Ahogyan az éghajlatváltozás megnyitja az Arktiszt, az országok igyekeznek kitalálni, hogy hogyan osztozhatnak az erőforrásaiban, úgy, hogy közben megőrzik a békét is. Azt kellene megnézniük, hogy mi történt az ellenkező sarkkörön több mint fél évszázaddal ezelőtt.

A hidegháborús feszültség évei és az egymással versengő területi követelések után, a mérföldkövet jelentő Antarktiszi Egyezményt 1959. december 1-én írták alá. Érdekes módon ez a megállapodás nemzetközivé tett és demilitarizált egy egész kontinenst, ami ezzel a világ első atomfegyver-mentes övezete lett. Az Egyezmény, amelynek létrejöttében Argentína és Chile döntő szerepet játszott, egyúttal követendő példaként szolgált más vitatott területekre vonatkozó megállapodásokhoz. Ilyen volt az 1967-es Nemzetközi Űregyezmény, valamint a további hét atomfegyvermentes övezet.

Az Antarktiszi Egyezmény példaként szolgált és szolgálhat a jövőben is - Fotó: National Archives

Hogyan történt mindez?

Az Arktisz lebegő jégtábláival ellentétben az Antarktisz egy kontinens, ami kétszer akkora, mint Ausztrália, és van egy nyúlványa Dél-Amerika felé. Az Antarktiszi-félsziget mindössze hatszáz mérföldre van Patagóniától, a másik oldalon pedig Óceánia mintegy ötezer mérföldre található.

Az 1950-es évek közepére hét országnak voltak területi követelései az Antarktiszon. Ausztrália, Franciaország, Új-Zéland és Norvégia a kontinens különböző területeire tartott igényt, Argentína, Chile és Nagy-Britannia pedig ugyanazt a területet akarta megszerezni. Közben az Egyesült Államok és a Szovjetunió a háttérből figyelt aggódva.

1958-ban úgy tűnt, hogy Moszkva talán lépni fog. A Nemzetközi Geofizikai Évben (IGY) tizennyolc hónapon keresztül hatvanhét ország folytatott tudományos együttműködést, aminek nyomán a megnőtt a kutatóbázisok száma az Antarktiszon. A Szovjetunió úgy adta jelét sarkvidéki bátorságának, hogy több bázist is létrehozott, köztük egyet a Föld déli mágneses pólusán, és egy másikat a kontinens legnehezebben megközelíthető pontján, az úgynevezett Elérhetetlenség Sarkon. Amikor az IGY az év végén szintén a végéhez közeledett, Washington aggódott amiatt, hogy Moszkva fenyegető katonai jelenlétet alakíthat ki az Antarktiszon.

A Dwight Eisenhower-féle kormányzat megosztott volt a teendőt illetően. A hadsereg úgy vélte, hogy az Egyesült Államoknak minden lehetséges területi követelését érvényesítenie kellene. Ezzel szemben a külügyminisztérium azt mondta, hogy az Egyesült Államok erejének fitogtatása az Antarktiszon elidegenítené a szövetségeseit, és kevés haszna lenne a szovjet előretörés megfékezése szempontjából.

Végül a külügyminisztérium mondta ki a végső szót a kérdésben, és azt javasolta, hogy az Antarktiszt egy nemzetközi egyezménnyel alakítsák demilitarizált övezetté, megőrizve ezzel a kontinenst a tudományos kutatás számára. Az Egyesült Államok tizenegy országot hívott meg a tárgyalóasztalhoz: a hét területi követeléssel bíró országot, és négy olyat, akik aktívak voltak az IGY-ben (Belgiumot, Japánt, Dél-Afrikát és a Szovjetuniót). Egy évnyi informális tárgyalások után megrendezték az úgynevezett Washingtoni Konferenciát.

Megállapodás születik

A konferenciára a hidegháború kedvező időszakában került sor. Nyikita Hruscsov 1959. szeptemberi egyesült államokbeli látogatásával rövid időre enyhült a kelet-nyugati feszültség. A nyugati delegációk „szokatlanul barátságosnak” találták a szovjetek modorát a konferencián. Ezzel szemben a britek „nagyon fárasztó” és „kényes latinokra” panaszkodtak.

Argentína és Chile vitát robbantottak ki. Annak fejében, hogy lemondanak a követeléseikről, olyan megállapodást szerettek volna, ami csupán tíz évig tart. Némi vita után a delegációk egy olyan szerződésben állapodtak meg, ami először harminc évig tart, majd meg kell újítani.

Argentína kezdeményezésére a Washingtoni Konferencián napirendre került a legnagyobb kihívás is: az atomrobbantások kérdése. A felek először abban állapodtak meg, hogy kitiltják az Antarktiszról az atomfegyvereket és a velük való kísérleteket. Négy nappal később azonban Argentína sokkolta a küldöttségeket, amikor előállt egy olyan javaslattal, ami szerint a radioaktív atomcsapadék veszélyei miatt megtiltanának minden más jellegű atomrobbantást is. Vagyis az argentin javaslat kifejezetten megtiltaná a tudományos és iparfejlesztési célú „békés atomrobbantásokat” (PNE-ket) is.

Bár az argentin külügyminisztérium tisztviselői azt állították, hogy a hazai közvélemény ragaszkodik ehhez, az Egyesült Államok arra gyanakodott, hogy az ellenzékhez húzó diplomaták Arturo Frondizi argentin elnök meggyengítésére próbálják felhasználni az ügyet. Úgy tűnt, hogy az elnök támogatja a PNE-ket, és az ellenzék azt gondolta, hogy ez az álláspont meggyengítheti a pártját a soron következő választásokon.

Az Egyesült Államok ellenezte az argentin javaslatot. Kitartott amellett, hogy a PNE-k egy napon segíthetnek felszabadítani az Antarktiszban rejlő tudományos potenciált. Az argentin terv azonban kedvező visszhangra talált a déli félteke más küldöttségei körében, és kiegészült azzal az új-zélandi javaslattal, ami megtiltaná a radioaktív hulladék elhelyezését is.

Ez a kérdés volt az utolsó megoldandó probléma, és félő volt, hogy zátonyra futhat miatta az egész konferencia. Végül azonban az Egyesült Államok kapitulált, és beleegyezett a teljes tiltásba. Miért? Részben azért, mert azt remélte, hogy a szerződést hidegháborús propagandagyőzelemként állíthatja be, illetve távol tarthatja a szovjet rakétákat az Antarktiszról, valamint megakadályozhatja, hogy a kommunista Kína szabályozatlanul vesse meg a lábát az Antarktiszon. Így aztán az Antarktisz lett a világ első atomfegyvermentes területe.

Az Antarktiszi Egyezmény kihívásai

Az Antarktiszi Egyezmény nem oldotta meg a kontinens összes problémáját. A megállapodás még mindig lehetővé teszi az atomenergia békés használatát, és 1962 és 1972 között az Egyesült Államok egy hibás atomreaktort működtetett a McMurdo Állomáson, ami több mint tizenkétezer tonnányi talajt szennyezett be. A reaktor leállítása után az Egyesült Államok eltávolította a szennyezett talajt, amit Los Angelestől északra temettek el.

A szerződés nem tartalmazott erőteljes környezetvédelmi kötelezettségeket sem. 1991-ben az aláírói megalkották az úgynevezett Madridi Protokollt, ami megtiltja a bányászatot, és környezetvédelmi hatástanulmánytól tesz függővé a kontinensen folytatott bármiféle tevékenységet.

Ma az Antarktiszi Egyezmény több kihívás elé néz, mint valaha. A turizmus növekedése (a legutóbbi szezonban rekordmennyiségű, 51 ezer látogatója volt a kontinensnek) fenyegeti a környezetet. Ahogyan az erőforrásokért folytatott jövőbeli versengés is – az Antarktisz rendelkezik ugyanis a világ legnagyobb édesvízkészletével.

2048-ban a szerződést és a protokollt meg kell majd újítani, és sokakat foglalkoztatja, hogy vajon túléli-e. Kína jelenléte gyorsan növekszik, 2019-ben készül el egy háromszáz millió dolláros csúcstechnológiájú jégtörő hajójuk és az első antarktiszi repülőtér is, amit sokan rosszallóan figyelnek. A szerződés bárminemű kiegészítéséhez teljes konszenzusra van szükség, de az aláírók száma azóta huszonkilenc országra nőtt.

Az Antarktiszi Egyezmény mégis sikernek számít. A globális nagyhatalmak előnyben részesítették a diplomáciát a katonai versengésnél, miközben a térségbeli szereplők azonos súlyt kaptak. A szerződés magáévá tette az IGY tudományos együttműködését jellemző szellemiséget, ami máig kitart.

Az Arktisz hovatartozására vonatkozó viták, és az északi pólus militarizációja nagyobb, mint amilyen az Antarktiszé valaha is volt. Azonban az Arktiszért versengők jobban tennék, ha a Föld legdélebbi kontinensére és annak hatvan éve tartó nemzetközi együttműködésére vetnék pillantásukat.

Írta: Ryan Musto

Forrás: Americas Quarterly

Fordította: Latin-Amerika Társaság