük, dacára a körülmé­nyek nyilvánvaló különbségeinek, amolyek között ezek a radikális vezetők kormányaikat irányító elnöki pozíciójukba kerültek. Dominál­nak a párhuzamosságok, mert mindannyian erőteljesen azt hangsú­lyozzák, hogy egész Latin-Amerikának szüksége van nagyon mély, csakugyan radikális változásra. [...] Lula elnök földcsuszamlásszerű győzelme - korántsem minden összefüggés híján - a minden alkalmazkodási-kiegyezési forma Argentínában végbement látványos összeomlására következett; pedig azt az országot tekintették hosszú időn át fölülmúlhatatlan mintának Latin-Amerika számára. És amikor a három radikális vezetőről: Luláról, Fídel Castróról és Chávezről beszélünk, nem szabad megfeledkeznünk Salvador Allendéről, aki szin­tén radikális változást kísérelt meg véghezvinni országában, s ezért pusztulnia kellett. Semmi kétség, azok, akik egy jelentős változásnak még a gondolatát sem hajlandók elfogadni, folytatni fogják próbál­kozásaikat arra, hogy kitöröljék a latin-amerikai radikális vezetőkre írott szerepeket a történelem által színre vitt darabból. De éppúgy kétségen kívül áll, hogy az ilyen vezetők óhatatlanul újra meg újra színre fognak lépni, amíg végtére pozitív módon be nem bizonyul, hogy föllépésüknek mély társadalmi és történelmi okai vannak.

Nyilvánvaló, hogy most ki kell egészítenünk a latin-amerikai radikális vezetők listáját Evő Morales nevével, akit tömeges rászavazással Bolívia elnökévé választottak 2005 decemberében. Kampányát nagy várako­zásokkal kísérték országa régóta kizsákmányolt néptömegei, kivált, mert azt ígérte, hogy messzeható bolivarí forradalmat fog végrehajtani. Az az elsöprő támogatás, amelyet ezzel a beígért programmal elnyert, maga is világosan mutatja, milyen erős a vágy Bolíviában a radikális változtatásra. Természetesen, a Latin-Amerikában másfelé tapasztalt múltbeli, keserves csalódások fényében még hátravan, hogy lássuk, mennyire képes Morales eleget tenni népe várakozásainak a kétségte­lenül nagyon nehéz körülmények között, amelyeket senki sem hagyhat figyelmen kívül.

De bármi legyen a dolog kifejlete, abban teljesen bizonyosak lehetünk, hogy idővel egyre több és több radikális politikai vezetőnek kell előtérbe lépnie a latin-amerikai földrész különböző pontjain, beleértve azokat az országokat is, ahol a közelmúltban a radikális erőknek többszöri nagy csalódásban volt részük kormányaik gyáva alkalmazkodása miatt az USA politikai és pénzügyi diktátumaihoz. Óhatatlanul az ő előtérbe kerülésük lesz a válasz társadalmaik s általában a globális tőkerendszer mélyülő válságára, s nekik elkerülhetetlenül elkötelezettséget kell tanúsítaniuk valamilyen életképes alternatíva keresése iránt, akármilyen ellenséges obstrukcionizmussal találkoznak is eközben külföldön, és bármennyire súlyosak is azok a strukturális problémák, amelyeket országaik a múltból örököltek. Az ellentmondások immár szemlátomást nagyon is bénító útvesztőjéből csakis egy olyan radikális alternatíva tagolt megjelenítése és megerősítése ígérhet kiutat, amely a széles néptömegekbe ereszti gyökereit, s amelyeknek megalkuvást nem ismerő stratégiája a társadalom igazán átfogó átalakulására irányul.

Természetesen illúzió volna egyenes vonalon emelkedő fejlődést várni e tekintetben. Józanul szembe kell néznünk a ténnyel, hogy a szocializmus ellenségeinek hatalmas tartalékok állnak rendelkezésükre a tőke mélyen elsáncolt halaiménak védelmében. Ez a negatív dimenzi­ója annak a nagy történelmi kihívásnak, amellyel szembe kell néznünk. Ugyanakkor a tartós siker pozitív követelménye még nagyobb súllyal esik latba. Ugyanis az életképes szocialista stratégiák kidolgozása, valamint a megfelelő szervezeti formák sikeres kialakítása és megszilárdítása mind belföldön, mind pedig nemzetközi síkon, alapvető kihívás marad a jövő­re. Mindezek okán nem zárhatók ki a valóságos visszalépések s még a nagyszabású visszaesések sem, akármilyen nagy szükség van is pozitív megoldásokra és akármilyen ígéretesek is a kezdeti eredmények.

Brazíliában a munkásmozgalom radikális szárnya mind a szakszer­vezetekben, mind a politikai pártokban, kulcsszerepet játszott abban, hogy véget lehetett vetni a bő két évtizedes USA-szponzorálta katonai diktatúrának. Ez a siker Latin-Amerikában másutt is ösztönzőleg hatott bizonyos radikális mozgalmakra. Azonfölül, ezt követően, a Munkáspárt még nagy választási győzelmet is aratott Luiz Inacio Lula da Silva el­nöki beiktatásával. És mégis, néhány korlátozott téren kézzelfogható, letagadhatatlan eredmény dacára, a tőke rég fönnálló rendjének sikerült Brazíliában szilárdan megmaradnia az általános társadalmi anyagcsere-folyamat ellenőrzésében, s a peremre szorította ellenzőit a politikában is, a népi erők nagy csalódására országszerte. Érthető hát, hogy a szocia­lista aktivisták ma jobb híján arról vitatkoznak Brazíliában, milyen hosszú utat kell még megtenniük, amíg a szervezett történelmi baloldal öröklött kényszereire - amely baloldal minden kapitalista országban arra hajlik, hogy olyan politikai teret és szerepet töltsön be, amelyik teljes mértékben összefér a régi rend működési módjával - úgy lehet majd tekinteni, hogy ezek már jelentősen megváltoztak, arról nem is szólva, hogy tartósan leküzdötték őket.

De még így is, minden fölismerhető és potenciális visszaesés elle­nére, teljesen hibás volna borúlátó képet festeni az általános fejlődési kilátásokról azzal kapcsolatosan, hogy az egészben vett tőkerendszer továbbra is életképes-e (vagy életképtelen). Nagyon fontos ugyanis hangsúlyozni, hogy dacára a tőke elképesztő sikereinek, amelyeket az utóbbi két évtizedben ért el a világ különböző részein, különösen a „valóságosan létező szocializmus" volt társadalmaiban, azok az erők, amelyek egy gyökeresen más társadalmi rend létrehozásáért dolgoznak, biztató megnyilatkozásokkal találkoznak az Egyesült Államok „geopo­litikai hátsóudvarának" több részén, beleértve nem csupán Venezu­elát, hanem azokat a harcosokat is, akik Kolumbiában folyamatosan birkóznak az egyenlőtlen esélyekkel, amelyek még a fönnálló rendnek kedveznek.

Amellett az is nagy jelentőségű tény, hogy a radikális társadalmi mozgalmak a világ különböző részén, akármilyen viszonylag gyöngék is egyelőre, el vannak szánva rá, hogy lerázzák a hagyományos politikai haloldal történelmileg kialakult, de mára többnyire anakronisztikussá lett szervezeti korlátait. Hiszen már nem fogadhatják el azt a súlytalan magyarázatot, hogy a múltban favorizált bizonyos stratégiák kudarca s a szocialista mozgalom ehhez kapcsolódó megroppanása véletlen volt, vagy pusztán személyes árulások okozták. Belátták, hogy a jelenlegi történeti körülmények között szükség van kritikusan - és önkritikusan fölülvizsgálni fontos múltbeli stratégiákat és szervezeti föltételeket, s elkötelezték magukat erőik ujraorientálásának keserves, ám szükséges folyamata mellett. Megkísérlik elvégezni ezt azért, hogy hatékonnyá legyek nem csupán a létező állapot szükségszerű tagadását, hanem egy fönntartható hegemonikus alternatíva igenlését is. Fontos hangsú­lyozni ezt a körülményt avégett, hogy szembeszögezzük a fönnálló rend mindenütt jelenlevő propagandájával, amely folyvást azt emlegeti, hogy maradandó győzelmet aratott egykori szocialista ellenfele fölött.

Amikor Margaret Thatcher miniszterelnök - a neoliberalizmus odaadó ideológiai és politikai híve Nagy-Britanniában - sikeresen leverte a brit bányászok egy esztendeig tartó sztrájkját, kíméletlenül bevetve a sztráj­kolok ellen a tőkés állam teljes gazdasági és rendőri erejét (magának a Munkáspártnak a korántsem lebecsülendő segítségével, annak ellenére, hogy azidőtt a Munkáspárt még ellenzékben volt), azzal hencegett, hogy „egyszer s mindenkorra elintézte a szocializmust". Ez a kijelentés oszló­ién önhittségre vallott, még ha látszólag ráerősített is a Brit Munkáspárt buzgó kapituláns átalakulása „New Labour" párttá: vezetőjének szavaival „üzletbaráttá" és ennyiben a nagytőke által kedvelhetővé. Valójában a neoliberalizmus viszonylag könnyű térhódítása az 1970-es évektől kezd­ve nem egyszerűen brit jelenség volt, hanem elsöprő erejű nemzetközi fejlemény, amely kiterjedt ilyen vagy olyan módon egész földgolyónkra.

Még fontosabb hangsúlyoznunk ebben a vonatkozásban azt, hogy a neoliberalizmus fő tanainak könyörtelen fölerősödése szinte mindenütt - első pillantásra elképesztőn még a „valóságosan létező szocializmus" társadalmaiban is, ahogy egykor emlegették ezeket - egyáltalában nem a tőke ellenállhatatlan új erőre éledésének és a jövő irányában mara­dandón biztosított egészségének a megnyilvánulása volt. Ellenkezőleg, a rendszer strukturális válságának kezdete tette ezt szükségszerűvé, a fönntartható tőketerjeszkedés veszedelmesen leszűkülő mozgásterének következtében. Erre a minőségileg új strukturális válságra a tőke csak még agresszívabb viselkedéssel válaszolhatott.

Ennek felelt meg az, hogy a tőke, fejlődésének utóbbi három évtizede folyamán, kénytelen volt visszamarkolni azokat az „engedményeket", amelyeket a jóléti állam biztosított a munka számára - ami semmibe sem került neki azidőtt, amikor a jóléti állam létrejött, mivel a megtett „engedmények" velejárói, szerves alkotórészei voltak a háború utáni

időszak zavartalan és magas profitot eredményező lendületes tőketer­jeszkedésének. A fönnálló rend stratégiai irányának újradefiniálása a könyörtelen neoliberalizmus szellemében egyaránt volt annak az egyre inkább kizsákmányoló és elnyomó politikának a gyakorlati kivitelezése, amelyet a tőke nyersen tekintélyuralmi fordulata diktált, valamint ennek cinikus ideológiai igazolása.

E tények a tőke hívei számára még sokkal rosszabb mondandót is hordoznak. Nevezetesen azt, miszerint egyáltalán nem hihető, hogy a neoliberalizmusnak a maga nyíltan tekintélyuralmi állásfoglalásával csakugyan sikerül megoldást hoznia a rendszer strukturális válságára, s az egészséges expanzió új szakaszára nyitni ajtót, ahogy ígérgették, de soha meg nem valósították. Az utóbbi években a globális tőke domináns hatalmai odáig jutottak, hogy kénytelenek voltak olyan roppant agresszív és katasztrofálisan költséges kalandokba bocsátkozni, beleértve a fékevesztett népirtó háborúskodást - cinikusan és álszent módon a „demokrácia és a szabadság" nevében -, amelyekből, úgy látszik, „nincs kivezető stratégia'²³ (hogy még a rendszer támogatói által is fölkapott, enyhén kritikus szavakat használjuk). Ez a megkísérelt válságorvoslás teljes kudarcát és magának a válságnak a jelentős rosszabbodását bizonyítja.

Ugyanennek a problémának egy másik dimenziója közvetlenül vonat­kozik a munka mint a tőke strukturális antagonistája fejlődési távlataira. Ellentétben a munkásosztály állítólagos „integrációjáról" szóló minden fecsegessél, valójában teljesen hamis színben való bemutatását láthatjuk a munkásság hagyományos politikai vezetése - kétségkívül végbement - kapitulációjának, amit úgy kezelnek, mint magának a munkásosztálynak a szükségszerű és örökre megváltoztathatatlan beilleszkedését. Más szóval, a munkásság bürokratikus vezetőinek ezt a kapitulációját hamisan úgy jellemzik, mint annak az egyedüli és kizárólagos társa­dalmi erőnek a visszafordíthatatlan integrációját, amelyik képes volna hegemonikus alternatívát kínálni a tőke uralmával szemben; azzal az uralommal szemben, amely huzamos ideig - növekvőn destruktív belső meghatározottsága miatt - már nem tartható fönn tovább.

Kétségtelen, hogy a Brit Munkáspárt kapituláns átalakulása „Új Mun­káspárttá" semmiképp sem volt elszigetelt jelenség. Némely pártok, amelyek egykor balra álltak a Brit Munkáspárttól - például az olasz és a francia kommunista párt -, ugyanabban az időszakban ugyanolyan negatív végzetnek estek áldozatul. A fönnálló rend apologétái ugyanúgy ünnepelték mindezeket az átalakulásokat, ahogyan a neoliberalizmus sikeres térnyerését mindenütt. Vagyis a tökerendszer tartós újraéledésé­nek örömmel látott bizonyítékát ünnepelték bennük, s következőleg mint annak az önkényesen kinyilatkoztatott bölcselemnek az elvitathatatlan diadalát, miszerint „nincs más alternatíva".

Ám aligha lehet ennél rövidlátóbb félreolvasata ezeknek az esemé­nyeknek és fejleményeiknek. A történelmi bizonyíték épp az ellenkező irányba mutat, paradox módon azon tény miatt, hogy a baloldal hagyo­mányos fősodorbeli erői számos országban fönntartás nélkül alávetették magukat a strukturális válságban levő tőke diktátumainak. Hiszen az az igazság, bármennyire kényelmetlen legyen is a létező rend védelme­zőinek, hogy még a hagyományos munkásvezetés leginkább szolgai alkalmazkodása is - amely vezetésnek az „evolúciós szocializmus" az immár bő évszázados, de most árulkodó módon elhagyott, üres jelszava óta nincs saját használható stratégiája - teljesen alkalmatlan a helyzet orvoslására. Ebben az értelemben az a legkellemetlenebb igazság, hogy úgy látszik, a jelenlegi történelmi körülmények között nincs semmi, ami akár csak egészen rövid távon is, de hatékonyan akadályozhatná a tőke társadalmi-gazdasági agresszivitása erősödését és közvetlen kiterjesz­tését fokozódó állami erőszakká.

Ami valóságosan történt a neoliberalizmus térnyerése révén, bizonyos országokban a reformista munkásságnak a legtevőlegesebb hozzájáru­lásával - Nagy-Britanniában már a Harold Wilson vezette kormányban, Dennis Healy, a Munkáspárt gazdasági ügyekben illetékes minisztere irányítása alatt, aki a vad neoliberális politika első fordulóját vezényelte le jóval Margaret Thatcher előtt -, az annak a „nagy ábrándnak" a visszavonhatatlan eltörlése volt, amely szerint az osztályalkalmazkodás ós a fokozatos reform volna az egyedüli válasz a társadalom súlyos strukturális problémáira.

Ezen a módon elképzelni a szükséges megoldást - vagyis föltételezve a tőkerendszer súlyos strukturális hiányosságainak megszüntetését idő­legesen alkalmazható és konjunkturálisán korlátozott fokozatos toldás-foldás révén -, persze kezdettől fogva önellentmondás volt. Természetes, hogy ez a körülmény megpecsételte az „evolúciós szocializmus" végzetét, bár még sok időbe telt, amíg ennek a misztifikáló megközelítésnek az ígéreteit nyíltan sutba kényszerültek vágni még élenjáró képviselői is. Amiként fájdalmasan nyilvánvaló a mai való világban - a reformista munka legtöbb alkalmazkodási stratégiájának megalázó kudarca révén is látnivaló az egész történetből -, az osztályalkalmazkodás és a fokozatos reform egyáltalán nem adott semmilyen választ a fönnálló társadalmi struktúra növekvőn komoly rendszerproblémáira. Nem is adhat soha.

Az agresszív neoliberalizmus mélyenfekvő oka: a zavartalan tőkeex­panzió és a konfliktus-csillapító növekedés veszedelmesen leszűkülő mozgástere, s ezáltal a rendszer mindinkább korlátozott képessége arra, hogy pusztító kalandorkodás nélkül kezelje nagyszabású strukturális prob­lémáit. Hiába állt oda a korábban reformista munka tevékeny cinkosként a neoliberális tőke oldalára. Mindez nyomatékosítja korunk válságának súlyosságát és a teljes abszurditását minden fecsegésnek arról, hogy „egyszer s mindenkorra végeztünk a szocializmussal". Ugyanis a - konf­liktus-csillapító növekedéshez kapcsolódó - zavartalan tőketerjeszkedés, meg a reformista munka ellenkezés nélkül behódoló beilleszkedése a tőkeuralomba, ez csak ugyanannak az éremnek a két oldala.

Ha egyszer a zavartalan és fönntartható tőketerjeszkedés útja leszűkül, és végtére eltorlaszolódik ,i rendszer mélyülő strukturális válsága által, úgy a munka készséges alkalmazkodását motiváló fő erő óhatatlanul meggyengül, mihelyt a lányok hatása kezd megmutatkozni. Ez így igaz, még ha csak a kezdeteknél járunk is az ilyen lefelé tartó spirálnak.

A reformista munka vezetősége - amelynek sohasem volt más elkép­zelése a társadalmi-gazdasági javulásról, mint hálásan elfogadni a tőke jóindulatú kezéből egy-egy nagyobb szeletet a társadalom „növekvő tortájából"; ez a közmondásos torta a vak előrelátás szerint örökkön örökké csak növekszik - mindent megtesz, amire csak képes, hogy enyhítse a tőke abban vallott kudarcát (s ennek negatív és végtére des­tabilizáló következményeit), hogy „szállítsa a javakat". Fönntartás nélkül és megalázón hajbókoló pozíciót foglal el a tőkével szemben, abban a hiú reményben, hogy sikerül hozzájárulnia a rendszer felélesztéséhez és egészséges működéséhez. És teszi ezt annak a piszkos elvnek a nevében, hogy „nincs alternatívája" a fönnálló társadalmi-politikai rend­nek. Ilyen körülmények között persze újra meg újra csak a „baloldali keynesizmus" kifulladt régi mantrájának ismételgetését halljuk. De semmi sincs, amitől ez valóra válhatna.

Tehát sem a neoliberalizmus maradandóságát (amit gyakran társítanak azzal a groteszk álteóriával, amelyik „a történelem végét" prédikálja a neoliberalizmus fölvirradtának üdvös pillanatával), sem a munka örök alkalmazkodásának abszolút szükségszerűségét hirdető kinyilatkoztatás nem egyéb, mint félrevezető szemfényvesztés, amelyet a fönnálló rend kényelmére agyaltak ki. Ezek két irányból kapnak ideiglenesen erősítést. | Egyfelől a neoliberalizmus, s ez érthető is, igenlőn keblére öleli a maga újonnan föllelt eszményi beszédtársát, a kapituláns munkát. Másfelől pociig az alkalmazkodó munkának van szüksége valami mitikusán fölnagyított (nagyerejű, de „rábeszélhető" és jóindulatú) ellenfélre, amelyet előléptetnek igazi „partner" státusába, s immár úgy jellemzik, mint „a gaz­dagság termelőjét", dacára a napjainkban domináns spekulatív finánctőke növekvő parazitizmusának. Azért viselkedik így a reformista munka, hogy igazolja választói előtt a saját nyílt cinkosságát e gorombán kizsákmá­nyoló rend - olyanként, amilyen - maradandóvá tételében. Mára már a legcsekélyebb mértékben sem zavarja, hogy elvetette eredeti reformista törekvéseit az egykor megígért igazságos alternatív rend irányába tartó „fokozatos változtatásra" - azon a ma méginkább tartalmatlanul proklamált alapon, hogy „nem lehetséges semmilyen alternatíva".

Valójában azonban föltűnt a történelmi színen egy hegemonikus alter­natíva létfontosságú szükséglete a tőke uralmával szemben. Ugyanis a reformista alkalmazkodás összes módozata, történetének százharminc évén keresztül (a „gothai program" ideje óta) a legcsekélyebb tartós befolyást sem volt képes gyakorolni a tőkerendszer súlyos ellentmondá­saira és embertelenségeire. A dolgok ilyetén állását mindaddig fönn lehet tartani, dacára a rendszer antagonizmusainak és embertelenségeinek, amíg a tőke képes tiszteletet parancsolni maga iránt - ha lehetséges, akkor produktív eredmények segítségével, ha nem, akkor leplezetlen erőszakkal -, mint a társadalmi újratermelés elvitathatatlan ellenőrzője. De pontosan ez az, ami rendkívül problematikussá válik korunkban. Rendkívül problematikussá, egyrészt mert még a tőke legautoritáriusabb viselkedése - a reformista munka mára teljesen hajbókoló jellegű al­kalmazkodásával együtt - sem képes produkálni az ígért egészséges gazdasági terjeszkedést. S ami még fontosabb, mert a folyamatos agresszív kalandor cselekmények félreérthetetlenül nyomatékosítják a tőke veszedelmes csörtetését az emberiség elpusztítása felé, a fönnálló újratermelési rend mindenáron való, irracionális fönntartása érdekében, amivel szemben maga a tőke egyáltalán nem képes kialakítani, még kevésbé elfogadni, semmilyen alternatívát.

A „legkisebb ellenállás irányvonalát" követni per definitionem mindig könnyebb, mint harcolni egy reálisan megvalósítható hegemonikus alter­natíváért. Mert ez utóbbi nemcsak tevékeny elkötelezettséget követel a résztvevők által választott ügy iránt, hanem annak elfogadását is, hogy az részükről alighanem áldozatokkal jár. Ellenfeleink legnagyobb aduja ez, ami nyomatékosítja az életképes politikai és társadalmi stratégiák kidolgozásának és kivitelezésének életbevágó fontosságát avégett, hogy szembe tudjunk szállni az intézményesített tehetetlenségi erő jelentős helyzeti előnyével. A föntemlített félrevezető szemfényvesztés - nevezetesen, hogy a neoliberalizmus és a munka jótékony alkalmazkodása örökkévaló - szükséges leleplezése ugyanis nem lehetséges egyrészről annak a teljes tudatosítása nélkül, hogy korunkban milyen nagy a tét az emberiség túlélésének tényleges biztosításához, másrészről pedig gyakorlati elkötelezettség nélkül az egészében vett létező társadalmi rend elengedhetetlen, alapvető átalakítása iránt, a radikális eltökéltség szellemében.

Toldozgatással-foldozgatással a mi korunkban nem juthatunk sehova. Az ilyesmi csak azoknak a helyzeti előnyét erősítheti,'akik most ellenőr­zésük alatt tartják a történelmileg anakronisztikussá váló tőkerendszert. Más szóval, sikeresen szembeszállni a neoliberális legyőzhetetlenség misztifikációjával, amelyet tevékenyen támogat a megalkuvó munka, ez nem egyszerűen ideológiai fölvilágosultság kérdése. A csatát nem lehet egyedül a politikai meggyőzés terén megnyerni, mivelhogy következetes kritikai meggyőződések gyakran járnak együtt gyakorlati tehetetlenség­űéi. Tartós sikert csakis a nagy néptömegek szervezetileg fönntartható mozgósítása révén lehet elérni egy mindent átfogó hegemonikus alter­natíva megvalósítására, a társadalmi anyagcsere-újratermelés fönnálló módja ellenében.

A radikális eltökéltség szelleme ma elválaszthatatlan a szilárd elköte­lezettségtől - amit megkövetel a veszedelmes történelmi fejleményekkel való szembenézés - a tőke növekvőn kalandor és destruktív uralmával szemben előirányzott hegemonikus alternatíva létrehozása mellett.

Ezért hangsúlyozta Chávez elnök ismételten mind a szocializmus vagy barbárság dilemmájának elkerülhetetlenségét, mind az ennek megfelelő szükséges elkötelezettségét a sikeres akció egyedül alkalmatos formá­ja: a tartós stratégiai offenzíva mellett, minthogy a történelmi föladat nagy és szó szerint életbevágón sürgető. 2003 januárjában, a Szociális Világfórumon, Portó Alegrében elhangzott felszólalásában joggal hívta föl arra a figyelmet: nem szabad megengedni, hogy a keletkező nagy társadalmi mozgalom világtalálkozójából évente ismétlődő szertartásos folklórrendezvény legyen. S megismételte ugyanezt a figyelmeztetést 2006 januárjában, a Caracasban tartott Szociális Világfórumon, han­goztatva, hogy a potenciálisan radikális mozgalmak ilyetén átalakulása „turisztikai és folklórtalálkozóvá borzasztó lenne, mert egyszerűen csak l az időt fecsérelnénk, amikor pedig nincs vesztegetni való időnk. Hiszem, hogy nem adatott meg nekünk elkövetkező évszázadokról beszélni [...] nincs vesztegetnivaló időnk; a kihívás az, hogy meg kell mentenünk az élet föltételeit ezen a bolygón, meg kell mentenünk az emberi fajt, meg kell változtatnunk a történelem menetét, meg kell változtatnunk a világot."²⁴

Ebben az értelemben, ahhoz, hogy megbirkózzunk korunk radikálisan új történelmi kihívásával, ami kérdésessé teszi magát az emberi to­vábbélést, az eredeti bolívari terv szükségképpen módosul két alapvető dimenziójában. Először is, a megkövetelt minőségi változás közvetlenül érinti az egyenlőség mindennél fontosabb kérdését, másodszor pedig szembe kell nézni azzal a megoldatlan dilemmával, amelyet még a Felvilágosodás legnagyobb és legradikálisabb politikai gondolkodói sem tudtak megoldani, beleértve Rousseau-t is (aki számos vonatkozásban utolérhetetlen példa volt Bolivár számára). Nevezetesen: miképp lehet tartósan leküzdeni - vagy legalább egy elkerülhetetlen átmeneti idő­szakra fönntartható módon közös nevezőre hozni - a társadalomban működő, egymással ütköző és potenciálisan széthúzást eredményező érdekeket.

Mondani sem kell, az emberiség nagy dilemmáira adandó, történelmi­leg működőképes megoldásoknak ez a két alapvető dimenziója - ezek a dilemmák első utópisztikus megfogalmazásaikban többezer évvel a fölvilágosodás kora előtt jelentek meg, de mindig megoldatlanul maradtak és kiszorultak a közgondolkodás fősodrából - szorosan összefonódik.

Elgondolhatatlan ugyanis anélkül leküzdeni a potenciálisan roppant romboló, csakugyan robbanásveszélyes ellentmondásokat és az egy­mást kölcsönösen kizáró érdekeket, amelyeket tartósított a rég fönnálló antagonisztikus társadalmi struktúra, hogy járható - és lényegbevágó - megoldást találnánk az egyenlőségnek a történelemben mind ez ideig kezelhetetlen problémájára, amelynek törvénybe iktatott (elvben visszafordítható) bármilyen formája csak a fölületet volt képes súrolni. És megfordítva: elképzelhetetlen fortyogj s ennélfogva törvényileg nem visszafordítható megoldást találni egyenlőség korszakos kérdésére, amelyen minden egyéb javalott társadalmi érték nyugszik - Bolivár emlékezetes szavaival „minden szabadságtól minden jogig", beleértve az igazságosságot -, anélkül, hogy maradandón átadnák a történelmi múltnak azokat a konfliktusokkal és antagonizmusokat, amelyeket szük­ségszerűn gerjesztenek és újratermelnek ilyen vagy olyan formán a strukturálisan/hierarchikusan körülbástyázott és oltalmazott lényegi (nem pedig csak törvénybe iktatott) társadalmi viszonyok.

Az emberiség nagy dilemmáinak két alapvető dimenziója - ha a szóbanforgó ügyeket a legmélyebb értelmükben vesszük - egy és ugyanaz. Egyrészt csak azért különböztethetők meg, mert ezen a módon kezelték őket a múlt politikai közbeszédében. De ami fontosabb, avégett meg is kell különböztetni őket, hogy ki lehessen dolgozni a gyakorlatilag járható, tartós - és most már történelmileg lehetséges és szükségszerű - megoldást a társadalom robbanásveszélyes ellentmondásaira. Ámde ma, a múltbeli csalódások fényében, mégiscsak tudatában kell lennünk annak a jócskán bonyodalmas ténynek, hogy a leglényegükben azért ezek elválaszthatatlanok egymástól. Lényegi elválaszthatatlanságuknak társadalmilag determinált múltbeli mellőzése okozta ugyanis, hogy még az egyenlőség megsértésének törvényhozási reformmal való leküzdésére irányuló legnemesebb szándékok is (az ilyen reform nagyon is szükséges lehet mint létfontosságú első lépés meghatározott történelmi körülmények között)²⁵ - érintetlenül hagyva a társadalomban körülbástyázott struktu­rális hierarchiákat - előbb vagy utóbb óhatatlanul nagyfokú visszavágást szenvedtek el.

Emlékeztetnünk kell ezzel kapcsolatban arra, hogy a bolívari egyenlő­ség „a törvények törvénye" volt, mert „éneikül minden biztosíték, minden jog veszendőbe megy. Ezért kell áldozatot hoznunk." A probléma ilyetén fölvetése Bolivár közvetlen apellálása volt törvényhozó társai fölvilágosult és erkölcsös szellemére. A törvényhozás politikailag járható formájának két kardinális követelményét így határozta meg az angosturai kongresszushoz intézett beszédében: „Erkölcs és tudás minden köztársaság két sarkpontja, először is erkölcsre és tudásra van szükségünk. ²⁶ Jóllehet kétségtelenül érvényes megfogalmazása volt ez néhány létfontosságú politikai vezérelvnek az adott társadalmi környezetben, az egyenlőség problémájának, mint törvénybe iktatott egyenlőségnek ez a megha­tározási módja, amely törvényhozó társainak fölvilágosult belátásától ós erkölcsi rokonszenvétől tette függővé az ügyet (társai közül sokan valójában egyáltalán nem hajlottak a föltételül szabott áldozatok meg­hozatalára), óhatatlanul szűk korlátok közé szorította Bolivár radikális fölfogását. Való igaz, azok a fönntartások, amelyeket különböző alkal­makból hangoztatott, azt mutatták - legalábbis implicit módon -, hogy tudatában van a ténylegesen megvalósult egyenlőségi szint társadalmi korlátainak.²⁷ Végtére még a rabszolgák törvényes emancipációját is eltörölhették utóbb a különféle jogilag kieszelt álszerződéses alternatí­vákkal, amelyek cinikusan megtartották a korábbi rabszolgaság számos vonását, beleértve a „szegődményes  munka" brutálisan szolgasorba döntő egyezményét;nem is szólva a  bérrabszolgaság lényegi diadaláról mindenütt, amelyet a liberális politikai gazdaságtan könyveiben „szabad munkaként" dicsőtettek. S még egy kijózanító megjegyzés: a Bolivár életében Latin-Amerikában érvényesült körülmények közepette az ál­tala képviselt társadalmi és politikai radikalizmus is túl soknak bizonyult számos kortársa számára.

Ami a lényegi egyenlőséget illeti ²⁸ennek megvalósítása kétségkívül minden történelmi föladat kö/ül a legnagyobb és a legnehezebb, így az­tán reális előrehaladás a lényegi egyenlőség felé csakis akkor lesz lehetséges, ha majd megvalósításának objektív anyagi föltételei - beleértve a társadalom történetileg elért pozitív termelési képességét- megfelelő módon illeszkednek az eszmék és értékek színvonalához. Ez utóbbiakat jó okkal nevezhetjük az ősrégi, évezredekre strukturálisan alaposan körülbástyázott társadalmi hierarchiák leküzdése szellemi föltételeinek, amely hierarchiákat a lényegi egyenlőtlenség roppant problematikus kultúrája erősíti, még a haladó polgárság némelyik nagy jelentőségű értelmiségi képviselőjének írásaiban is.

Ilyen körülmények között csakis úgy érhető el siker, ha történelmileg teljesülnek bizonyos létfontosságú föltételek. Egyfelől ugyanis a „nyomor egyenlő elosztása", kedvező anyagi előfeltételek hiányában, nem tart­ható fönn társadalmilag mint normális állapot semeddig sem. Másfelől az „anyagi bőség" állítólagos elérése - vagyis a „bővelkedő társadalom" [„affluent society"] kártékony mítosza - nem oldhat meg abszolúte semmit, ha a kölcsönösen jótékony szolidaritás (és a hozzátartozó értékek) eredeti oltalmazása bármi okból kiveszett az egyéneknek a termelésbeli előrehaladásról alkotott fölfogásából. Ez az igazság nem függ attól, hogy: milyen magas szintet ért el a technológiai és tudományos ismeret az adott körülmények között. Ha ugyanis hiányoznak azok az értékek, amelyek lehetővé teszik a gazdag egyéniség mindenoldalú fejlődését, s helyettük a manapság uralkodó antagonísztikus versengés uralkodik, akkor minden fetisiszta módon ünnepelt anyagi bőség továbbra is csak átalakul soha meg nem szűnő ínséggé, s ezáltal akadálytalanul folytatódik az egyre nagyobb termelőpotenciálnak romboló potenciállá változtatása felé tartó, tékozló „fejlődés", ez az önigazoló ördögi kör, amíg csak egy globális katasztrófa megálljt nem parancsol neki.

Ez az a pont, ahol megpillanthatjuk a bennünket a múlttól elválasztó demarkációs vonalat; a múltban az egyenlőségre törekvést még a leg-fölvilágosultabb államférfiak is csupán mint törvényben meghatározott (és korlátozott) politikai célkitűzést követhették. Szükségképpen akkor is így volt ez, ha a szóbanforgó ügyekhez fontos társadalmi konnotációk kapcsolódtak, mint amilyen a rabszolgák formális fölszabadítása (bár semmiképp sem valóságos társadalmi-gazdasági emancipálásuk). Létföltételeinknek a mi történelmi korszakunkra jellemző radikális újdon­sága az, hogy nem lehetséges tartós siker az emberiség túléléséért vívott harcban egy olyan társadalmi rend kialakítása nélkül, amelyik központi elveként a lényegi egyenlőségre alapozódik, mind a termelés, mind az elosztási terén.

Azért van ez így, mert a tőke javíthatatlan destruktivitása kihat napja­inkban az élet minden egyes oldalára, a profitorientált termelési hajsza felelőtlen pocsékolásától a természet öngyilkos lepusztításáig, valamint létfontosságú újratermelési erőforrásainak felelőtlen kimerítéséig, és „fö­lös emberek" krónikus munkanélküliség formájában való elembertelenítő tömegtermelésétől, a szemünk előtt folyó katonai kalandorkodás legszél­sőségesebb változataiig. Hozzávehetjük még a nukleáris fegyverek hasz­nálatának igazolását az Egyesült Államok által, nem csupán visszatekint­ve - Hirosima és Nagaszaki vonatkozásában - hanem a legbaljóslatúbb módon a jövőre nézve is. Ebben az értelemben a tőkemegszemélyesítők által hagyományosan szorgalmazott „képzeld el a lehetetlent" jelszava - a sikeresen végzett „termelő rombolás" vélt erényeinek szóló öndicséret szellemében - talál végső megvalósulásra olyan formában, amelyben abszurd módon, a társadalmi-gazdasági rendszer mindenáron való túlélése érdekében, az emberiség elpusztításának tekintetbe vétele és az ezzel való fenyegetőzés akként legitimálódik a tőke leghatalmasabb államalakulata által, mint szükséges stratégiai cél.

Minden ilyen destruktív megnyilatkozás gyökereinél azokat az át­hághatatlan parancsolatokat találjuk, amelyek a fönnálló rend magukat megörökítő strukturális hierarchiáiból fakadnak. Ez a tény szükségszerűn kizár minden átfogó ésszerű alternatívát a társadalmi anyagcsere-ellen­őrzés tőkés módjával szemben. Természetesen elképzelhetetlen, hogy a lényegi egyenlőség megfontolásai beleférjenek a tőke döntéshozási kereteibe, amikor az alapzata forog kockán. Ez egyedülálló módon kiélezi társadalmi újratermelés-ellenőrzésünk rendszerének strukturális válságát a jelenlegi történelmi helyzetben, s egyben mutatja is az egyedül járható utat ennek leküzdésére. A fönnálló rend destruktív meghatárottságai ugyanis, amelyek mindenütt pusztító módon, korábban elképzelhetetlen mértékben és elképzelhetetlenül súlyosan törnek fölszínre, most már alapvető strukturális változást követelnek az emberiség továbbélése érdekében.

Mivel a strukturálisan kierőszakolt egyenlőtlenség a legfőbb meghatározó jellegzetessége a tőkerendszernek, amely nélkül nem képes mű­ködni egyetlen napig sem, a megkövetelt alapvető strukturális változtatás szükségessé teszi egy lényegileg igazságos alternatíva, mint az emberi­ség számára kizárólag járható jövőbeli társadalmi anyagcsere-ellenőrzési mód létrehozását. Elképzelhetetlen, hogy lehessen magasabb tét az emberiség számára, mint biztosítani és megvédelmezni az emberiség továbbélését és pozitív előrehaladását a lényegi társadalmi egyenlőség valamely emberileg teljességet adó rendjének fölállítása révén, amely a jelenlegi körülmények között nem elvont lehetőség, hanem létfontosságú szükség.

Ez okból ennek a nagy történelmi föladatnak szentelt erők úgy töreked­hetnek céljuk beteljesítésére, hogy az ésszerűség az ő oldalukon van, s bízhatnak az általuk védelmezett értékek teljes érvényességében az imperializmus, a monopólium és az elnyomás ellen vívott harcukban, éles ellentétben ellenségeikkel. Igazat szólva, olyan korban élünk, amelyet parancsolatok összecsapásának nevezhetnénk, bár semmiképp sem „civilizációk összecsapásának". Hiszen a kritikai szembenézés korunkkal akként érvényesül, mint parancsolat egy igazságos és fönntartható tár­sadalmi rend megteremtésére - vagyis egy olyan rendére, amelyik épp azért fönntartható történelmileg, mert legbenső meghatározottsága min­den lényegi dimenziójában igazságos -, szemben a tőke áthághatatlan destruktív önmegőrzési parancsolataival. Az idevágó ügyek természetét s intézésük sürgősségét tekintve, sohasem volt még csak távolról sem ha­sonló kilátás a lényegi egyenlőség, mint a kölcsönös emberi kapcsolatok elsődleges meghatározója ősrégi kívánságának valóra váltására.

Ebben az értelemben azokat az érveket is fölül kell vizsgálni, amelyek abban a krónikusan megoldatlan kérdésben hangzottak el: hogyan le­het tartósan leküzdeni az ütköző és potenciálisan széthúzást produkáló érdekeket, amelyek a társadalomban működnek. A múltban erre a kér­désre adott válasz, még a legfölvilágosultabb államférfiaké is, beleértve Bolivárt, az volt, hogy politikailag ki kell egyensúlyozni a különböző tár­sadalmi erőket, szükséges tehát „fenntartani az egyensúlyt nemcsak a Kormányt alkotó tagok közt, hanem a Társadalmunkat alkotó különböző csoportok közt is."²⁹ Végül az ilyen stratégiáról is kiderült, hogy még a maga megszabta hatáskörben sem lehet hatékony. Vissza-visszatérő fölfordulást és forrongást eredményezett a politikai környezetében annak ellenére, hogy amiről szó volt, az csupán a különböző társadalmi erők strukturálisan adott hatalmi viszonyokból való részesedésének félszívű újrameghatározása és újraelosztása volt. S az adott társadalmi rend hierarchikus strukturális paramétereit nem is kérdőjelezték meg. Ezeket éppen hogy adottnak vették a „kiegyensúlyozás" irányelvei.

Ezzel szemben ma a fönnálló társadalmi rendszer strukturális paramé­tereinek radikális megkérdőjelezése van napirenden. Ma ugyanis, a tőke uralma mellett, nyilvánvalón még a társadalmi erők legügyesebb politikai kiegyensúlyozgatása sem birkózhat meg a föladatával: a megkívánt alapvető strukturális változtatás elvégzésével, akármilyen nagy szükség van is rá. Ez az oka, hogy korunkban, a tőkerendszer visszafordíthatatlan strukturális válságának föltételei közepette, csakis az felel meg a törté­nelmi kihívásnak, ha következetesen haladunk a lényegi egyenlőség társadalmi rendje fölállításának kitűzött célja felé.

Ahogy föntebb láttuk, Bolivár élete vége felé rákényszerült annak beismerésére, hogy tragikus módon még nem virradt föl Amerika napja, amiként korábban jósolta. Ma, néhány nagyerejű meghatározottság kö­vetkeztében, igencsak eltérő a helyzet. Azt mondhatni, immár fölvirradt a bolívari „Amerika napja", abban az érlelőmben, hogy Latin-Amerikában az Egyesült Államok kvázi-koloniális uralmának régi föltételei nem tehetők maradandóvá a jövőben. A latin-amerikai országok társadalmi-gazdasági, valamint politikailag hatékony nemzeti önállóságának érdekei mindenütt teljesen egybeesnek a nemzeti sérelmek leküzdésének szükségszerű törekvéseivel, miután számos ország hosszantartó nemzeti leigázása kevésszámú imperialista hatalom által egyszer s mindenkorra történelmi anakronizmussá vált.Ezt az új történelmi föltételt nem teheti semmissé az a tény, hogy a korábbi birodalomépítő, imperialista hatalmak - mindenekelőtt a leg­hatalmasabb közülük, az Amerikai Egyesült Államok - megpróbálják visszafordítani a történelem kerekét, és újragyarmatosítani a világot. Erre irányuló tervük máris látható abból, ahogyan nemrégiben pusztító katonai kalandokra vállalkoztak az un. „háború a terror ellen" ürügyén. A legagresszívabb hatalmak legújabb, minden bajt orvoslónak kikiáltott csodaszere az, hogy amikor belevágnak egy ilyen kalandba, ami való­jában fölháborító újragyarmatosítási vállalkozás - Afrikában, Délkelet-Ázsiában és Latin-Amerikában -, akkor rendre kinyilatkoztatják, hogy éppen ez a leglényegesebb elengedhetetlen föltétele annak, hogy cini­kusan igazságosnak mondott „nemzetközi terror ellen viselt háborújuk" sikerrel járjon az „új világrendben". De óhatatlanul kudarcot kell vallaniuk ó vállalkozásukban.A múltban számos arra irányult kísérletet, hogy orvosolják az igazolha­tó nemzeti sérelmeket, zátonyra futtatott a soviniszta stratégiák követése. Tekintve ugyanis a szóban forgó problémák természetét, az elnyomott nemzeti érdekek nem érvényesülhetnek más nemzetek megvalósítható társadalmi céljainak kárára, megsértve ezáltal az államközi kapcsolatok megkövetelt, teljesen igazságos nemzetközi föltételeit, így hát a napnál is világosabb annak az előrelátó bolívari tervnek a történelmi érvényessége, amely a latin-amerikai országok stratégiai egységére és egyenlőségére tette a hangsúlyt, nem pusztán az Egyesült Államok ellenében, hanem az összes ország előirányzott harmonikus nemzetközi társulásának legtá­gabb kereteit szem előtt tartva (lásd a 11. sz. jegyzetet). A latin-amerikai országok, szolidaritásukra alapozott társadalmi és politikai egységük megvalósításával, csakugyan olyan úttörő szerepet játszhatnak ma, amely az egész emberiségnek érdekében áll. Az észak-amerikai nagy­hatalmú ellenféllel szemben egyikük sem érhet el sikert elszigetelten, még negatíve, rossz irányban sem, együtt azonban mindannyiunknak példás utat mutathatnak.

Hiszen csakis annak a stratégiának a történelmileg helyénvaló megújí­tása és következetes végigvitele oldhatja meg társadalmi rendünk nagy strukturális válságát, amely képes közös nevezőre hozni a társadalmi cserekapcsolatok nemzeti és a nemzetközi vonatkozásait a radikális eltökéltség szellemében.

Jegyzetek

^I Simon Bolivár: Válogatott írások. Fordította: Benyhe János. Bp, 2009, 13. (A továbbiakban is valamennyi Bolivár-idézet magyar fordítása ennek a kiadványnak az alapján.)

²Uo. 140.

³ Uo. 81.

⁴ Uo. 163.

⁵  Clinton munkaügyi minisztere, Róbert B. Reich - a Harvard Egyetem volt tanára - saját országa számára „pozitív gazdasági nacionalizmus" erőteljes alkalmazása mellett szállt síkra. Lásd könyvét: The Work of Nations. New York, Vintage, 1992,311.

⁶ A demokrácia „nem egyetemes választási lehetőség minden ország számá­ra", jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon Pandaemonium c. könyvében Moynihan. Oxford University Press, 1993, 169.

⁷ Simon Bolivár: Válogatott Írások. 68.

⁸  Chávez elnök említette beszédében - „La Revolución Bolivariana y la construcción dél socialismo én el siglo XXI" -, amelyet a XVI. Világifjúsági és Diáktalálkozón mondott Caracasban, 2005. augusztus 13-án.

⁹ Simon Bolivár: Válogatott írások. 58.

¹⁰ Jósé Marti: La revolución de 1868. La Habana, Instituto dél libro, 1968. [Ma­gyarul lásd Jósé Marti: A mi Amerikánk - Budapest, Európa Könyvkiadó, 1973 - második felében olvasható „Politikai művek" több darabját.]

^II  Simon Bolivár: Válogatott írások. 49.

¹² Lásd részletesen: „Hay que Ír organizando un gran movimiento Continental", 2005. június 20-án a Paraguayi Köztársaság fővárosában, az Universidad Nációnál de Asunción hallgatósága előtt elhangzott beszéd. Valamint: „La Revolución Bolivariana y la construcción dél socialismo én el siglo XXI", Caracas, 2005. augusztus 13. (Vő. 8. sz. jegyzet.)

¹³1998. december 6-án már a választások első fordulójában Venezuela elnö­kévé választották Hugó Chávez Friast, mivel megszerezte a szavazatok 56,24 százalékát. Tehát az összes többi jelölt együttvéve csupán a szavazatok 43,76 százalékával volt kénytelen beérni.

¹⁴ Az itt újraközölt szöveg A tőkén túl 18.4.3 szakasza; része a 18.4 alfejezetnek, amelynek a címe: „Szembeszállni a tőke parlamenten kívüli erőivel".

¹⁵  Jean-Jacques Rousseau: „A társadalmi szerződésről", ín: Értekezések és filozófiai levelek. Budapest, Magyar Helikon, 1978, 560.

¹⁶  Uo. 561.

¹⁷  Uo. 516.

¹⁸  Hugó Chávez Frias: Pueblo, Sufragio y Democracia. Yara, Ediciones MBR-200, 1993, 5-6.

¹⁹ Uo. 9.

²⁰  Uo. 11.

²¹  Uo. 8-11.

²²  Uo. 9.

²³ Inkább az ellenkezője, amennyiben a mindig új katonai célpontok kijelölését a szégyentelenül agresszív „megelőző háborúk" állítólag válságmegoldó folyta­tására -  ami mérlegelésre került különböző országok ellen Irántól és Szíriától Észak-Koreáig és az úgynevezett „Gonosz Tengelyének" egyéb kiszemelt tag­jaiig - ismételten csak szorgalmazzák a globális hegemón imperialista hatalom legreakciósabb politikai vezetői, a még szürke eminenciásaiktól ösztökélve, így aztán vágyálmaiktól vezérelve, ám teljesen abszurd módon mint a szükséges jótékony megoldást tűntetik föl annak a cselekvési módnak a diktatórikus kierőszakolását, amelyik csakis súlyosbíthatja a rendszer problémáit, egészen egy katasztrofális, globális robbantási pontig.

²⁴ Hugó Chávez: „Zárszó a Hatodik Szociális Világfórumon", 2006. január 27.

²⁵  Például, amikor egy radikális politikai vezető választási folyamattal kerül országa kormányzatának élére - amit aztán Alkotmányozó Nemzetgyűlés össze­hívása követ -, nem pedig egy mindent átfogó társadalmi és politikai forradalom útján. Elég itt Venezuela és Kuba különbségére gondolni.

²⁶ Simon Bolivár: Válogatott írások. 78.

²⁷  Felipe Larrazábal: Vita y escritos dél Libertador. Caracas, Ediciones de la Presidencia de la República, 2001, II. k. 76-77.

²⁸  Lásd „The Callange of Sustainable Development and the Culture of Substantive Equality" címmel tartott előadásomat a latin-amerikai parlamentek kulturális fórumának (Caracas, Venezuela, 2001. július 10-13.) „Summit ön the Social Debt and Latin American Integration" elnevezésű tanácskozásán. Monthly Review, vol. 53, no. 7. (2001 december), 10-11.

²⁹ Simon Bolivár: Válogatott írások. 11.

(Fordította: Csala Károly)