Holnap, 2008. január 28-án lesz Kuba nemzeti hősének, José Martí születésének 156. évfordulója. Ennek alkalmából a Magyar-Venezuelai Szolidaritási Társaság közzétesz Anderle Ádám írását, amelyet az 1997-es Munkásmozgalom Évkönyvben jelent meg. 

Anderle Ádám: Haza vagy halál? José Martí műve, mint politikai örökség

Személyes élménnyel szeretném kezdeni. Az 1970-es évek legelején, amikor - nem először - az akkori európai szocialista országok kommunista pártjai az éppen soron következő "mosolyszünet" éveit élték Kubával, tíz MSZMP Központi Bizottsága nagyszabású Kuba-kutatásra adott megbízást, fel akarván tárni, mi is a kubaiakkal fennálló konfliktusok lényege. A kutatások anyaga négy kötetben jelent meg. Ebben a munkában - amelyet Kerekes György koordinált, s a szakértő lektor munkáját Wittman professzor látta el - az én feladatom az volt, hogy információt ad­uik arról: "Ki is az a Jósé Martí”, akire a kubaiak - maga Fidel Castro - állandóan hivatkoznak. A magyar és az európai szocialisták "gyanú­ja" kézenfekvő volt: lehet-e igazán "marxista-leninista" egy olyan kom­munista párt, amely a "klasszikusokat" megelőzve, s azoknál nagyobb hangsúllyal hivatkozik Jósé Martí művére, állandóan idézve gondolata­it, eszméit.

A kérdés tehát az volt: ki is "ez a" Martí?

E kutatás során magától értetődő - s ma is az - a kérdés: mi az, ami a 20. században aktuálissá tette Kubában a Martí-életművet? Mely elemei azok, amelyek - a változó ideológiai divatok és kényszerek mögött - az 1 959 utáni kubai politikának is eszmei alapszövetét alkotják?

Mint ismeretes, 1953. július 26-án Fidel Castro vezetésével néhány tucat fiatal patrióta megtámadta a Santiago de Cuba-i Moncada laktanyát. A támadás "eszmei" inspirálója az akkor éppen 100 éve, 1853-ban született José Martí volt.

Jósé Martínak és generációjának célja az Egyesült Államoktól is függet­len Kuba megteremtése, a 20. században is megoldandó feladat maradt. Hiszen az "új gyarmati" helyzet azt jelentette, hogy a kubai gazdaság és politika totálisan függ az USA-tól. Ezen túl a faji egyenlőség, a szegényekkel való szolidaritás, a társadalmi igazságosság, az egyenlőség eszményei és normái, melyeket Martí a spanyol gyarmatosítókkal szemben fogalmazott meg, 1898 után is aktuálisak és érvényesek maradtak. Emlékezetünket fel frissítheti néhány ide illő idézet. Martí utolsó, be nem fejezett levelében például így írt barátjának, Manuel Mercadónak: "Küldetésem az, hogy Kuba függetlenségének kivívásával még idejében megakadályozzuk, hogy az Egyesült Államok az Antillákra is rátegye kezét, és aztán innen a mi Amerikánk többi országára is lecsapjon."

Az USA Martí számára a "brutális Észak": "Benne éltem a szörnyetegben, ismerem hát belsejét; parittyám pedig Dávidé."

A Monté Cristi-i Kiáltványban Martí Kubát "az igazságos köztársaság dolgos népeként" tételezi, ahol az egyenlőség az alapeszmény, s amely állam "a legkülönbözőbb származású kubaiak baráti tömörülése" lesz.

A "Fajom" című írásában mondja: "Kubában egyáltalán nem kell faji háborútól tartani. Ember - ez több, mint fehér, több, mint mulatt, több, mini néger. Kubai - ez több, mint fehér, több mint néger. A harcmezőkön, Kubáért elesve, együtt száll az égbe a fehérek és a négerek lelke."

A történet folytatása ismert: 1898-ban az Egyesült Államok beavatkozott a spanyol-kubai háborúba, s a spanyolok veresége után megszállta n szigetet.

Az Egyesült Államok tehát az "érett gyümölcs" birtokosa lett, amely a kubai történetírásban a "república neocolonial" elnevezést kapta. Kuba 20. században ezért nem ismerhette meg a nemzeti függetlenség valódi lehetőségeit.  Ezek ismert közhelyek, de említésük nélkül Fidel Castro forradalma és népi bázisa nem érthető meg.

Jól érzékelteti e helyzetet az észak-amerikai Waldo Frank 1929-ben írt üzenete "Kuba ifjúságához". "Kuba utolsó évszázadának története – írta - nem patetikus, hanem tragikus. Tragikus, mert hősi. Egy szilárd erőd története, amelyet legyőztek, elárultak, majd ismét elárultak külső erők, ame­lyek a kérlelhetetlen Sors lenyomatát viselték."

Martí tehát "aktuális" maradt e század folyamán, bár időszerűségét az eltérő politikai irányzatok eltérő módon interpretálták. Az "Apostollá" merevített Martí, vagy a csak költői teljesítményét elismerő felfogás, az anekdoták és a személyes emlékek Martí-képe egyaránt erősen retusált fotót állítanak elénk; a radikális függetlenségi politikus vonásait kitörölték a képből. Az is árulkodó jel, hogy a teljes Martí-életmű kiadásával az 1960-as évekig kellett várni, s az is, hogy 1979-ben az Egyesült Államokban még nincs Martí-monográfia. A tekintélyes spanyol tudományosság erejéből is csak egy piciny ismeretterjesztő könyvecskére futotta 1988-ban.

Ha egyáltalán szóba került Martí radikalizmusa mint pl. a jobboldali ABC-hez sodródó Jorge Manach esetében 1929-ben, akkor ezt a misztika, a romantika jelzőivel illették, s az etikai tartás elismerése mellett a "fran­cia romantikus liberalizmushoz" kötötték.

Martí politikai művét, s ezzel nem mondok újdonságot, a 20. században a fiatal radikális, döntően középosztályból származó értelmiségi elit -vagy inkább ellenelit - tartotta magáénak, bizonyos korszakokban pedig a kubai munkásmozgalom radikális vonulatai.

A mai hivatalos kubai felfogás a Jósé Martí-Fideí Castro történeti ív kubai pantheonjában Caríos Balinót és Jósé Antonio Mella életművét helyezi a középpontba. Egyébként joggal. A munkás Balino, aki Martí barátja és harcostársa, a 20. század elejének nagy munkásvezetője volt, 1925-ben a Kubai Kommunista Párt (PCC) alapítója is lett. A munkásérdekek harcos védője a sziget gazdasági-politikai függetlenségének, a faji egyenlőségnek, a társadalmi szolidaritásnak az eszméjét is őrzi, amint azt a Martí-gondolatot is, hogy ezeknek az ügyeknek a képviseletére erős politikai párt szükséges. Mindezt Balino - ahogy Martí is - egy új társadalmi rend megteremtésének igényével kapcsolta össze.

Ez az igény 1917 után az orosz forradalomtól kapott erős ihletést és - ak­kor úgy tűnt - olyan megvalósítható modernizációs stratégiát, amely a felzárkózás mellett az imperialista és agresszív USA-tól való függetlenség és a faji egyenlőség közösségi hangszereltségű alternatíváját kínálta Latin-Amerikának és Kubának is.

Ez magyarázhatja, hogy a fiatal radikális kubai diákmozgalom, ahogy vezetője, Mella is a kommunizmus felé fordult, s Balino mellett ezért lett ő is a kubai PCC alapítója.

 Mella egyébként tényleg "martíánus", ő az első, aki tudatosan akarta felhasználni Martí politikai örökségét. Az, hogy a Jósé Martí Népi Egyetem az ő alapítása, már nevével is jelzi ezt. Mella kivonatokat készített Martí gondolataiból, megpróbálván összegezni, mi is Martí életművének aktuális üzenete, melyek felhasználható elemei. A társadalmi demokrácia, a széles szövetségi politika és a politikai tolerancia, a társadalmi igazságosság, a kontinentális összefogás, a forradalmi dinamizmus, a hatékony párt szervezése (PRC), a nemzeti felszabadítás eszméje ragadja meg Mellát a Martí-életműből.

Mella Martí eszméit összeegyeztethetőnek látta Lenin eszméivel - de ez általános tapasztalatként is megfogalmazható: a radikális függetlenségi platformra helyezkedő kubai diákmozgalmak Martítól induló generációi rendre eljutottak a kommunista mozgalomig. Ez arra utal, hogy Martí eszméinek struktúrája és jellege nyitott volt ebben az irányban.

A mai kubai eszmetörténet ezért beszél Martí antikolonializmusáról, antiimperializmusáról. Martí és a marxizmus-leninizmus összekapcsolása természetesen kényes intellektuális műveletet igényelt, hiszen Martí nem volt marxista, még kevésbé "marxista-leninista".

Ezt az "operációt" Roberto Fernández Retamar végezte el. Hangsúlyozta Martí ideológiájának "átmeneti" jellegét: "Martí már nem burzsoá ideológus és nem is akart az lenni; és még nem (nem lehetett) proletár ideológus". Retamar megtalálta a hasznos klisét: az orosz 19. századból ismert eszmetörténeti formulával "forradalmi demokrataként" minősítette Martít, s belső "fejlődését" is konstatálta: "Martí fejlődésének alapvető szakaszait illetően [azt mondhatjuk], hogy a politikai radikalizmustól a forradalmi demokráciáig, a romanticizmustól a költői realizmusig fejlődik..."

Salvador Molares, az Anuario Martíano főszerkesztője, Mella és a Július 26-a Mozgalom közötti periódusban a Martí ihlette ifjú radikálisok közül a KP felé fejlődőket emelte ki: Rubén Martínez Villlenát, Raul Roát, Juan Marinellót, Pablo Torriente Braut. Szembeállította velük Grau San Martínt, aki 1934-ben "elorozta" Martí pártjának a nevét a kubai progresszió elől, megalkotva a PRC Auténticót, Kuba Autentikus Forradalmi Pártját, s ezáltal demagóg módon használta fel - úgymond - Martí örökségét.

Ami viszont figyelmet érdemel, az inkább az, hogy Antonio Guiteras személye e kubai pantheonban a Martí-Balino-Mella-Fidel Castro sorban nem kapott helyet. Holott, ha egyáltalán szó lehet ilyesmiről, Fidel Castro előképe valójában inkább Guiteras lehetne, mint Mella. A radikális gyógy­szerész diákvezető által szervezett párt, a Jovén Cuba, Martí programját idézi. Guiteras is államszocialista víziót vázolt fel - csak nem kommunista ihletéssel és nem kommunista értelemben. S amikor Guiteras a kormány­zás néhány hónapjának kudarcával szembesült, úgy döntött, hogy gerilla­háborút szervez, és Mexikóba indult, hogy ott készüljön fel rá társaival. In­dulásakor ölték meg Batista emberei.

Az 1959 utáni kubai történetírásban Jósé Antonio Tabares de Real - ké­sőbb budapesti nagykövet - irányította a figyelmet Antonio Guiterasra. Hatalmas monográfiái azt a benyomást keltik, hogy Tabares tudatában volt Guiteras valódi történelmi szerepének a Martí ihlette kubai radikális progresszió történetében.

A második világháború után Martí születésének centenáriuma adott új impulzust - nemcsak Martí tanulmányozásához, de a nevéhez kapcsolódó mozgalmak indulásához is.

1952-ben alakult meg például a Frente Cívico de Mujeres Martíanas dél Centenario, mely a diktatúra ellen fordult, és az Ortodox Ifjúsággal, a FEU (egyetemi diákszervezet) és a Juventud Socialista tagjaival együtt 1953. ja­nuár 28-án hatalmas kormányellenes tüntetést szervezett. Fidel Castro 1953. július 26-i akciója a Moncada-laktanya ellen ebből a széles, a Martí-centenárium által ihletett demokratikus mozgalomból nőtt ki, innen merí­tette erejét, ez adta legitimitását - s ezért kapott széles népi támogatást az orientei parasztoktól Santiago de Cuba érsekéig.

Az 1956-1959 közötti gerillaháború és a győztes forradalom 1959-ben ezért lehetett valóban a Martí-életmű által ihletett kubai népi alkotás. A kubai Martíanista forradalom váltóit csak 1961-1965 között állították át - s ebben az Egyesült Államok blokádja és az 1961. áprilisi Disznó-öböl-kí­sérlet játszott döntő szerepet. A Martí ihlette forradalom a bipoláris világ­rendszer erőterében deformációt szenvedett, s letért eredeti pályájáról. Azt azonban nem lehet állítani, hogy a Martí-eszmények alapszövete sérült volna.

Mi ennek az oka? S mi annak az egész 20. századon végigvonuló, fentebb tárgyalt jelenségnek az oka, amit Martí eszméinek a kommunizmus felé való "nyitottságaként" említettem? Vagy fordítva: miért van az, hogy Martín nevelkedett fiatal kubai radikális patrióták az ugyancsak radikális és "hatékony" kommunista eszmék felé fordultak?

A választ - úgy gondolom - Martí szabadságfogalmában találhatjuk meg. Martí a szabadságot mindig egy közösség, kollektíva szabadságaként tételezi, legyen szó a kubai nemzetről, a négerekről, Latin-Amerikáról, a munkásokról vagy a "szegényekről".

Ebben az életműben nem vetődik fel a politikai pluralizmus, még kevésbé a többpártrendszer eszméje. A párt szükségessége viszont igen, s két vonatkozásban is messze ható összefüggésben. A Martí-féle Partido Revolucionario Cubano jelentőségét "osztályközi" pártként, a latin-amerikai populis­ta párt-típus előképeként is érdemes lenne átgondolni. A másik mozzanat a politikai párt és a fegyveres erő egymáshoz való viszonyát érinti. Ismeretes Martí és Maximo Gómez tábornok ezzel kapcsolatos nézeteltérése, amely a Mercadóhoz írt utolsó levél egyik témája is: eszerint Martí a civil vezetés, a politikai párt primátusát vallja, és ennek akarja alárendelni a felszabadító fegyveres erőket, hogy elkerülhetők legyenek a 10 éves háborúban ta­pasztalt viszályok. Ez az élmény és tanulság örökségként a Július 26-a Mozgalom és a Felkelő Hadsereg egymáshoz való viszonyát is döntően meghatározta. Ellentétben mindazzal, ami Régis Debray "fókuszelmélete" nyomán a nemzetközi irodalomban elterjedt és téveszmévé vált a kubai forradalom megítélésében, a valóság teljesen más volt. Mint ugyancsak Tabares dél Reál, a Pensamiento Crítico 31. számában (1969) közölt tanulmányiban bemutatta: a Felkelő Hadsereg szervezését messze megelőzte a Július 26-a Mozgalom szervezeteinek, infrastruktúrájának kiépítése, majd ez a politikai háttér és centrum táplálta és irányította a castróista fegyveres erőket. A politika elsőbbsége a "brazo armado"-val (fegyveres kar) szemben vitathatatlan volt.

Az egyéni politikai szabadságjogok normáit Martí - persze teljesen érhető módon - ugyancsak nem dolgozta ki, művében e szempontok nem kapnak kellő súlyt. Martí számára tehát a demokrácia elsősorban szociális demokráciát és nem politikai demokráciát jelentett.

S az örökség ilyen természete, mely a szolidaritás, az egyenlőség, az igazságosság, a nemzeti függetlenség eszményeit állította az utókor elé - amely eszmék Kuba "neokolónia" helyzete miatt aktuálisak maradtak, végig e századon, máig - befolyásolta a későbbi forradalmár nemzedékeket is, szinte "kódolva" a későbbi eszmetörténeti eseményeket. Azt is mondhatnánk tehát: Kuba, az Egyesült Államoktól való állandó veszélyeztetettség miatt, mindmáig nem érkezett el az egyéni politikai szabadságjogokért való küzdelem fontosságának "luxusáig".

Fidel Castro ismert jelszava: "Haza vagy halál: győzni fogunk!" - a Martí dilemmát ismétli. A "Szabadság vagy halál" azonban Martínál személyes sorssá merevült: a függetlenségi háború kirobbanása után alig egy hónap­pal, 1895. május 19-én Dos Ríosban halálos sebet kapott.