Úgy tűnik, hogy minden nappal egyre rosszabb hírek érkeznek Venezuelából.
Semmi nemes nincs a háborúban. A spanyol-amerikai filozófus és költő, George Santayana szavaival az „felemészti egy ország vagyonát, megfojtja a gazdaságát, megöli a színe-javát”, és „arra kárhoztatja, hogy kalandorok vezessék”. Mexikó kénytelen elszenvedni mindezt és még többet is, többek között 150 ezer gyilkosságot és mintegy 26 ezer eltűnt embert a drogkartellek ellen tíz éve folytatott kegyetlen háborúja során.
Venezuela bejelentését, hogy kilépne az Amerikai Államok Szervezetéből (OAS) a megszokott gúnnyal fogadta az Egyesült Államok médiája, amely már régen felhagyott az újságírói semlegesség tettetésével, amikor erről az országról kell beszámolnia.
2002-ben Hugo Chávez bolivári forradalma Venezuelában majdnem korai halált halt. Az év április 14-én általános sztrájkra és jelentős tömegtüntetésre került sor Venezuela legnagyobb vállalkozói szövetsége, a Fedecamaras és az ország legnagyobb szakszervezeti szövetsége, a CTV valószínűtlen szövetségének szervezésében, amely végigvonult Caracas utcáin egészen a a Miraflores elnöki palotáig.
A szíriai polgárháború hat évvel ezelőtti kirobbanása óta komoly külpolitikai vita kapott lábra az Egyesült Államok beavatkozási politikájáról, és arról, hogy milyen legyen a térségben – és úgy általában a világban – betöltött szerepünk. Az Egyesült Államok katonai erejének közvetlen bevetése megállíthatja a kibontakozó humanitárius válságot? Vagy a katonai akciók (még ha a legjobb szándék is áll mögöttük) többet ártanak, mint használnak?
17. oldal / 69
