Július 26-a a forradalom 1959-es győzelme óta Kuba legnagyobb nemzeti ünnepe. 1953. július 26-ától számítják a kubai forradalom kitörését, ami végül, második nekifutásra, 1959. január 1-jére virradóra győzelmet aratott a diktatúra fölött.
Ennek a nyári napnak az éjszakáján támadta meg Fidel Castro és fiatalokból álló csapata a szigetország második legnagyobb laktanyáját, a Moncadát Santiago de Cubában, azzal a céllal, hogy innen, az ország dél-keleti csücskéből, a mindig is lázadó Oriente tartományból robbantsák ki a fegyveres felkelést Batista diktatúrája ellen. Ez a vakmerő akció még kudarccal végződött, és véres megtorlást vont maga után, de innentől kezdve Kuba végérvényesen a forradalom útjára lépett. Így aztán amikor Fidel Castro 1956 decemberében visszatért a mexikói száműzetéséből Kubába, hogy elkezdje a forradalom második fejezetét, egy ország sorakozott fel mögötte. Írásunkban bemutatjuk, hogy mi történt 1953. július 26-án, és kitérünk az előzményekre, valamint a történelmi esemény utóhatásaira is.
A diktátor visszatér
1952. március 10-e drámai nap volt Kuba számára. A katonatiszt Fulgencio Batista, aki már egyszer volt megválasztott elnöke Kubának (1940 és 1944 között), másodszor is magához ragadta a hatalmat, de ezúttal már teljesen törvénytelenül, vértelen puccsal tette ezt.
Az ellenállás hiánya azonban nem a nép támogatását tükrözte, hanem sokkal inkább azt, hogy Batistát támogatta a hadsereg, így sem a megfélemlített nép, sem pedig a korrupt, de törvényesen megválasztott kormányzat nem mert ellenállást tanúsítani. Batista egyből nekilátott a „rendcsinálásnak”, letartóztattatott minden számára gyanús elemet, ami számára elsősorban a baloldaliakat jelentette. A baloldali, adott esetben kommunista vezetőkkel való leszámolásnak nagy hagyományai voltak már ekkor is Kubában. Julio Antonio Mellával, a kommunista diákvezetővel, a Kubai Kommunista Párt alapító tagjával 1929. január 10-én Mexikóvárosban a fényes nappal, a nyílt utcán végzett Gerardo Machado, Kuba aktuális diktátora által felbérelt orvlövész golyója. Batista titkosszolgálata, a SIM terrorkampányt kezdett.
Egyes számítások szerint Batista, nem egészen hétéves elnöksége alatt mintegy húszezer embert gyilkoltatott meg. Mindeközben, elődeihez hasonlóan szolgamódon kiszolgálta mind az amerikai multinacionális vállalatok, mind pedig az amerikai maffia érdekeit. Kuba ebben az időben (az előző évtizedekhez hasonlóan) gyakorlatilag az USA bordélyháza és kaszinója volt. Olyan hírhedt amerikai maffiózók uralták és üzemeltették Havannát, mint Lucky Luciano vagy Meyer Lansky. Vidéken olyan amerikai multinacionális vállalatok uralkodtak, mint a United Fruit Co., aminek közép-amerikai tevékenysége nyomán született meg a „banánköztársaság” kifejezés. Természetesen ezekből az üzelmekből Kuba elnökei is szépen profitáltak, Batista 1959-ben dollármilliókkal hagyta el az országot. Fidel Castro és a hozzá csatlakozó fiatalok számára tehát egyrészről adott volt Kuba megalázó félgyarmati függése az Egyesült Államoktól, amely mellett elképesztő nyomor és elmaradottság uralkodott a nép körében (hiszen az nem profitált a maffia vagy a multik beruházásaiból), és ehhez társult az a politikai terror, amely Batista hatalomra kerülésével (újra) megjelent az országban.
Megszületik a terv
Dr. Fidel Castro, a szegények ügyeivel foglalkozó fiatal ügyvéd számára, aki már korábban is kapcsolatba került a politikával, Batista puccsa tette egyértelművé azt, hogy nincs más mód a diktátorral való szembeszállásra, csak a fegyveres harc. Nem hirtelen jött ötlet volt ez, már korábbi események is gondolkodásra késztették. Nem sokkal Batista puccsa előtt, 1952 januárjában, politikai ideálja, az ortodox párti Eduardo Chibás egy élő rádióadásban lőtte agyon magát. Tettének oka az volt, hogy nem tudta bemutatni azokat a bizonyítékokat, amiket korábban megígért a kormány korrupciós ügyeit illetően. Ez megrázó élmény volt Fidel Castro számára, akinek ezt követően alig két hónappal később szembesülnie kellett Batista államcsínyével. Elkezdődött tehát a fegyveres felkelés szervezése.
A szervezés
A terv, ami később meg is valósult a Moncada laktanya megtámadása volt Santiago de Cubában. Ehhez legalábbis emberek, fegyverek és főleg pénz kellett.
Fidel Castro elkezdte megszervezni azt az alig több mint 150 fős csapatot, ami végül a támadást végrehajtotta.
Olyanok emberek kellettek a feladatra, akik nagyon megbízhatóak (hiszen ha idő előtt kiderül az akció, az biztos halál), és akik képesek lesznek az adott pillanatban harcolni az életük kockáztatásával nem törődve. Fidel elsősorban baráti társaságában és politikai elvbarátaiban gondolkozott, úgy gondolta, hogy 150-200 fő elég lehet elfoglalni a laktanyát, amelyben mintegy ezer katona állomásozott. A csapatnak végül olyanok lettek a tagjai, mint Abel Santamaría, a támadás kudarca után brutálisan meggyilkolt fiatalember, a húga, Haydée Santamaría, Juan Almeida, aki később magas pozíciókat betöltő állam vezető lett vagy Raúl Castro, Fidel öccse, Kuba jelenlegi elnöke. Az akciót természetesen Fidel Castro vezette.
A fegyverek és más szükséges dolgok megvásárlásához, illetve az egyéb kiadások fedezéséhez szükséges pénzt is jórészt a csapat tagjai adták össze. Mindannyian kispénzű fiatal munkások vagy értelmiségiek voltak, így kis részekből jött össze a végén sem túl nagy összeg. Még ennek előteremtése is nagy áldozatokat kívánt. Sokan a nagy nehézségek árán összespórolt pár száz pesójukat adták be a kasszába. Volt olyan is, aki eladta a sörgyári állását, és az ezért kapott pénzt ajánlotta fel.
Nem túl nagy összeg jött össze, de ami feltétlenül szükséges volt, azt azért meg tudták belőle venni. Mindenekelőtt fegyverekre volt szükség. Modern tűzfegyverekre nem telt, géppuskát például csak egyet tudtak venni. Más támadófegyverek beszerzése is nagyon kockázatos volt, mert a fegyvercsempészekkel való kapcsolatba kerülés potenciális lebukásforrás volt. Így végül Fidel elsősorban vadászpuskák beszerzését szorgalmazta, illetve pisztolyokét, mert azokat a katonák, ha pénz szűkében voltak, olcsón eladták. A csapat felfegyverzése tehát messze volt az ideálistól, de azért mindenkinek jutott valamilyen fegyver. A fegyverek előteremtése mellett fontos volt az egyenruhák beszerzése is. Ezekre azért volt szükség, mert a terv szerint a forradalmárok a hadsereg egyenruháiba öltözve ütnek majd rajta a laktanyán, hogy egyrészről elfedjék, hogy mennyien is vannak, és káoszt teremtsenek. A két jel, amiből ők maguk tudni fogják, hogy ki tartozik közéjük az az lesz, hogy a katonákkal ellentétben ők civil cipőt fognak viselni, és minden egyenruhán őrmesteri rangjelzés lesz. Ez így is lett. Az egyenruhák nagy részét is katonáktól szerezték be, akik a két váltás ruhájukból egyet rendszerint eladtak a helyi parasztoknak, akik átfestve használták őket. A kevés hiányzó ruhát a mozgalomhoz tartozó nők varrták meg.
A harmadik nagy beruházás egy főhadiszállás bérlése volt. A Santiago de Cuba melletti Siboneyban találtak egy alkalmas elhagyott tanyát.
Baromfitenyésztőnek adták ki magukat, és azt mondták a tulajdonosnak, hogy baromfiszállítási központot akarnak ott létesíteni, és álcázásképpen oda is szállítottak pár tucat csirkét.
Természetesen egész másra kellett a tanya, ide érkeztek folyamatosan a fegyverek, a ruhák, és a döntő napon innen indult harcba a legnagyobb egység.
A haditerv
Közben a haditerv is kezdett konkrét formát ölteni. A csapat két egységre oszlik, és miközben a nagyobbik az éj leple alatt rajtaüt a laktanyán, egy kisebb a bayamói helyőrségnél elvágja az utánpótlás útvonalát. Az időpont kiválasztásakor nem véletlenül esett a választás július 26-ára. Minden évben július 24-25-én tartották Santiago de Cubában a híres karnevált. Ennek két szempontból is volt jelentősége.
Egyrészről erre hivatkozva, vagyis, hogy a karneválon akarnak részt venni a csapat összes tagja észrevétlenül a városba tudott utazni, ugyanis kevesen voltak közülük helyiek, a többségük Havannából érkezett. A másik szempont pedig az volt, hogy a karnevál hajnalán a katonák kevésbé lesznek éberek, és így könnyebben rajtuk lehet ütni. Ez utóbbi elképzelés, mint később kiderült, éppen hogy az akció kudarcát jelentette.
A haditerv minden részletét a résztvevők csupán az akció előtti este ismerték meg, amikor Fidel ismertette a Siboneyban összegyűlt csapattal. A nagyobb egységet, mintegy 120 főt, gépkocsikon viszik a helyszínre, ahol az első csoport lefegyverzi az őröket. Ezután a csapat három kisebb egységre oszlik. A Fidel vezette első egység megrohamozza a hálótermeket és sarokba szorítja a katonákat. A második egység, Raúl Castro vezetésével elfoglalja az Igazságügyi Palotát, amelynek tetőteraszán semlegesítik az esetlegesen ott lévő géppuskát, és onnan fentről fedezni tudják a társaikat. A harmadik egység, amelyet Abel Santamaría vezet megszállja a polgári kórházat, amelynek ablakai a laktanya hátsó udvarára nyílnak, és innen sakkban tudják tartani a kiszorított katonákat. Fidel tervei szerint mindez villámgyorsan lezajlott volna, az egész akció nem tartott volna tovább tíz percnél. Az önkéntesek, akik Siboneyban összegyűltek, megdöbbenéssel fogadták a tervet, miszerint az ország második legnagyobb laktanyáját fogják megtámadni, amelyben náluk tízszer több katona állomásozik. Azonban csak kevesen rettentek vissza, a többség vállalta a kockázatot, hogy akár életét is áldoznia kell hazája szabadságáért.
Az akció
Hiába a gondosan megtervezett akció, az események mégis nem várt fordulatot vettek a támadás során. A tervek szerint indultak el a csapatok az akció helyszínére, ott azonban váratlan dolgok történtek. A városon még feltűnés nélkül haladhattak át, a karneválról hazatartó tömeg között néhány autó nem tűnt fel senkinek. Sőt még később is, az emberek a fegyverropogásra is azt hitték, hogy petárdák robbantak. 1953. július 26-án hajnali 5 óra 15 perckor a tervek szerint egyszerre indult meg a támadás: Fidelék lefegyverezték az őröket, Abel Santamaría és csapata megszállta a polgári kórházat, a Raúl Castro vezette csoport pedig elfoglalta az Igazságügyi Palotát. Ezzel egy időben megindult a bayamói hadművelet is. Röviddel az akció megkezdése után azonban baj történt. Egy városi őrjárat a vártnál korábban érkezett vissza a laktanyába. Vagyis az az elképzelés miszerint a karnevál éjjelén lankad az éberség éppen az ellenkező következményekkel járt. A járőrök nyilván úgy gondolták, hogy a karnevál éjjelén egy kicsit lerövidíthetik a szolgálatot, és idő előtt visszatérhetnek a laktanyába. A támadók előőrse ekkor már bent volt a laktanyában és lefegyverzett egy csapatnyi katonát, viszont a többiek a járőrök megjelenése miatt nem tudtak hozzájuk csatlakozni. Elkerülhetetlen volt tűzharc. A támadókat elvágták egymástól, és ami még rosszabb volt: a lövések hangjára felébredtek az alvó katonák is és bekapcsolódtak a harcba. Ráadásul a csapat egyetlen géppuskáját szállító autó eltévedt a városban (említettük már, hogy a legtöbbjük nem helyi volt) és így ez az egyetlen komoly fegyver nem is igazán tudott bekapcsolódni a harcba. A város lakossága sem állt a felkelők mellé, hiszen azt látták, hogy katonák lövik egymást, ez pedig nyilvánvalóan nem nagyon érdekelte őket.
Háromnegyed óra egyenlőtlen tűzharc után, nem volt mit tenni, Fidel kiadta a parancsot a visszavonulásra. Mindenki, aki csak tudott Siboneyba igyekezett, ide volt megbeszélve a visszatérés, amennyiben rosszul sülnek el a dolgok. Fidel csapatából ez majdnem mindenkinek sikerült (azt a hat embert leszámítva, akik Pedro Miret vezetésével önként vállalták, hogy fedezik a visszavonulókat), Raúl Castróék is észrevették a bajt, ők is el tudták hagyni az Igazságügyi Palotát. A polgári kórházban lévő harmadik csoport azonban csapdába esett, a katonák bekerítették őket. Harcoltak, amíg volt töltényük, de utána elkerülhetetlenül fogságba estek.
A Siboney-farmra visszaérkezők tudták, hogy ott nem maradhatnak sokáig, a tervek szerint onnan tovább kellett volna indulni a Santiago de Cubát övető hegyekbe, a Sierra Maestrába, hogy onnan folytassák a megkezdett harcot. Ez azonban csak Fidel Castrónak és tizennyolc társának sikerült.
A megtorlás
A hadsereg vezérkara, amikor tudomást szerzett a történtekről, a „rend helyreállítását” Martín Díaz Tamayo tábornokra bízták, aki kiadta a parancsot, hogy minden halott katonáért tíz foglyot kell kivégezni. Ez persze nem volt teljesíthető. A támadásban három tiszt és tizenhat közkatona esett el, a támadók pedig összesen nem voltak tízszer ennyien. Ettől függetlenül a megtorlás iszonyatos volt. A fogságba esett felkelőket szörnyen megkínozták, majd döntő többségüket még aznap, hétfő délután agyonlőtték a laktanya udvarán.
Manuel Urrutía, a statáriális bíróság egyik ügyésze, amikor kivonult a laktanyába azt tapasztalta, hogy mindenfelé az udvaron arccal lefelé fektetett holttestek hevertek. Azt mondták neki, hogy harcban elesett felkelők. Több dolog azonban szemet szúrt neki. Nem értette, hogy mit keresnek még a hullák délután négykor a laktanya udvarán, ráadásul arccal lefelé fektetve. Amikor közelebbről megvizsgálta őket látta, hogy mindegyikük arca fel van dagadva, fogaik kitörve. A testükön nyoma sem volt lövésnyomoknak, és mindannyian tiszta, új ruhában voltak. Egyértelmű volt, hogy mi történt: a meztelenre vetkőztetett foglyokat előbb megkínozták, aztán bírósági tárgyalás nélkül kivégezték. A ruhákat akkor adták rájuk, amikor megtudták, hogy az ügyész a laktanyába tart. Még később is folytatódtak a megtorlások, voltak olyan sebesültek, akiket a kórházi ágyon végeztek ki, másokat kínzások után az utak mentén akasztottak fel. Hetven elfogott forradalmárral végeztek így. Közöttük volt Abel Santamaría is, aki azóta nemzeti hős a szigetországban.
Mindez gyorsan ismertté vált a lakosság körében, és óriási felháborodáshoz vezetett. A rendszer kegyetlensége mindenki számára nyilvánvalóvá vált.
Az eszméket nem lehet megölni
Ebben a helyzetben Santiago de Cuba érseke, Pérez Serrantes is szükségesnek látta a beavatkozást. Követelte törvénytelenségek megszüntetését, és vállalta a Sierra Maestrába menekült felkelők és a kormány közötti közvetítést. Ezért cserébe a kínzások és kivégzések megszüntetését kérte, és amikor erre garanciát kapott maga indult a hegyekbe, felkutatni Fidel Castrót és társait. Ez nem sikerült neki, nem bukkant rájuk, viszont a fellépése nyomán Batista megértette, hogy mérsékelnie kell bosszúvágyát, nem folytathatja ilyen nyíltan a megtorlásokat. Fidelnek és ekkor már csak tizenhárom társának közben sikerült eljutnia Gran Piedra csúcs közelébe, amelynek környéke szinte járhatatlan volt. A katonaság azonban mind szorosabban kezdte őket bekeríteni. Ezalatt a városban letartóztatási hullám söpört végig. Mindenkit letartóztattak, aki egy kicsit is gyanús volt, legfőképp értve ez alatt a baloldali beállítottságot. Fidelékre nehéz napok következtek, éheztek a hegyekben bujkálva. Amikor rádión hallották, hogy az érsek kiállt az érdekükben, tudták, hogy fel kell venniük vele a kapcsolatot, ám ez még napokat vett igénybe. Végül az egyik nap, amikor véletlenül szereztek egy kis élelmet, vacsora után könnyelműen egy elhagyott kunyhót választottak éjszakai szállásul, szakítva azzal a szokással, hogy valamilyen nagyon eldugott zugban keressenek menedéket. Itt törtek rájuk a katonák az éjszaka közepén. Egy hatalmas termetű, fekete tiszt, Sarría hadnagy volt a parancsnokuk. Az ő erkölcsi kiállása mentette meg a felkelők életét. Amikor a katonák bosszúszomjasan ott, helyben végezni akartak az elfogott forradalmárokkal, megtiltotta nekik, mondván: „Az eszméket nem lehet megölni.” Amikor elindultak a foglyokkal lefelé a hegyről, megérkezett az érsek is. Így már végképp nem lehetett végezni az elfogott felkelőkkel.
A városba érve a Moncada parancsnoka, Chaviano ezredes fogadta őket, aki számon kérte Sarríán, hogy miért nem végzett a hegyek rejtekében a forradalmárokkal. Ő azt válaszolta, hogy a kötelességét teljesítette, a körözésben az állt, hogy törvényes eszközökkel kell elfogni őket. Innentől kezdve nem volt mit tenni, életben kellett hagyni őket. A közvéleményt így is megdöbbentette a támadás utáni megtorlás, nem kockáztathattak meg még egy ilyen tettet.
A bírósági tárgyalás
A felkelők bíróság elé kerültek. A vádlottak száma 122 volt, de csak 98-an voltak jelen. Olyanok is ültek a vádlottak padján, akik semmiben nem vettek részt, Batista így akart egyik-másik politikai ellenfelétől megszabadulni. Fidel kérvényezte, hogy magát védhesse. Ennek következtében sajátos szerepcsere következett be, Fidel vádlottból vádlóvá lépett elő. A tárgyaláson elmondott híres beszédében a diktatúra vádlója lett, elemezte Kuba helyzetét és megindokolta a rendszert elsöprő forradalom szükségességét. Ennek a beszédnek a végén hangzott el a híres mondat: „Ítéljenek el, ez mit sem számít; a történelem fel fog menteni!...”
A bíróság végül 15 évi szigorított börtönbüntetésre ítélte Fidel Castrót. Társai hasonló büntetést kaptak, amit az Isla de Pinos-i börtönben kellett letölteniük. Ezzel véget ért a kubai forradalom első felvonása.
Július 26. jelentősége
A Moncada elleni támadás és az azt követő bírósági tárgyalás ismertté tette Fidel Castro nevét az egész országban.
Emberek tömegei találták meg a vezetőjüket. Amikor nem egészen két évvel később a foglyok amnesztiával szabadultak, az ország már készen állt a másodjára elindított forradalom támogatására. Bár a 1953. július 26-i akció kudarcot vallott, az áldozat mégsem volt hiábavaló, hiszen ez a bátor tett megalapozta a győzedelmes forradalmat. A Moncada laktanyát, a terror szimbólumát, pedig a forradalom győzelme után iskolává alakították át, és ma is gyermekek százai tanulnak ott, hogy művelt állampolgárai legyenek a szocialista Kubának.
Írta: Kupi László