Nevét az 1970-es években fellendülő salvadori gerillamozgalom kapcsán ismerhette meg a világ. A salvadori gerillák ugyanis az ő nevét vették fel, s nevezik magukat Farabundo Martí Felszabadítási Frontnak. Ki is volt ez, a számunkra még ismeretlen forradalmár? Neve és tevékenysége elválaszthatatlan az 1920-as évek salvadori forradalmi mozgalmaitól.

A világpiac „varázspálcája" Salvadort is felébresztette, bár kicsit később, mint a többi országot. Mindenesetre az 1920-as évek egy hosszú, több évszázados középkori álom és nyugalom végét jelentették. A kávét kell keresnünk e változás mögött, hatására ugyanis vasutak, utak, távíró- és telefonvonalak épültek, a városok gyarapodtak, új, modern eszmék hatoltak be az országba.

Az országot egyre nehezebben lehetett családi vállalkozásként, ósdi módszerekkel kormányozni, ahogy ezt a Meléndez „dinasztia" egymást váltó köztársasági elnökei képzelték.

Munkásszervezetek jelezték ezt az új korszakot, s jellegzetességük az volt, hogy mind a szakszervezetek, mind az 1925-ben megszülető kommunista szervezet közép-amerikai jelleggel szerveződött. A születő munkásmozgalom tehát a régi közép-amerikai egységgondolat reneszánszát is magával hozta, szocialista internacionalizmusát így alkalmazta saját földjén. A Kommunista Internacionáléhoz kapcsolódó Közép-Amerikai Szocialista Párt alapítói között ott találjuk Agusto Farabundo Martít is.

Társai az El Negro, a néger becenévvel illettek erősen sötét bőre miatt a földbirtokos családból származó, rendkívül érzékeny fiút, aki már gyermekkorában is azzal hökkentette meg szüleit, hogy rongyokban járó szegény társainak rendszeresen odaajándékozta mindenét. Farabundo Martí a szalézi szerzetesek gimnáziumában a filozófiai kérdések iránti érdeklődésével tűnt ki. A gimnáziumban jó sportolóként is ismerték. Egyetemi élete is zökkenőmentesen indult. Jogásznak készült, ám rendszeresen összeütközött filozófiaprofesszorával, akit szemlátomást dühített, hogy tanítványa a filozófia kérdéseiben mintha jártasabb lenne nála. A professzor - Salvador Horger Antalja - a „tudományos vita" legegyszerűbb útját választotta: megbuktatta tanítványát. Martí számára reménytelennek látszott a tanárral való viaskodás. Bár tovább hallgatta az egyetemen az órákat, és továbbra is kötődött hallgatótársaihoz, nem tette le a vizsgáit. Ehelyett forradalmi olvasmányokat keresett. Ehhez ekkor viszonylag könnyen hozzá lehetett jutni, mert a salvadori rendőrség és a konzervatív egyetemi vezetés még nem ismerte fel e lázító irodalom „veszélyeit".

1920-ban vált politikailag idegesítő figurává a fiatal diák. Egy diáktüntetés után, amikor a rendőrség letartóztatta a szervezőket, kiderült, hogy ezek mindegyike - egy fiút leszámítva -jómódú családok sarja. A köztársasági elnök közbenjárására a fiúkat, így Farabundo Martít is kiengedték, csak ezt az egy hallgatót - José Luis Barrientost - börtönözték be. Egyetlen társa tiltakozott ez ellen - Farabundo Martí -, aki egyenlő elbánást követelt. Meg is kapta: Barrientosszal együtt öt évre száműzték az országból az egyenlőséget és igazságot követelő diákot. A forradalmárpálya ekkor kezdődött számára, méghozzá Guatemalában, ahol kőművesek mellett segédmunkás, házitanító vagy ültetvényeken napszámos volt, közben pedig az indiánok nyelvét tanulta. Kommunista csoportokkal került kapcsolatba, s így vált 1925-ben maga is a kommunista mozgalom tagjává.

Guatemalában lett a közép-amerikai egység hívévé is. Itt ugyanis 1921-től, Közép-Amerika függetlenné válásának százéves évfordulójától kezdve ismét rendkívül erőssé vált ez a gondolatkör, s összefonódott a guatemalai diktatúra elleni harccal. Farabundo Martí a szervezett munkásság küzdelmeinek tapasztalatait is innen hozta magával Salvadorba, ahol a fiatal haladó értelmiségiek köréhez csatlakozott.

A kommunista eszméket terjesztették lapjaikon keresztül e fiatalok, a mexikói forradalom eszméivel szimpatizáltak, miközben, elsősorban Farabundo Martí hatására, az Antiimperialista Liga és a Nemzetközi Vörös Segély szervezeteit is létrehozták. Ezekre nagy szükség volt, hiszen a 20-as évek munkásmegmozdulásai után a börtönök foglyai, illetve családjaik valóban segítségre szorultak.

1927-ben fontos eredmény jelezte Farabundo Martí szervező munkáját: létrejött az országos diákszövetség, amely a népi egyetemek szervezéséhez látott. Ezek esti iskolák voltak, amelyeket a városi, falusi dolgozók számára szerveztek: az írásolvasás mellett a forradalmi eszmékkel is meg lehetett itt ismerkedni. A népi egyetemeken találkoztak össze a forradalmi diákok a nagyvárosok munkásaival és az ültetvények peonjaival. Ez már veszélyt jelentett a kormányzat számára: Farabundo Martít bebörtönözték. Híre ekkor vált legendássá, mert éhségsztrájkba kezdett, amely 21 napig tartott. A diákszervezetek ekkor mozgalmat indítottak érte, s híre, neve egyre terjedt. Ki kellett engedni a börtönből! Az ezutáni tevékenységére jellemző az a vélemény, amelyet egyik elvtársa fogalmazott meg:

„Martí olyan volt, mint egy kiáradó folyam, amely a leghevesebb viharként zúdult nemes földünkre, olyan volt, mint egy szilaj vulkán, amely hősi felháborodásának égető láváját zúdította az oligarchiára ...”

E költői képek lényege: Farabundo Martí politikai vezérré vált Salvadorban. Ám 1928-ban úgy látta, hogy az észak-amerikaiak elleni harc fő frontja Nicaraguában van, ezért Sandino seregéhez csatlakozott. Bátran harcolt, ezt jelzi, hogy Sandino ezredessé nevezte ki, majd titkárává tette a jól képzett forradalmárt. Farabundo Martí azonban 1929 októberében mégis elhagyta Sandinót, sőt egy levelében árulónak nevezte a nagy nicaraguait: „Sandino elárulta az imperialistaellenes világmozgalmat, liberális kispolgári vezérré vált” - hangzott Farabundo Martí ítélete.

Sandino sokkal diszkrétebben nyilatkozott Farabundo Martíról egy spanyol újságírónak: „Martí, a kommunizmus propagátora, látván, hogy nem tud meggyőzni programja számára, visszavonult a harctól”.

Ez a megjegyzés már közelebb visz bennünket az elválás megértéséhez.

Sandino és Farabundo Martí viszonyában általános latin-amerikai jelenség tükröződött. A fiatal kommunista mozgalom gyermekbetegségeinek egyike volt az, hogy nem értette meg 1929-33 körül: Latin-Amerikában a forradalmi mozgalomnak van nem kommunista vonulata is. Ezek szintén őszintén forradalmárok, bárha a nemzeti és USA-ellenes célokat hangsúlyozzák, s nem azonosulnak a távlati kommunista célokkal. A kommunisták ekkor még le-becsülték a nemzeti célokat. Ez nagy hiba volt, ami gyengítette az egész latin-amerikai forradalmi mozgalmat, megakadályozta egységes harcukat, s végső soron az uralkodó osztályok helyzetét könnyítette meg. A kommunisták sok kudarc és tragédia árán jutottak el ahhoz a felismeréshez: tévedtek.

A szociális forradalom céljaihoz csak a nemzeti célok teljesítésén keresztül lehet eljutni.

A történelmi igazsághoz tartozik az is, hogy ehhez a felismeréshez eljutott maga Farabundo Martí is. Egy 1931-ben írott levélben olvashatjuk:  „Szakításom Sandinóval nem abból fakadt - mint egyesek vélik -, hogy eltérő erkölcsi felfogásunk volt, vagy hogy vezetési módszereit bíráltam... Nem tudott azonosulni kommunista programommal. Ő csupán a nemzeti függetlenséget tűzte zászlajára.. . nem a társadalmi forradalmat. . . Ünnepélyesen kijelentem, hogy Sandino tábornok a világ legnagyobb hazafija."

Farabundo Martí elhagyta Nicaraguát, ahol a harcban szünet állt be - Sandino ekkor ment Mexikóba -, Salvadorban viszont a tömegmozgalmak hullámverése felerősödött. A forradalmárra otthon volt szükség.

Felkelés Salvadorban

Salvador politikai mozgalmait három meghatározó erő jellemezte 1930-ban. A városokban a munkások és alkalmazottak, vidéken a munka nélkül maradt agrárproletárok - a kávé leszedetlenül rothadt a lankás hegyoldalakon - tüntetései, sztrájkmozgalmai az elégedetlenség növekvő hullámaiként csapkodlak az államhatalom bástyáit.

Ehhez kapcsolódott az is, hogy 1930 márciusában megalakult Salvador Kommunista Pártja, mely egyre jelentősebben befolyásolta az események alakulását. Erre egyre durvább visszavágás volt a válasz. Több helyütt véres leszámolássá vált a rendőrség és a hadsereg akciója. Ezrek kerültek börtönbe. Ez azonban csak fokozta e mozgalmak erejét, sodrását. 1930. május elsején például 80.000 fős tüntetés vitte rettegésbe a 90.000 lakosú San Salvador úri negyedeinek lakóit.

Az elégedetlenség elérte az államapparátust és magát a hadsereget is, s ezzel a középrétegek politikai mozgása is fokozódott. Ők azonban jórészt alkotmányos eszközökkel igyekeztek helyzetükön javítani. Erre jó lehetőséget az 1931-es választások hoztak.

Meglepő módon úgy tűnt, hogy akadt olyan jelölt, akinek jelölését az Egyesült Államok is megnyugtatónak tartotta, s akit a népi tömegek, valamint a városi középrétegek is elfogadtak. Mintha az összes elégedetlenkedő osztály és csoport közös nevezőjeként született volna meg Arturo Araujo elnöki posztra való jelölése. A heves harcokkal teli hónapok után nyugalomra vágyott Salvador?

Vagy tényleg lehetett olyan programot alkotni, amelyet mindenki elfogadott? Ez utóbbi magyarázat látszott kézenfekvőnek. Vagy mégsem?

Don Arturo, ahogy nagy tisztelettel nevezték Araujót, Salvador leggazdagabb családjainak egyikéből jött. A karcsú, magas homlokú, mélyen ülő szemű, sasorrú férfi szívélyes, jószívű úr hírében állt, akinek mindig, mindenki előtt nyitva állt ajtaja. Mintha egy másik világból csöppent volna Salvadorba. S egy kicsit így is volt. Londonban járt egyetemre, majd a svájci Zürichben tanult franciául, olaszul és németül. Angliában ismerkedett meg a brit Munkáspárt eszméivel és a gyáriparral is. Visszatérve az országba „jó földbirtokos" híre kerekedett, hiszen birtokain kétszer nagyobb fizetést kaptak az alkalmazottak, iskolákat építtetett, kórházat szervezett, és falvaiban templomokat létesített munkásai hite szerint. Kétségkívül nagy tisztelet övezte a Melendez família elnökeivel való szembenállása miatt is.

Araujo „munkáspártot" hozott létre, amely az angol mintát igyekezett követni. Programja mértéktartóan szolid volt, de az európai szociális vívmányokat még nem élvező - sőt nem is ismerő - Salvadorban roppantul vonzóan és forradalmian hatott:

- javítani kell az oktatás feltételeit,

- jó vizet kell adni minden helységnek,

- az alkoholt naponta csak hat órán keresztül szabad árusítani, ezzel is harcolva az alkoholizmus szomorú ténye ellen,

- adjanak a községtanácsoknak autonómiát,

- több munkaalkalmat kell teremteni, különösen a nők számára,

- az egyetem váljék az ország leendő vezető osztályának kohójává,

- legyen ingyenes az orvosi ellátás.

Araujo elnökjelölt megnyerte a legismertebb salvadori filozófus-író, Alberto Masferrer támogatását is. Sőt maga a választási program Masferrer  „élet-minimum"-filozófiáját igyekezett megvalósítani. Ennek a lényege az volt: minden embernek joga van a létminimumhoz.

Ám hogy ez a jámbor gondolat is mennyire idegesítő és forradalmi volt egyesek számára, jól mutatja az USA katonai attaséjának hazaküldött távirata: „Masferrer nyíltan kommunistává vált, legalábbis írásaiból ez következtethető!" - vélekedett az ideges őrnagy.

Miközben Masferrer Tolsztojra hivatkozva az erőszakról való lemondást hirdette, s a lehető legtávolabb volt attól, hogy közösséget vállaljon a forradalmi harcot hirdető kommunistákkal. De hát aki változást követelt, már kommunistának számított.

A „veszély" csökkentésére a hazai oligarchia Araujo mellé megfelelő ellensúlyt keresett. Erre viszont az alelnöki poszt látszott legalkalmasabbnak. Ezzel függött össze az a manőver, hogy váratlanul lemondva saját elnökjelöltségéről, Maximiliano Hernández Martínez tábornok vállalta Araujo helyettesének leendő szerepét.

A két férfi a lehető legnagyobb mértékben különbözött egymástól. Az európai műveltségű, négy világnyelvet beszélő, szelíd reformer Araujo mellett gorillaként jelent meg Hernández Martínez tábornok, aki tiszttársaitól az El Brujo - a vajákos - nevet kapta. Műveletlen figura volt, akit vonzottak a sötét, misztikus ceremóniák, s aki komolyan hitt a lélekvándorlásban. Ám egy szabadkőműves páholyban volt Araujóval, s ez „megnyugtatónak" tűnt Araujo számára Martínez tábornok megbízhatóságát illetően.

Az új elnök komolyan gondolt programjának végrehajtására, sőt az 1931 március-májusi paraszttüntetések lecsendesítésére a földosztás gondolatát is felvetette.

Ebben persze nem volt egyetértésben tábornok-alelnökével, aki egyben hadügyminisztere is volt. Ő lövetett a parasztokra, és vele értett egyet a hazai oligarchia is. Hogy mennyire, azt mutatja egy tulajdonképpen piciny, de jellemző eset. Egy gazdag földbirtokos-asszony a köztársasági elnöknek igen eredeti módon kedveskedett: 300 nehéz acélbilincset ajándékozott Araujónak, jelezve, hogyan is képzeli el a helyes kormánypolitikát. Persze hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a két eltérő módszer nem tud együtt létezni ugyanabban a kormányban. Salvador urai nem reformokat akartak, hanem erős kormány után áhítoztak. A döntést a hadsereg hozta meg 1931. december 2-án: fiatal tisztek és altisztek megdöntötték Araujo kormányát, és valószínűleg az USA nyomására, Hernandez Martínez tábornokot nevezték ki elnöknek. A heves összeütközés a tömegekkel persze elkerülhetetlenné vált.

Történészek feltételezik, hogy a forradalmárok 1931. december 2. után döntöttek arról: fegyveres felkelést kell kirobbantani Martínez ellen.

Farabundo Martít 1930 őszén több ízben is letartóztatták sztrájkok, tüntetések, izgatás vádjával. Decemberben aztán a rendőrség rá akarta bírni a veszélyes férfit, inkább vonuljon önként száműzetésbe. Miután azonban Farabundo Martí erre nem volt hajlandó, egy kikötőbe toloncolták, és felvezették a La Libertad - Szabadság - nevű hajóra azzal, hogy a kapitány rakja ki Panama-városban. Különös utazás kezdődött, mert sem Panama, sem Guatemala, sem Mexikó nem fogadta be Martít, így a kényszerutazás folytatódott az Egyesült Államokban és Costa Ricában. Itt egy salvadori ügynök 28 dollárt adott át azzal, hogy Martít utaztassák a hajóval máshova. Martí azonban az immár Peruba tartó hajóról eltűnt, s 1932 februárjában Nicaragua, Honduras érintésével visszatért az országba.

Martí szervezi a tömegeket

És valóban, ez a legjellemzőbb történése a következő évnek. Méghozzá egy fontos mozzanattal: Farabundo Marti és társai a forradalmi propaganda fő súlypontját a nyugati indián körzetekbe, a kávézónába helyezték át.

Népi egyetemeket szerveztek, tanítói állásokat vállaltak falvakban. Farabundo Martí más elvtársai pedig házalóként, vándorló kereskedőként járták a vidéket. Tanításaik igen világosak és egyszerűek voltak. Jól érthetőek, ahogy karikatúráik és rajzaik is, amivel szavaikat illusztrálták.

A kávé alacsony áráért, a munkanélküliségért és a nyomorért a United Fruitot és Uncle Samet, azaz az USA imperializmusát tették felelőssé.

Martí és társai különösen Sonsonate indiánjaival kerültek jó kapcsolatba. Izalco caciquéje, Jósé Feliciano Ama különösen lelkes terjesztője lett a hallott új, vonzó eszméknek, s Asunción város indián negyedének cofradiájái Martíék mellé állítva, az indiánok ügyét a forradalmárok ügyével kapcsolta össze. Nyugat-Salvador indiánjai először tapasztalhatták, hogy a ladinók (a nem indián salvadoriak) mellettük állnak.

Nemcsak kommunisták voltak a szervezők között! Hazafias vagy vallási megfontolásból is sokan tartottak Martíakkal, különösen a diákok, akik vakációjukat használták fel e forradalmi célra, és akiket tanulmányaik, a vidéken tett látogatásaik döbbentettek rá a salvadori vidék eddig nem ismert nyomorára, kínjaira.

A csendőrség Sonsonate tartományban 1931 májusában és szeptemberében nagy vérfürdőt rendezett, így torolva meg az indiánok békés tüntetéseit. Ez azonban a térség indiánjait és ezek vezetőit véglegesen Martíék mellé állította.

Martí és egyik elvtársa magát az új elnököt, Araujót kereste fel, hogy tiltakozzék a csendőrség és a hadsereg brutalitása miatt. És a tárgyalás nem volt kellemetlen: a köztársaság jóindulatú, szelíd elnöke hosszasan elbeszélgetett Martíval, aztán kérte, hogy csatlakozzék munkáspártjához, s fontos állami tisztséget ajánlott fel a híres agitátornak. Az elnök lényegében Salvador szokásos játékszabályait alkalmazta az ellenzéki vezetővel szemben. Csak az nem volt szokásos, hogy Martí visszautasította a csábító ajánlatot.

Araujo kétségtelen nagyrabecsülését is jelentette persze e - talán naiv - ajánlat. Ezzel a jóindulattal azonban Farabundo Martí a katonai államcsíny után már nem számolhatott. A csendőrség és hadsereg lépett fel mindenütt, ahol a parasztok vagy munkások közösen tüntettek vagy kértek valamit. Az erőszak következtében és ellene 1931 végén a paraszti (indián) zavargások állandósultak.

Talán a Tacuba városában történt első lépések utaltak arra. mi is lett volna siker esetén a felkelés fő célja. Itt ugyanis elkezdődött a földosztás. A parasztság célja az volt, hogy sikerre vigyen egy radikális agrárforradalmat.

Ám ez a cél nem sikerült. A szervezetlen felkelésre jól szervezett, iszonyatos ellentámadás volt a válasz.

A hadsereg jól felszerelt 3000 katonáját légierő támogatta. A felkelők által meghódított városokat bombatámadásokkal tették rommá. A „polgári gárdák" ficsúrjai mellett a kikötőben az USA és Kanada támogató hadihajói jelentek meg a „kommunista fenyegetésre". Tengerészgyalogosokat hoztak.

Iszonyú leszámolás kezdődött - válaszul és fellélegzésül a nagy történelmi ijedtségre. S különben is - „csak" indiánokról volt szó.

A kormánycsapatok és a „polgári gárda" akciói viszont ezt a számot messze túllépték. Anderson idézi az Ahuachapán tartományban tevékenykedő tábornok táviratát, aki már február 3-án jelentette: „négyezer nyolcszáz kommunistát öltünk meg". Aki indián volt - az kommunistának számított.

A „polgári gárdák" az indián falvakban a gyerekeket, asszonyokat is megölték - sőt jelentések számoltak be arról is, hogy még az indiánok kutyáit is ellenségként kezelték és brutálisan irtották.

Eszeveszett gyilkolás folyt heteken át, amelyeknek néhol rögtönítélő bíróságokkal igyekeztek törvényes mázt kölcsönözni. Egy ezredes például beszámolt arról, hogy egy nap alatt 250 „kommunistát" ítélt halálra. Meg kellett halniuk azoknak is, akik az előző községtanácsi választásokon a kommunistákra szavaztak. És meghaltak azok is, akiket hotelekben, pályaudvarokon „orosznak" néztek. Így halt meg több szőke hajú észak-amerikai is.

Többféle becslést ismerünk e rettenetes napok áldozatairól: 16-40.000 közti adatokról szólnak a történelemkönyvek, s még a „megbízhatóan” antikommunista Rollie Poppino is 25.000-re becsüli az áldozatok számát.

És az is tény, hogy a meggyilkoltak 90 százalékát a felkelés után ölték meg. A fehérterror dühöngött 1932 februárjában Salvadorban, melynek záróakkordját a három elfogott forradalmár, Farabundo Martí, Alfonso Luna és Mario Zapata hadbírósági tárgyalása és megölése jelentette.

A hősies és drámai felkelés iránti tisztelettel együtt azonban az Egyesült Államok kommunistáinak lapja, a Communist joggal írta le már 1932 márciusában: „A salvadori felkelés egyik fő tanulsága a puccsista veszély . .. amiért a vezetők a felelősek, akik nem készítették fel a tömegeket a harcra. Ez az érem másik oldala."

Forrás: Anderle Ádám