Meztelen, barna aravak férfiak és nők ámulva keltek fel a sziget tengerpartjain lévő falvaikban, és beúsztak a tengerbe, hogy közelebbi pillantást vessenek egy különös nagy hajóra. Amikor Kolumbusz és tengerészei kardokkal a kezükben partra szálltak, az aravakok futva üdvözölték őket, és élelmet, vizet és ajándékokat vittek nekik.

Kolumbusz később ezt írta a naplójába:

„Úszva el érték hajóinkat és papagájokat, gyapot-fonálból készült gombolyagokat, gerelyeket és más hasonló holmit hoztak magukkal, s azokat elcserélték arra, amit mi adtunk nekik, így üveggyöngyökre és csengőkre. Mindent nagyon szívesen adtak és vettek. (…) Fegyvert nem hordanak magukkal, nem is ismerik azokat; megmutattam nekik a kardokat és minthogy tudatlanságból az élüknél fogták meg, meg is vágták magukat. (…) E bennszülöttek minden bizonnyal hűséges és okos szolgákká válhatnak (…) vagy ötven emberrel valamennyiüket sarkunk alá hajthatjuk és mindenre kényszeríthetjük.”

Ezek a Bahama-szigeteki aravakok nagyon hasonlítottak a szárazföldi indiánokra, akiket nagyfokú vendégszeretet (ezt az európai utazók újra és újra elmondják), és a megosztásba vetett hit jellemzett. Ezek a tulajdonságok nem domináltak a reneszánsz Európában, ahogyan azt a pápák vallása, a királyok kormányzása és a pénz iránti őrület uralta, ami a nyugati civilizációt és Amerikába érkező első hírnökét, Kolumbusz Kristófot meghatározta.

Kolumbuszt a legjobban ez érdekelte: Hol van az arany? Meggyőzte Spanyolország királyát és királynéját, hogy finanszírozzanak egy expedíciót arra a földre, gazdagságra, amelyet az Atlanti-óceán másik oldalának vélt – az Indiákra és Ázsiába, az aranyhoz és a fűszerekhez. Korának tájékozott embereihez hasonlóan tudta, hogy a világ gömb alakú, és nyugatra hajózva elérheti a Távol-Keletet.

Spanyolországot nem sokkal korábban egyesítették, és ezzel Franciaország, Anglia és Portugália mellett egyike lett az új modern nemzetállamoknak. A főként szegény parasztokból álló lakossága a népesség két százalékát kitevő és a földek 95 százalékát birtokló nemességnek dolgozott. A modern világ más országaihoz hasonlóan Spanyolország is aranyat keresett, ami a gazdagság új forrásává vált, hasznosabbá, mint a föld, mert azon bármit meg lehetett venni.

Ázsiában volt arany, ez köztudott volt, és selyem és fűszerek is bizonyosan, mivel Marco Polo és mások csodálatos dolgokkal tértek vissza tengerentúli expedícióikról századokkal korábban. Most, hogy a törökök meghódították Konstantinápolyt és a Földközi-térség keleti felét, és átvették az ellenőrzést az Ázsiába vezető útvonalak felett, tengeri útvonalra volt szükség. A portugál tengerészek Afrika megkerülésén dolgoztak. Spanyolország úgy döntött, hogy megkockáztatja az ismeretlen óceánon keresztül vezető hosszú hajóutat.

Azért cserébe, hogy aranyat és fűszereket hoz haza, Kolumbusznak a profit tíz százalékát, az újonnan felfedezett területek kormányzóságát, és egy új címmel – az Óceán Admirálisa – járó hírnevet ígértek. Kolumbusz az itáliai Genova városából származó kereskedő, mellékállásban takács (egy hivatásos takács fia) és hajózási szakértő volt. Három vitorlás hajóval indult el, amelyek közül a legnagyobb a mintegy száz láb hosszú Santa María volt, harminckilenc fős legénységgel.

Kolumbusz soha nem ért el Ázsiába, ami több ezer mérfölddel messzebb volt, mint ahogyan azt egy kisebb világot elképzelve kiszámította. Megrémült volna egy ekkora kiterjedésű tengertől. De szerencséje volt. Az út negyedénél rábukkant egy ismeretlen, fel nem fedezett Európa és Ázsia közötti földterületre – az amerikai kontinensre. 1492 októberének eleje volt, és harmincegy napja hagyták el az Afrika atlanti partjainál lévő Kanári-szigeteket. Ekkor fahasábokat és botokat láttak a vízen. Madárcsapatokat is megpillantottak.

Mindezek földet jeleztek. Aztán október 12-én egy Rodrigo nevű tengerész megcsillanni látta a hajnali holdat a fehér homokon, és felkiáltott. A Bahamák egyik szigete volt a Karib-tengeren. Az első férfinek, aki földet lát, tízezer maravédis életjáradékot ígértek élete végéig, de Rodrigo ezt soha nem kapta meg. Kolumbusz azt állította, hogy ő már előző este fényt látott. Ő kapta a jutalmat.

Ahogy megközelítették a földet aravak indiánokkal találkoztak, akik eléjük úsztak, hogy üdvözöljék őket. Az aravakok faluközösségekben éltek, és kukoricát, jamgyökeret és maniókát termesztettek. Tudhattak vetni és aratni, de nem voltak lovaik vagy más haszonállataik. Nem ismerték a vasat, de kis aranydíszeket viseltek a fülükben.

Ennek hatalmas következményei lettek: Arra ösztönözték Kolumbuszt, hogy ejtsen foglyul néhányat közülük a hajó fedélzetén, mert meg volt győződve arról, hogy elvezetik majd az arany forrásához. Ezt követően a mai Kubához hajózott, utána Hispaniolára (amelyen ma Haiti és a Dominikai Köztársaság osztozik). Ott a folyókban lévő szabad szemmel is látható arany, illetve egy arany maszk, amit egy helyi indián főnök ajándékozott Kolumbusznak, aranymezők vad látomásait váltották ki benne.

Kolumbusz túlzó beszámolót tartott a madridi bíróságon. Ragaszkodott hozzá, hogy elérte Ázsiát (Kuba volt az) és egy Kína melletti szigetet (Hispaniola). Leírásai részben tényeken, részben a fantázián alapultak:

„Hispaniola egy csoda. A hegyek és dombok, síkságok és legelők, mind-mind termékenyek és gyönyörűek. (…) Számos faj él ott, és nagy arany- és más fémbányái vannak (…).”

Az indiánok, mesélte Kolumbusz „olyan naivak és annyira nem függenek a javaktól, hogy aki nem látja őket, nem is hiszi el. Amikor kérsz valamit tőlük, amijük van, soha nem mondanak nemet. Éppen ellenkezőleg, megosztják azokat bárkivel (…)”. Azzal zárta a beszámolóját, hogy egy kis segítséget kért őfelségétől, és cserébe következő utazásáról „annyi aranyat hoz, amennyire szükségük van (…) és annyi rabszolgát, amennyit csak kérnek.”

Mivel Kolumbusz eltúlozta beszámolóját és ígéreteit, második expedíciójához tizenhét hajót és több mint ezerkétszáz embert kapott. A cél egyértelmű volt: rabszolgák és arany. Haiti bázisáról Kolumbusz egyik expedíciót küldte a másik után egyre beljebb. Nem találtak aranymezőket, de fel kellett tölteniük a Spanyolországba visszatérő hajókat valamiféle osztalékkal.

Az 1495-ös évben nagy rabszolga-vadászatra mentek, és ezerötszáz aravak férfit, nőt és gyermeket gyűjtöttek össze, spanyolokkal és kutyákkal őrzött karámokba terelték őket, majd kiválasztották az ötszáz legjobb példányt, akiket aztán hajóra raktak. Az ötszázból kétszázan meghaltak útközben.

Túl sok rabszolga halt meg a fogságban. És Kolumbusznak, aki kétségbeesetten próbálta visszafizetni az osztalékot a befektetőknek, be kellett váltania azon ígéretét, hogy megtölti a hajókat arannyal. Haiti Cicao tartományában, ahova ő és emberei hatalmas aranymezőket képzeltek, megparancsolták, hogy minden tizennégy éves vagy annál idősebb személy gyűjtsön bizonyos mennyiségű aranyat minden három hónapban. Amikor meghozták azt, ők rézérméket akasztottak a nyakukba. Azoknak az indiánoknak, akiknek nem volt ilyen rézérme a nyakukban, levágták a kezét, és hagyták őket elvérezni.

Az indiánokat lehetetlen feladat elé állították. Mindössze annyi arany volt ott, amilyen kevés kis port a patakokból össze lehetett gyűjteni. Így aztán elmenekültek, de kutyákkal eredtek a nyomukba és megölték őket. Amikor világossá vált, hogy nincs több arany, akkor az indiánokat hatalmas birtokokon rabszolgamunkára fogták, amit később encomiendának neveztek. Vad ütemben dolgoztatták őket, és ezrével haltak bele. 1515-re talán csak ötvenezer indián maradt. 1550-re már csak ötszáz. Egy az 1650-es évre vonatkozó beszámoló már egyáltalán nem beszél az őslakos aravakokról vagy leszármazottaikról a szigeten.

A szigeten Kolumbusz után történtekre vonatkozó fő – és sok más dologról az egyetlen – információforrás Bartolomé de las Casas, aki fiatal papként vett részt Kuba meghódításában. Egy ideig ültetvénye volt, amelyen indián rabszolgák dolgoztak, de később felhagyott ezzel, és heves bírálója lett a spanyol kegyetlenkedéseknek. Las Casas átírta Kolumbusz naplóját, és ötvenes éveiben belekezdett a többkötetes Az Indiák történetébe.

Az Indiák történetének második kötetében Las Casas (aki először szorgalmazta az indiánok fekete rabszolgákkal való felváltását, abban a hitben, hogy azok erősebbek és túlélik azt, de később visszakozott, amikor látta a feketékre gyakorolt hatását) elmeséli, hogy hogyan bántak a spanyolok az indiánokkal. Egy idő után a spanyolok már nem voltak hajlandóak gyalogolni. „Ha siettek, akkor egyszerűen felültek az indiánok hátára” vagy függőágyban vitették magukat az indiánokkal, akik futtában váltogatták egymást. „Ekkor kísérték őket olyan indiánok is, akik hatalmas levelekkel védték őket a naptól, míg mások libaszárnyakkal legyezték őket.”

Totális ellenőrzés totális kegyetlenségbe csapott át. A spanyoloknak „nem volt aggályos tízesével, húszasával levagdosni az indiánokat, akiknek feldarabolásával tesztelték aztán pengéik élességét.” Az indiánok próbáltak védekezni, sikertelenül. Így aztán Las Casa arról számolt be, hogy „a bányákban és más munkáktól szenvedtek, és haltak meg kétségbeesett csöndben, úgy, hogy egyetlen lelket sem ismertek ezen a világon, akihez segítségért fordulhattak volna”. Így írta le a bányákban végzett munkájukat:

„A hegyeket tetőtől-talpig ezerszer lecsupaszították; ástak, sziklákat törtek, köveket hordtak, és a törmeléket a hátukon a folyóhoz vitték, hogy átmossák a folyókban, miközben azok, akik az aranyat mosták, folyamatosan a vízben álltak, meggörnyedt háttal, olyan sokáig, hogy végül megtörtek.”

Minden hat vagy nyolc hónapban, mert ennyi idő kellett minden csapatnak, hogy elég aranyat ássanak, hogy az beolvasztható legyen, a férfiak egyharmada meghalt. Miközben a férfiakat sok mérföldre küldték a bányákhoz, a feleségeik a földeken maradtak, és ott végeztek gyötrő munkát, ástak és több ezer dombot emeltek a manióka növények számára.

„Így a férjek és feleségek nyolc-tíz havonta mindössze egyszer találkoztak, és amikor ez végre megtörtént, mindketten nagyon kimerültek és kedvetlenek voltak (…) abbahagyták a gyereknemzést. Az újszülöttek korán meghaltak, mert túldolgoztatott és éhező anyáik nem tudták szoptatni őket. (…) Voltak olyan anyák, akik mély kétségbeesésükben megfojtották a gyermekeiket (…) így a férfiak a bányákban, a nők a munkától, a gyermekek pedig a tej hiányától haltak meg. (…) Rövid idő alatt ez a föld, amely egykoron olyan nagyszerű, erős és termékeny volt (…) elnéptelenedett.”

Las Casas szerint 1508-as Hispaniolára érkezésekor „60 ezer ember élt ezen a szigeten, köztük az indiánok; úgyhogy 1494 és 1508 között több mint hárommillió ember pusztult el a háborúk, a rabszolgaság és a bányák következtében. Az eljövendő generációk közül ki fogja ezt elhinni? Én magam, aki tényleges szemtanúként leírom ezt, is nehezen tudom elhinni…”

Amit Kolumbusz tett a bahamai arawakokkal, ugyanazt tette Cortés a mexikói aztékokkal, Pizarro a perui inkákkal, és az angol telepesek Virginiában és Massachusettsben a póhetenekkel és pequotokkal. Ugyanazt a taktikát alkalmazták ugyanazokból az okokból – az európai korai kapitalista államok őrülete miatt az aranyért, rabszolgákért, a mezőgazdasági termékekért, a kötvénytulajdonosok és az expedíciók részvényeseinek kifizetéséért, a Nyugat-Európában növekvő királyi bürokrácia finanszírozásáért, a feudalizmusból kiemelkedő új pénzgazdaság ösztönzéséért, hogy részt vegyenek abban, amit Karl Marx később „eredeti tőkefelhalmozásnak” nevezett. Mindez egy olyan bonyolult technológiai, üzleti, politikai és kulturális rendszer erőszakos kezdete volt, ami uralta a világot a következő öt évszázadban.

Honnan vagyunk benne annyira biztosak, hogy amit elpusztítottak, az alacsonyabb rendű volt? Kik voltak ezek az emberek, akik kijöttek a tengerpartra és beúsztak, hogy ajándékokat vigyenek Kolumbusznak és legénységének, akik végignézték, hogy Cortés és Pizarro végiglovagol a földjeiken? Mit tettek az emberek Spanyolországban, hogy megszabaduljanak mindattól a haláltól és a kegyetlenségtől, amely az amerikai kontinens indiánjait pusztította? Ahogyan Hans Koning Columbus: His Enterprise című könyvében összefoglalja:

„Mindaz az arany és ezüst, amit elloptak és Spanyolországban szállítottak, nem tette gazdaggá a spanyol embereket. Az erőviszonyokat egy időre a királyai javára billentette, lehetőségük nyílt több zsoldost felfogadniuk a háborúikhoz. Ettől függetlenül elvesztették ezeket a háborúkat, és az eredmény annyi lett, hogy gyilkos infláció szabadult el, a lakosság éhezett, a gazdagok gazdagabbak lettek, a szegények szegényebbek, és a paraszti osztály tönkrement.”

Így kezdődött az amerikai kontinens indián telepeinek európai megszállása. Ez a kezdet hódítás, rabszolgaság, halál. Amikor gyermekeknek szánt történelemkönyveket olvasunk az Egyesült Államokban, azok mindegyike hősies kalanddal – nem vérontással – kezdődik, a Kolumbusz Nap pedig ünnep.

Írta: Howard Zinn

Forrás: Jacobin

Fordította: Latin-Amerika Társaság