1976 szeptemberének közepén tíz tizenévest raboltak és tüntettek el az argentin junta állambiztonsági erői az argentin fővárostól, Buenos Airestől mintegy harminchárom kilométerre lévő La Plata városában. Így kezdődött az a katonai diktatúra, ami egészen 1983-ig uralta Argentínát.

A 16 és 18 év közötti tinédzserekre szeptember 16-17-e éjszakáján csaptak le maszkot viselő férfiak, akik erőszakkal törtek be az otthonaikba, és titkos börtönökbe hurcolták őket. A történtek „A Ceruzák Éjszakájaként” vonult be a történelembe, mert az áldozatok minden esetben idealista középiskolás diákok voltak.

Az argentin fiatalok nem felejtették el A ceruzák éjszakáját - Fotó: EPA

A diákokat illegálisan bebörtönözték és megkínozták, és csak négyen élték túl közülük a megpróbáltatásokat. Hatukat brutálisan meggyilkolta és eltüntette a diktatúra.

Franciscót, María Claudiát, Claudiót, Horacio Danielt és María Clarát azóta is eltűntként tartják számon. Pablo Díaz, Gustavo Calotti, Emilce Moler és Patricia Miranda a csodával határos módon életben maradt.

A többségük politikai aktivista háttérrel rendelkezett, és többen részt vettek az 1975 tavaszán zajló tüntetéseken, amelyeken a kedvezményes utazási díjak visszaállítását követelték. Úgy vélték, hogy ezt a szociális juttatást a tartományuk katonai kormányzata önkényesen vonta meg tőlük.

Az 1976. március 24-i katonai puccsot követően a La Plata-i diákokat, ahogyan minden aktivistát Argentínában, üldözni kezdték a baloldali szervezetekben folytatott tevékenységük miatt.

A diktatúra egészen 1985-ig el tudta titkolni ezt a borzasztó incidenst, amikor is azonban az egyik túlélő, Pablo Díaz vallomást tett a junták perében, ahol igazságot szolgáltattak a diktatúra által kivégzett áldozatoknak.

„Levetkőztettek, és egy priccsre állítottak. Üvöltöttem, ők pedig azt mondták nekem, hogy úgy meg fognak kínozni, hogy azt soha nem felejtem el. Aztán elkezdték égetni az ajkaimat. (…) Éreztem az égett hús szagát, és neveket követeltek tőlem” – mondta Pablo Díaz a bíróságon.

Díaz elmondása szerint a tíz fiatalt alsóneműben olyan cellákban tartották, amelyekben olykor tíz centiméter víz volt. A lányokat megkínozták és megerőszakolták. Így emlékezett vissza: „Egyszer hallottam, ahogyan az őrök az egyik társam sorsáról tanakodnak. »A lány meghalt, dobd oda a kutyáknak!«, »Nem« – válaszolta a másik őr, »temesd el, te ölted meg«.”

Díaz vallomása után sem az ügyészek, sem pedig a védelem nem tett fel kérdéseket, és a teremben síri csönd volt, csak egy ember sírását lehetett hallani.

A szeptember 16-án történteknek az egész világon híre ment, mert azokat a bűncselekményeket testesítette meg, amelyet az úgynevezett állami terrorizmus követett el, és mert azokat egy kiszolgáltatott társadalmi csoport – az argentin fiatalok ellen követték el.

Azonban ez a borzasztó történet egyúttal a társadalmi emlékezet mérföldkövének is számít az argentin emberi jogi aktivisták számára, és kérdéseket vet fel a hivatalos történelem és trauma kapcsolatát illetően: Mire terjed ki az emlékezet? Hogyan emlékeznek a történtekre az argentinok? És hogy tudják megakadályozni, hogy ilyesmi újra megtörténjen?

Emilce Moler emberi jogi aktivista, aki szintén egyike volt annak a négy fiatalnak, akik – Pablo Díazhoz hasonlóan – túlélték a kegyetlen incidenst, A ceruzák éjszakájának 40. évfordulóján nyilatkozott a teleSUR-nak.

Moler elmondta, hogy milyen nehéz volt újjáépíteni az életét, és összerakni azokat az eseményeket, amelyek azon az éjszakán kezdődtek, amikor a diktatúra ügynökei brutálisan megkínozták.

„Azért raboltak el, mert elleneztem a hadsereg politikai ambícióit, és mert egy perónista szervezet tagja voltam. (…) 17 éves voltam, és olyan szórólapokat osztogattam és plakátokat ragasztgattam, amelyeken ez állt: »Le a diktatúrával«. Ezért aztán ellenségnek tekintettek, és nem törődtek azzal, hogy én csak egy körülbelül 150 centis és 47 kilós törékeny kislány voltam” – mondta Moler.

A most emberi jogi aktivistaként tevékenykedő nő úgy véli, hogy a katonai uralom ilyen szörnyű epizódjainak az volt az értelmük, hogy a mai társadalmi aktivisták és a közvélemény általában kimehet az utcákra és elmondhatja a követeléseit anélkül, hogy elrabolnák, börtönbe zárnák, megkínoznák, eltüntetnék vagy meggyilkolnák.

Azonban Moler azt mondta, hogy másfajta kormánnyal szeretett volna tisztelegni elesett társai előtt – utalva Mauricio Macri jelenlegi kormányára. „Egy befogadóbb kormánnyal, ami barátja az emberi jogoknak, nem pedig olyannak, amelyek elnöke „currónak” tartja az emberi jogokat, ami az argentin szlengben annyit tesz, hogy »csalás« vagy »törvénytelen cselekedet«.”

„Az Argentínát kormányzó jelenlegi kormány éppolyan kapzsi a gazdaságot illetően, mint amilyen a diktatúra volt. Nem engedik az emberek gazdasági részvételét, és nem szeretik azokat, akik ellenzik a terveiket” – mondta Moler.

Moler úgy véli, hogy A ceruzák éjszakája ma is érvényes, különösen azért, mert a diktatúra által elkövetett bűncselekményekben nem történt felelősségre vonás, és legalább huszonöt egykori rendőr- vagy katonatiszt áll jelenleg bíróság előtt emberiség elleni bűncselekményekért.

A katonai diktatúra alatt becslések szerint 30 ezer ellenzékit gyilkoltak meg vagy tüntettek el a biztonsági erők. A vélekedések szerint közülük mintegy kétszázötvenen 18 évnél fiatalabbak voltak.

Írta: Luis Arroyo

Forrás: teleSUR

Fordította: Latin-Amerika Társaság