Ezzel a rövid életrajzzal emlékezünk meg a ma 90 éve született uruguayi Raúl Sendicről, az 1970-es évek egyik legjelentősebb latin-amerikai gerillamozgalmának, az uruguayi Tupamaros Nemzeti Felszabadító Mozgalom (MLN-T) alapítójáról.

A Tupamaros uruguayi gerillamozgalom alapítója, Raúl Sendic Antonaccio ma 90 éve, 1925. március 16-án született az Uruguay Flores tartományában lévő Juan José Castro falu közelében. A középiskola befejezéséig apja mellett paraszti munkát végzett egy almatermesztő gazdaságban. Ezt követően Montevideóban folytatta a tanulmányait. 1952-ben még a jogi egyetem elvégzése előtt megkapta az ügyvédi címet (öt év fél évet végzett el a jogi diplomához szükséges hatból).

Montevideói évei alatt csatlakozott az Uruguayi Szocialista Párt ifjúsági mozgalmához, aminek hamarosan prominens tagja lett. Társadalmi aktivitása az 1950-es évek során fokozódott; a vidéki munkások szakszervezetének ügyvédje lett, később pedig maga is szakszervezeteket alapított. Az ő munkája nyomán jött létre az UTAA (a cukornád-munkások szakszervezete), a SUDA (a cukorrépa-munkások szakszervezete) és az összes vidéki munkást tömörítő SUDOR. Sendic egyszerre volt tanúja és elszenvedője azoknak a visszaéléseknek, amelyek a munkásokat érték a térségben, ahova láthatóan nem ért el a demokrácia.

Az ’50-es évek végén Sendic kampányba kezdett, hogy felhívja a társadalom figyelmét a cukoripari munkások helyzetére Montevideóban. Négyszáz munkás vonult fel a fővárosban ezzel a jelmondattal: „Por la tierra y con Sendic” (A földért és Sendic-kel). A felvonulókat többször is érték atrocitások.

Ettől kezdve Sendic úgy kezdett gondolkodni, hogy az egyetlen lehetőség az ország számára a fegyveres harc, amivel megvalósíthatják a munkások követeléseit. Valószínűleg 1963 volt a döntő év, amikor a Tupamaros kirabolt egy fegyverboltot Coloniában, hogy gerillamozgalmat alapítson.

Az MLN-T tevékenységét azonban csak 1967-ben kezdték elismerni, amikor Jorge Pacheco Areco elnöksége alatt a kormányzati elnyomás számos csoportot, de főleg a tupamarókat, mozgósított és késztetett reakcióra. Az MLN-T az 1960-as évek elején bankrablásokkal, fegyverboltok és más üzletek kirablásával kezdte, majd a zsákmányolt élelmiszert és pénzt szétosztotta a montevideói szegények között. Az ’60-as évek végére a gerillaszervezet eljutott a politikai célzatú emberrablásokig, „fegyveres propagandáig” és a merényletekig. Fontos akciójuk volt a nagyhatalmú bankigazgató, Perevra Rebervel, valamint az Egyesült Királyság uruguayi nagykövetének, Geoffrey Jacksonnak az elrablása, illetve Dan Mitrione FBI-ügynök elrablása és kivégzése. Ez utóbbit azzal vádolták, hogy különböző latin-amerikai országok rendőrségeinek tanított kínzási technikákat.

A Tupamaros 1970-71-ben volt a csúcson. Ebben az időszakban működtették a Cárcel del Pueblót (A Nép Börtönét), ahol az általuk elrabolt személyeket őrizték. 1971-ben több mint száz bebörtönzött tupamaro szökött meg a Punta Carretas börtönből. Mindazonáltal a mozgalmat számos tényező hátráltatta. Komoly stratégiai baklövéseket követtek el, és egy magas rangú tupamaro, Héctor Amodio Pérez is elárulta őket. A hadsereg is ellentámadásba lendült ellenük, amelyben az Escuadrón de la Muerte (Halálosztag) is részt vett. Ennek tagjai olyan rendőrök voltak, akiknek büntetlenséget ajánlottak azért, hogy leszámoljanak a tupamarókkal.

Sendicet 1970. augusztus 7-én letartóztatták, de 1971. szeptember 6-án sikerült megszöknie a börtönből. Nem menekült el az országból, és egy évvel később megint elfogták.

Az uruguayi hadsereg véres hadjáratot indított. Tömegesen tartóztattak le embereket, akik közül sokan eltűntek, és soha nem kerültek elő. Azok a gerillák, akiket nem öltek meg vagy tartóztattak le, szétszóródtak. A kínzások taktikája rendkívül hatékony volt, és 1972-re az MLN-T jelentősen meggyengült. Főbb vezetőit szörnyű körülmények között tartották fogva az elkövetkezendő 12 évben.

A csökkenő fenyegetettség ellenére Juan María Bordaberry polgári kormánya 1973-ban egy vértelen puccs során átengedte a kormányzó hatóságot a hadseregnek, ami a lakosság folytatódó elnyomásához és a politikai pártok elfojtásához vezetett.

Raúl Sendicet és az MLN-T nyolc vezetőjét tizenkét éven át különböző rögtönzött börtönökben állati körülmények között tartották fogva, és folyamatos fizikai és pszichológiai kínzásnak voltak kitéve.

A katonai diktatúra 1985-ös bukása után Sendic kiszabadult a börtönből. A Tupamaros politikai pártként, Népi Részvételi Mozgalom néven tért vissza a közéletbe. Ma ez a párt jelenti a kormányzó baloldali Egységfront (Frente Amplio) koalíció legnagyobb önálló politikai erejét.

1979 novemberében Sendic felesége, Violeta Setelich férje nevében panaszt nyújtott be az ENSZ Emberi Jogi Bizottságához, amelyben azt állította, hogy Uruguay megsértette az általa is aláírt Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányát (ICCPR). 1981 októberében a Bizottság azt állapította meg, hogy tárgyalása és bebörtönzése során Sendic esetében Uruguay tényleg megsértette az ICCPR 7-es, 9-es, 10-es és 14-es cikkelyét.

Sendic 1989-ben Párizsban halt meg amiotrófiás laterálszklerózisban. Tömegek kíséretében Montevideóban temették el.

Fia, Raúl Fernando Sendic Rodríguez jelenleg Uruguay alelnöke, de korábban iparügyi miniszter is volt.

Forrás: Wikipedia

Fordította: Latin-Amerika Társaság