Amikor gépfegyveres rendőrök jelentek meg a Buenos Aires Herald szerkesztőségében az újságírók már várták őket. 1975. október 22-e volt, és a rendőrök a kis argentin újság hírszerkesztőjét, Andrew Graham-Yoollt keresték.

A fegyveres rendőrség látogatása normál esetben egyet jelentett a biztos halállal, de az irodát már előre figyelmeztették, és valakinek már sikerült szólnia egy ügyvédnek, és értesíteni a tengerentúli hírügynökségeket. A rajtaütést így már figyelem övezte.

Graham-Yoollt hősöknek kijáró tisztelet övezte Argentínában - Fotó: Marcelo Aballay

A lap munkatársai nyugodtak maradtak, és hagyták, hogy bőrkabátos férfiak feldúlják az irodát, miközben a fegyvereiket lóbálták, és látványosan megsemmisítették Graham-Yooll tízéves munkáját tartalmazó aktákat. Azért figyeltek fel rá, mert korábban egy gerillacsoport sajtótájékoztatóján vett részt. Ezzel terrorista gyanúsított lett, mondták.

Akkoriban a hadsereg egyre jobban szorongatta az országot, és néhány hónap múlva puccsal a hatalmat is átvette. Bárkit, akit akár csak egy kicsit is felforgatónak tartottak, „eltüntettek” – elrabolták és börtönbe vetették, vagy meggyilkolták.

Graham-Yoollt is elvitték egy kis időre egy jelzés nélküli autóval. Szerkesztője, Robert Cox ragaszkodott hozzá, hogy elkísérje. Később elmesélték, hogy egy rendőrőrsre vitték és egy cellába zárták őket, ahol a teljes hangerőn bömböltetett zene sem tudta elnyomni a pincében kínzott emberek sikolyait.

Végül mindkettejüket elengedték.

Ugyanazon a héten a Buenos Aires Herald kis csapata ugyanazt tette, amit mindig is tett ebben az időszakban. Nem volt hajlandó hagyni magát megfélemlíteni és elhallgattatni, és egy szatirikus cikkben beszámolt az olvasóinak a történtekről, amelynek ezt a címet adták: „Többet ésszel, mint erővel?”

Cox és Graham-Yooll visszaültek az asztalukhoz. Hatalmas feladat várt rájuk. Emberek tűntek el mindenfelé az országban, és az újságjuk volt az egyetlen hírforrás az országban, ami következetesen beszámolt erről.

Amikor Andrew Graham-Yooll hetvenöt éves korában [2019.] július 6-án, Londonban váratlanul elhunyt, Argentína gyászolt.

„Nem gyakran történik itt olyan, hogy amikor egy újságíró meghal, akkor erről minden nagyobb hírlap címoldalon számoljon be” – mondja James Grainger, a Buenos Aires Times szerkesztője. Azé a lapé, amelynek Graham-Yooll nemrégiben még az újságírója volt. „Egy titán volt.”

Évekkel korábban egy argentin hírlap címlapsztárnak választotta, azzal a szalagcímmel, hogy ő „az 1970-es évek egyik legbátrabb újságírója”. A fényképen fehér szakállát simogatta, és vádlón a fényképezőgép felé mutatott az ujjával. A valóságban sokkal kevésbé volt félelmetes harsány nevetésével és az örökségével kapcsolatos szerénységével.

Termékeny újságíróként, történészként és költőként számos könyvet is írt, köztük a Félelem állama (1985) címűt, amit a diktatúra egyik legértékesebb beszámolójának tartanak.

Andrew-t mégis leginkább a Buenos Aires Heraldnál töltött ideje tette híressé. Ennek a kis példányszámú lapnak, ami angol nyelven jelent meg egy spanyolajkú országban, valószínűtlenül nagy szerep jutott az argentin történelemben.

Az irodai rajtaütés után hat hónappal egy katonai puccs a rendszerszintű terror uralmát hozta el, ami egészen 1983 végéig tartott. A becslések szerint harmincezer ember halt meg, amikor a hatóságok a baloldali gerillák, diákok és szakszervezeti tagok mellett már a pszichológusokat, művészeket és újságírókat, valamint a barátaikat és családjaikat is célba vették.

Négy héttel a puccs után a Buenos Aires Herald kapott egy telefonhívást. A vonal túlsó végén lévő hang azt mondta, hogy ezentúl minden sajtóterméknek megtiltják, hogy beszámoljanak bármilyen halálesetről vagy eltűnésről, hacsak nem erősítették meg azt a hatóságok.

Az újság most sem ijedt meg, és leközölte a figyelmeztetést. A hírnév nem sokat váratott magára. A többi újságban csalódott emberek kezdek megjelenni a szerkesztőségben, és segítséget kértek eltűnt szeretteik felkutatásához.

Graham-Yooll egyik legnagyobb erőssége a helyi kapcsolatait tartalmazó füzete volt. Az angol anyától és skót apától Buenos Airesben született újságíró teljesen kétnyelvű volt. Amikor spanyolul beszélt, akkor szülővárosa jellegzetes olasz hatást mutató porteño akcentusát beszélte, amikor angolul szólalt meg, akkor beszédének enyhe és elegáns skót dallama volt.

Társasági ember volt, aki nem vetette meg az italt. Évekkel később a barátainak elismerte, hogy gyakran a munkáját a családja elé helyezte.

„Andrew-nek nem mondhattad meg, hogy mit csináljon” – mondja Cox, korábbi főnöke és régi jó barátja. „Néha nem tudtam, hogy miben mesterkedik, és ez valószínűleg így volt jól. Eltünedezett, mint egy kémfilmben, egy újsággal a hóna alatt [ismertetőjelként], járta a kávézókat, hogy emberekkel találkozzon.”

Cox időről-időre igyekezett meggyőzni, hogy ne menjen el egy rendszeres heti ebédre bizonyos argentin újságírókkal, mivel közéjük beépültek a hadsereg emberei. „Szörnyű volt, teli vén szörnyekkel, és könnyen még nagyobb veszélybe sodorhatta volna, ő azonban ment, és ordenáré módon berúgott” – idézte fel Cox.

És gyakran sztorikkal a zsebében tért vissza. Egy alkalommal, 1976 májusában, megtudta, hogy az ismert dráma- és regényíró, Haroldo Conti otthonát feldúlták, ő pedig eltűnt. Később ezt mondta erről: „Conti barátai ragaszkodtak hozzá, hogy megírjam, de ott volt a haditengerészet egyik tisztje is, aki közölte velem: »Ne merészelje, tudja, hogy mi történne magával.«”

Bár akkor se így, se úgy nem reagált a dologra, ahogyan visszaült az asztalához megírta a történteket, amire Cox is biztatta és támogatta. Graham-Yooll elmondta, hogy rettegett, amikor nyomdába küldte azt a számot. Azonban évekkel később is mindig visszautasította, hogy rettenthetetlen hős lett volna.

Még ugyanabban az évben, 1976-ban, Graham-Yooll száműzetésbe kényszerült. Egy kapcsolata figyelmeztette, hogy hamarosan újra célponttá válhat, és ezúttal nem fogják elengedni. Azt is elmondta neki, hogy a felesége is rajta van a listán – csupán azért, mert Che Guevara húgával járt egyetemre. Később Cox is elhagyni kényszerült az országot, miután fia halálos fenyegetéseket kapott.

Graham-Yooll kettős állampolgárságát kihasználva családjával az Egyesült Királyságba költözött, ahol a Daily Telegraph-nál és a Guardiannél talált munkát, majd egy kis civil szervezetnél, a szólásszabadságért küzdő Index on Censorshipnél kezdett dolgozni.

Éveken át, amíg még Argentínában élt, titokban információkkal látta el az Index on Censorshipet és az Amnesty Internationalt. Tudta, hogy az emberi jogi szervezeteknek címzett leveleket elfogják, ezért a nekik szánt információkat egy barátjának küldte el a Daily Telegraph-hoz Londonba. Cox azt mondja, hogy erről ő akkor nem tudott. „Ha erről bárki tudomást szerzett volna, az egyenlő lett volna a halálos ítélettel.”

Londonban Graham-Yooll az Index on Censorship újságjának szerkesztője lett. Később én is ugyanennél az újságnál dolgoztam, és amikor a történetét kutattam, akkor ismerkedtem meg vele.

A lapot 1972-ben alapították, és főleg Kelet-Európával foglalkozott. Graham-Yooll utódja, Judith Vidal-Hall ezt mondja: „Andrew nagyon nagy szerepe volt abban, hogy a cenzúráról való gondolkodás túlmutasson azon, hogy az a gonosz kommunisták találmánya. Ez egy meglepően általános jelenség volt.”

Felidézi azt a nem kevésbé fontos eseményt is, amikor 1984 körül Graham-Yoollt visszahívták Argentínába, hogy koronatanú legyen a diktatúra utáni perekben.

Mielőtt elhagyta Londont átadott Vidal-Hallnak egy köteg papírt, és arra kérte őt, hogy helyezze biztonságba, ha esetleg nem élné túl a dolgot. A gyilkosok és kínvallatók közül sokan ugyanis még mindig szabadlábon voltak. „Máig nem tudom, hogy miért ezt csináltam” – mondja a nő a vaskos barna borítékról, „de betettem a matracom alá. Nem nyitottam ki, és fogalmam sem volt róla, hogy mi van benne.”

Miután épségben visszatért, Graham-Yooll a nő előtt nyitotta fel a csomagot. Rengeteg kézzel írott jegyzet és lista volt benne – nevekkel, helyekkel, dátumokkal – azokról az emberekről, akikről tudomása volt, hogy eltűntek Argentínában. Ez a történelem egy olyan kegyetlen szelete volt, ami átsiklott a cenzorok hálóján.

Graham-Yooll az Index on Censorship utolsó oldalain is vezette Argentína bűnlajstromát. Akkoriban a lapban volt egy országlista, amelyben az utókor számára dokumentálták a világban történt szólásszabadságot sértő eseteket.

Néhány évvel ezelőtt elkezdtem böngészni ezeket az archívumokat. Ha összerakjuk az Argentínával kapcsolatos találatokat, akkor szinte folyamatos tudósítást kapunk a visszaélésekről. Összesen mintegy tizennégyezer szóról és több száz személyes történetről beszélünk.

Az egyik – mindössze egy bekezdésnyi – szövegben Cristina Whitecross nyelvészről és a könyvkiadásban dolgozó férjéről, Richardról van szó, akiket a hírhedt Buenos Aires-i Villa Devoto börtönben tartottak fogva.

A házaspárt végül elengedték, és az angliai Oxfordshire-ben kezdtek új életet. Sok más emberhez hasonlóan hálásak voltak Andrew-nak és társainak, akik mindent megtettek, hogy ne merüljenek feledésbe. Egyszerűen azzal, hogy leírta a nevüket, tudtára adta a hadseregnek, hogy valaki odafigyel, és már ez is mindent megváltoztathatott.

„Richard és én gyakran éreztük úgy, hogy neki köszönhetjük az életünket” – mondja ma „jó barátjáról, Andrew-ról.”

Tizennyolc évnyi száműzetés után Graham-Yooll visszaköltözött Buenos Airesbe, ahol különösen nagy tiszteletnek örvendett az angol-argentin közösségben, és a Buenos Aires Herald szerkesztője lett.

Az utóbbi években már csendesebb életet élt egy álmos kisvárosban az északabbra lévő Entre Ríos tartományban.

Judith Vidal-Hall felidézi, hogy egyszer megkérdezte tőle, hogy annak idején miért vállalta a kockázatot. A maga szerény módján Graham-Yooll azt felelte, hogy ő csak a munkáját végezte: beszámolt az országában zajló eseményekről.

„Persze, hogy féltünk” – nyilatkozta egyszer a Buenos Aires Timesnak. „De egy dolog félni, és más dolog gyávának lenni.”

Írta: Vicky Baker

Forrás: BBC

Fordította: Latin-Amerika Társaság