George Floyd meggyilkolása nyomán felmerültek olyan javaslatok, miszerint forrásokat kellene elvonni a rendőrségtől, és szobrokat kellene eltávolítani. A rabszolgaságért fizetendő kártérítések kérdése is újra előkerült.
A kártérítési viták többsége arról szól, hogy az Egyesült Államoknak és az Egyesült Királyságnak végre anyagilag kompenzálnia kellene egyes állampolgárait a rabszolgaság által okozott máig ható gazdasági és társadalmi károkért.
Haiti kizsigerelésének máig ható következményei vannak - Kép: Bibliotheque Nationale de France
Számomra azonban nincs egyértelműbb kártérítési ügy Haitiénál.
A gyarmatosítás és a rabszolgaság szakértője vagyok, és amit Franciaország művelt a haiti emberekkel a haiti forradalom után, az különösen hírhedt példája a gyarmati rablásnak. Franciaország a 17. században vezetett be rabszolgaságot a szigeten, a 18. század végén azonban a rabszolgasorban tartott lakosság fellázadt, és végül kikiáltották a függetlenséget. A 19. században azonban úgy vélték, hogy a haiti emberek egykori rabszolgatartóit kellene kártalanítani, nem pedig fordítva.
Ahhoz a nagy gazdasági egyenlőtlenséghez hasonlóan, amit az egyesült államokbeli rabszolgaság okozott a fekete és a fehér amerikaiak között, az adó – vagy „jóvátétel”, ahogy akkoriban nevezték –, amelynek megfizetésére Franciaország Haitit kényszerítette, szintén súlyosan rontotta az újonnan függetlenné vált ország képességét a fejlődésre.
A függetlenség ára
Haiti hivatalosan 1804-ben kiáltotta ki Franciaországtól való függetlenségét. 1806 októberében az ország kettészakadt, Alexandre Pétion kormányozta a déli részt, Henry Christophe pedig az északit. Bár mindketten a haiti forradalom veteránjai voltak, a franciák soha nem adták fel igazán, hogy visszahódítsák egykori gyarmatukat.
1814-ben XVIII. Lajos [francia] király, akinek egy évvel korábban része volt Napóleon megdöntésében, három megbízottat küldött Haitire, hogy megvizsgálják az ország vezetőinek hajlandóságát a megadásra. A magát 1811-ben királlyá kikiáltó Christophe határozottan ellenállt Franciaország a rabszolgaság visszaállítását célzó tervének. Kormányának legprominensebb tagja, De Vastey báró háborúval fenyegetőzve kijelentette: „Függetlenségünket bajonettjeink fogják garantálni!”
Ezzel szemben Pétion, a déli rész ura, hajlandó volt tárgyalni, mert abban bízott, hogy az ország meg tudja váltani függetlenségének elismerését.
1803-ban Napóleon 15 millió frankért adta el Louisianát az Egyesült Államoknak. Ezt az összeget viszonyítási alapként véve, Pétion ugyanekkora összeg megfizetését javasolta. XVIII. Lajos nem akart kompromisszumot kötni „a szökött rabszolgákkal”, így elutasította az ajánlatot.
Pétion 1818-ban váratlanul meghalt, de utódja, Jean-Pierre Boyer is támogatta a tárgyalásokat, amelyek azonban továbbra is sem mozdultak el a holtpontról Christophe makacs álláspontja miatt. „Elfogadhatatlan bármiféle kártérítés az egykori gyarmatosítóknak” – jelentette ki Christophe kormánya.
Amikor Christophe 1820 októberében meghalt, Boyer újraegyesítette a kettészakadt országot. Mindazonáltal, bár a Christophe jelentette akadály elhárult, többszöri próbálkozása ellenére sem sikerült eredményt elérnie Franciaországgal a függetlenség elismerésének kérdésében.
XVIII. Lajos utódja, X. Károly ragaszkodott hozzá, hogy legalább fennhatóságot szerezzen a sziget fölött, amivel Haiti Franciaország protektorátusává vált volna. A két megbízottat, akiket Boyer küldött Párizsba 1824-ben, ingerülten arra utasította, hogy igyekezzenek kártérítést kialkudni az elismerésért cserébe.
1825. április 17-én a francia király azonban hirtelen meggondolta magát. Kiadott egy határozatot, amelyben kijelentette, hogy Franciaország elismeri Haiti függetlenségét, de csak 150 millió frankért cserébe. Ez tízszerese volt annak az összegnek, amit az Egyesült Államok fizetett Louisianáért (ez nemcsak a mai Louisiana államot, hanem gyakorlatilag az egész Közép-Nyugatot magában foglalta – a szerk.). Az összeggel a francia gyarmatosítókat kívánták kárpótolni a rabszolgaságból befolyó jövedelmük kieséséért.
X. Károly Mackau bárót bízta meg a határozat kézbesítésével. A báró júliusban egy tizennégy hadihajóból álló flotta és több mint ötszáz ágyú kíséretében érkezett Haitire. A határozat elutasítása szinte biztosan egyet jelentett volna a háborúval. Ez nem diplomácia, hanem zsarolás volt.
A fenyegetés árnyékában Boyer 1825. július 11-én aláírta a végzetes dokumentumot, amelyben ez állt: „St. Domingue francia része jelenlegi lakosainak (…) öt egyenlő részletben (…) összesen 150.000.000 frankot kell megfizetnie, amely a korábbi gyarmatosítók kártalanítására hivatott.”
Franciaország Haiti nyomorán fejlődött
Korabeli újságcikkekben az olvasható, hogy a francia király tisztában volt azzal, hogy a haiti kormány alig tudja előteremteni ezeket a törlesztőrészleteket, tekintve, hogy a teljes összeg több mint tízszerese volt Haiti teljes éves költségvetésének. A világ többi része láthatóan egyetértett abban, hogy az összeg abszurd. Egy brit újságíró úgy fogalmazott, hogy annyi pénzről van szó, „amennyit kevés európai ország lenne csak képes nélkülözni”.
Haiti már az első két részlet kifizetéséhez kénytelen volt francia bankoktól 30 millió frank hitelt felvenni, így aztán aligha lepődhetett meg bárki is azon, hogy nem sokkal ezután csődöt jelentett. Az új francia király ennek ellenére 1838-ban egy újabb, tizenkét hajóból álló flottát küldött, hogy nyomást gyakoroljon a haiti elnökre. Mindazonáltal még ebben az évben felülvizsgálták a szerződést, amit helytelenül „Traité d’Amitié”-nek vagyis „Barátság Szerződésnek” neveztek, és az óriási [fennmaradó] összeget 60 millió frankra csökkentették. A haiti kormányt azonban újfent arra utasították, hogy elképesztő hiteleket vegyen fel, hogy kifizesse a tartozást. Bár a gyarmatosítók azt állították, hogy a kártérítés az elveszett tulajdonuk – beleértve a rabszolgáiknak tartott embereket – csupán tizenketted részét fedezi, a teljes 90 millió frank valójában ötszöröse volt Franciaország éves költségvetésének.
A haiti emberek szenvedték meg legjobban Franciaország rablásának következményeit. Boyer hatalmas adókat vetett ki, hogy vissza tudja fizetni a hiteleket. És bár kormányzása alatt Christophe nagy erőfeszítéseket tett egy országos iskolarendszer megteremtésére, Boyer és az összes őt követő elnök kénytelen volt az ilyesfajta projekteket felfüggeszteni. Sőt, kutatók megállapították, hogy függetlenségért fizetett ár, és a haiti államkincstár ebből fakadó megcsappanása nemcsak a 20. századi haiti oktatási rendszer alulfinanszírozottságáért felelős közvetlenül, de emiatt hiányos az ország egészségügyi rendszere is, és ezért nem tudta Haiti fejleszteni az állami infrastruktúrát.
Jelenkori becslések továbbá azt is megállapították, hogy az egészen 1947-ig fizetett kamatokkal együtt a haitiak végül a követelés értékének több mint kétszeresét fizették ki. Felismerve ennek a botránynak a súlyát, Thomas Piketty francia közgazdász kijelentette, hogy Franciaországnak legkevesebb 28 milliárd dollárt vissza kellene fizetnie Haitinek.
Adósság, ami egyszerre erkölcsi és anyagi természetű
Jacques Chiractól Nicolas Sarkozyn át François Hollande-ig a korábbi francia elnökök körében nagy hagyománya volt a haiti kártérítési követelések büntetésének, ignorálásának vagy lekicsinylésének.
2015 májusában, amikor François Hollande francia elnök csupán második francia államfőként Haitire látogatott, arról beszélt, hogy országának „rendeznie kell az adósságát”. Később, amikor rájött, hogy akaratlanul muníciót adott annak a jogi keresetnek, amit a haiti embereket képviselő Ira Kurzban ügyvéd már előkészített – Jean-Bertrand Aristide korábbi haiti elnök 2002-ben folyamodott hivatalos kártérítésért –, Hollande világossá tette, hogy úgy értette, hogy Franciaország adóssága pusztán „erkölcsi természetű”.
Annak tagadása, hogy a rabszolgaságnak voltak anyagi jellegű következményei is, Franciaország történelmének tagadását jelenti. Franciaország csak jóval később, 1848-ban szüntette meg a rabszolgaságot a még megmaradt gyarmatain, Martinique-on, Guadeloupe-on, Réunionon és Francia Guyanában, amelyek ma is Franciaországhoz tartoznak. Ezt követően a francia kormány újfent jelét adta annak, hogy érti a rabszolgaság és a gazdaság összefüggéseit, amikor vállalta, hogy anyagilag kártalanítja a rabszolgasorba taszított emberek egykori „tulajdonosait”.
Az ebből fakadó etnikai vagyoni szakadék nemcsak képletesen értendő. Az anyaországban a lakosság 14,1 százaléka él a szegénységi küszöb alatt. Martinique-on és Guadeloupe-on, ahol a lakosság több mint nyolcvan százaléka afrikai származású, ezzel szemben a szegénység aránya 38, illetve 46 százalék. Haitin a szegénységi ráta még kiugróbb, 59 százalék. És míg egy francia család éves átlagjövedelme 31.112 dollár, addig egy haiti családé csupán 450 dollár.
Ezek a különbségek egyenes következményei az afrikaiak és leszármazottaik ellopott munkájának. És mivel a Haiti által Franciaországnak fizetett sarc az első és egyetlen olyan eset, amikor a korábban rabszolgaként kezelt embereket arra kényszerítettek, hogy kártalanítsák az őket egykoron rabszolgasorba taszítókat, Haitinek központi helyet kellene elfoglalnia a kártérítésért folytatott globális mozgalomban.
Írta: Marlene Daut
Forrás: The Conversation
Fordította: Latin-Amerika Társaság