Venezuela bejelentését, hogy kilépne az Amerikai Államok Szervezetéből (OAS) a megszokott gúnnyal fogadta az Egyesült Államok médiája, amely már régen felhagyott az újságírói semlegesség tettetésével, amikor erről az országról kell beszámolnia.

2002-ben Hugo Chávez bolivári forradalma Venezuelában majdnem korai halált halt. Az év április 14-én általános sztrájkra és jelentős tömegtüntetésre került sor Venezuela legnagyobb vállalkozói szövetsége, a Fedecamaras és az ország legnagyobb szakszervezeti szövetsége, a CTV valószínűtlen szövetségének szervezésében, amely végigvonult Caracas utcáin egészen a a Miraflores elnöki palotáig.

A szíriai polgárháború hat évvel ezelőtti kirobbanása óta komoly külpolitikai vita kapott lábra az Egyesült Államok beavatkozási politikájáról, és arról, hogy milyen legyen a térségben – és úgy általában a világban – betöltött szerepünk. Az Egyesült Államok katonai erejének közvetlen bevetése megállíthatja a kibontakozó humanitárius válságot? Vagy a katonai akciók (még ha a legjobb szándék is áll mögöttük) többet ártanak, mint használnak?

Lenin Moreno kis különbséggel, de megállította a feléledő konzervatív restaurációt az április 2-i ecuadori elnökválasztásokon. Rafael Correa egykori alelnöke szűk előnnyel, 51-49 százalékos arányban legyőzte a gazdag bankárt, Guillermo Lassót.

„Puccs zajlik Venezuelában! Maduro magához ragadta a hatalmat!” Mindössze néhány nappal a demokratikusan megválasztott Chávez ellen elkövetett puccskísérlet tizenötödik évfordulója (2002. április 11-13.) előtt azok, akik annak idején megkísérelték átvenni a hatalmat (a venezuelai oligarchia, washingtoni mestereik, Buenos Aires-i, brazíliavárosi, Santiago de Chile-i és limai ölebeik, valamint az őket éltető madridi és egyesült államokbeli médiahiénák) most sakálként üvöltenek a Maduro elnök által állítólagosan elkövetett „önpuccs” miatt.