A Brazília legdélibb tartományában, Rio Grande do Sulban kitört farroupilha-felkelés, más néven „toprongyos háború” (1835-1845) volt a leghosszabb és legkomolyabb lázadás abból az öt nagyobb regionális felkelésből, amelyek megrázták Brazíliát a kormányzóság időszakában (1831-1840).

A lázadók, akiket jellegzetes rojtos bőrruháik miatt eleinte gúnyosan farrapóknak[i] („toprongyos”) neveztek, később magukra vállalták ezt a nevet, és az büszkeségük és öntudatuk jelképévé vált.

Politikai és gazdasági sérelmek táplálták a lázadást. Az olyan panaszok, mint hogy a távoli központi kormányzat nem törődött a tartomány igényeivel, alábecsülte a katonai önfeláldozását, és olyan politikát folytatott, ami hátrányos helyzetbe hozta a térség az állattenyésztésből származó termékeit, erős regionalizmust eredményeztek, és igény támadt a decentralizációra és a nagyobb autonómiára.

A népszerűtlen birodalmi tisztviselők a központi hatalom erősítésére tett kísérletei és a felek közti szélsőséges rivalizálás szakítópróbához vezetett, és elválasztotta a tengerparti városokat a belső területek szarvasmarha-tenyésztő gazdáitól. A felkelést radikálisan liberális és köztársaságpárti retorika jellemezte, és ez odavonzotta az olyan olasz emigránsokat, mint Giuseppe Garibaldi és Luigi Rossetti.

A felkelés 1835. szeptember 20-án kezdődött a tehetséges állattartó gazda, Bento Gonçalves da Silva vezetésével. A lázadók gyorsan elfoglalták a tartományi fővárost, Pôrto Alegrét, de azt a legalista erők 1836 júniusában visszafoglalták, és ők is ellenőrizték az óceánparti területeken a háború további részében.

Amikor a kormányzóság nem reagált a követeléseikre, a lázadók összegyűltek az ország belsejében lévő Piratini városában, és 1836 szeptemberében független köztársaságot kiáltottak ki, amelynek ideiglenes elnökévé Bento Gonçalvest választották.

A birodalmi erők nem sok sikerrel vették fel a harcot a lázadókkal az ország belsejében, ahol a harcok nagy része zajlott. 1836 októberében elfogták Bento Gonçalvest, aki azonban a következő évben megszökött, aminek nyomán új erőre kapott a lázadás. A felkelők fegyvereket, ellátmányt és pénzügyi támogatást kaptak Uruguay caudillo vezetőjétől, José Fructuoso Riverától, aki néhány Rio Grande-ivel együtt kidolgozta egy új állam körvonalait, ami egyesítette volna Uruguayt, Rio Grande do Sult és Entre Ríos és Corrientes argentin tartományokat. Rio Grande természetes része volt a tőle délebbi területekre jellemző állattartó kultúrának, a gazdák sok szállal kötődtek a határon túli területekhez, és gyakran keveredtek bele Río de la Plata politikai zavargásaiba.

A farrapók sikerei hozzájárultak a Sabinada-lázadás kitöréséhez Bahíában 1837-ben, és a lázadók egy második független köztársaságot is kikiáltottak Santa Catarinában 1839-ben, miután egy expedíció átkelt Rio Grande északi határán. Ez a köztársaság négy hónap után megbukott, és a hadiszerencse a lázadók ellen fordult, akiket viszálykodás és az éhezés tépázott meg. A birodalmi oldalon a hozzá nem értés, a katonahiány és a fennhatóság miatti nézeteltérések akadályozták a felkelés elfojtását.

1842-ben Brazília legnagyszerűbb tizenkilencedik századi katonai parancsnoka, Luis Alves de Lima E Silva, Caxias bárója vette át a legalista erők parancsnokságát és a tartomány közigazgatási irányítását. A következő évben a lázadók egy mérsékelt alkotmányt fogalmaztak meg a köztársaság számára, amelyben fenntartották a rabszolgaságot, továbbra is a katolicizmust tették meg hivatalos vallásnak, és közvetett választásokat írtak elő. Caxias bárója politikai képességeinek és a Caçapavában, Bagéban és Alegretében aratott katonai győzelmei fokozatosan visszaállították a birodalmi ellenőrzést a tartomány felett. Nagyvonalú békéje, amelyben többek között szabadságot adott a rabszolga katonáknak, 1845 februárjában véget vetett a háborúnak.

Az, hogy ezt követően Brazíliának megszakadtak a kereskedelmi kapcsolatai Río de la Platával az ott kiújuló instabilitás miatt, illetve a marhahús-importra kivetett új brazil vámok, a verseny csökkenésével enyhítették a Rio Grandéban lévő gazdasági feszültséget, legalábbis átmenetileg. Az pedig, hogy a lázadás szeparatista vagy föderalista volt-e, ma is vita tárgyát képezi. A következő években a Rio Grande-beliek a lázadás föderalista és republikánus jellegét hangsúlyozták, és azt az 1889-ben megszülető föderalista köztársaság előképének tartották.

Forrás: Encyclopedia of Latin American History and Culture

Fordította: Latin-Amerika Társaság

[i] A farrapo és a farroupilha kifejezések szinonimái egymásnak – a szerk.