Gabriel García Márquez, a 2014. április 17-én elhunyt híres kolumbiai író lenyűgöző cameo szerepet játszott a Kubai Ötök történetében. 1998 tavaszán egy készülő Kuba elleni terrorista akcióról szóló titkos üzenetet vitt Fidel Castrótól Bill Clintonnak. Ez a küldetés eredményezte azt, hogy az FBI és a kubai állambiztonság 1998 júniusában Havannában példátlan módon egy asztalhoz ült tárgyalni. És ezek a tárgyalások indították el azokat az eseményeket, amelyek végül a Kubai Ötök 1998. szeptember 12-i letartóztatásához vezettek.

Erről a háttértörténetről részletesen beszámol a „Ami a felszín alatt rejtőzik: A Kubai Ötök igaz története” ezen kivonata.

1998. április 18., Havanna

Gabriel García Márqueznek fel kellett hívnia Bill Richardsont. Azonnal. Tudatnia kellett az Egyesült Államok ENSZ-beli nagykövetével, hogy közelgő washingtoni látogatásának tervei hirtelen „előre nem látható és jelentős fordulatot vettek.” García Márquez, a Nobel-díjas író az Egyesült Államokba tartott, és odafelé menet néhány napra megállt Havannában hogy irodalmi ügyeket intézzen.

Egy cikket írt II. János Pál pápa kubai látogatásáról. Amikor három hónappal korábban a pápa több százezer – hívő és nem hívő – kubai előtt elmondta történelmi beszédét García Márquez Fidel Castro vendégeként az első sorban foglalt helyet a Forradalom terén.

Lenyűgöző beszéd volt. A pápa nyilvánosan kérte a kubai politikai foglyok szabadon engedését, miközben megfeddte az Egyesült Államokat a blokád miatt, és támadást intézett az ellen, amit úgy nevezett, hogy „kapitalista neoliberalizmus, ami az emberi lényeket és az nemzetek fejlődését a piac vak erőinek szolgáltatja ki.” García Márquez ennek tágabb értelméről akart feltétlenül írni.

Mivel García Márquez és Castro már évtizedek óta barátok voltak, aligha volt meglepő, hogy az író havannai kitérőjén meglátogatta a kubai vezetőt. De még az sem, hogy Castro megkérte befolyásos barátját, hogy vigyen el neki egy üzenetet az író egy másik jó barátjának, az Egyesült Államok elnökének, Bill Clintonnak.

Ami meglepő – sokkoló, sőt rémisztő – volt, az az üzenetnek a tartalma, amit Castro szeretett volna, ha eljuttat az Egyesült Államok elnökének. Kuba épp akkor fedezett fel egy Castro szavaival „fenyegető terrorista összeesküvést” Kuba ellen, és azt akarta, hogy Clinton tudjon róla, hogy megtehesse a megfelelő lépéseket. De Castro nem szerette volna ezeket az információkat hivatalos levélben elküldeni, hogy „elkerülje azt a kínos helyzetet, hogy Clintonnak [hivatalos] választ kelljen adnia.”

Ehelyett Castro egy írásos összefoglalót készített a titkos tervről és „más kölcsönös érdeklődésre számot tartó témákról”, amiből Márquez puskázhat, amikor Clintonnal beszél. Az „Azoknak a témáknak az összefoglalója, amelyeket Gabriel García Márqueznek esetleg bizalmasan át kellene adnia Clinton elnöknek” címet viselő feljegyzés hét különböző kérdést érintett, de az „1. pont” számított igazán: A Kubai-amerikai Nemzeti alapítvány továbbra is támogat és pénzel közép-amerikai zsoldosokkal kivitelezett Kuba elleni terrorista terveket… Most azt tervezik és szervezik, hogy bombákat helyezzenek el kubai vagy bármilyen más országbeli repülőgépeken, amelyek turistákat szállítanak Kuba és latin-amerikai országok között.”

Annak köszönhetően, hogy Kubának számos különféle ügynöke épült be számos különböző titkos összeesküvésbe, Castro részletesen be tudott számolni a tervről. A merénylők „egy kis eszközt” akartak „elrejteni a repülőgépen belül egy bizonyos helyre – egy erős robbanószert, amelyet egy 99 órára előre programozható digitális óra hoz működésbe.”

Miközben Kuba közvetlen fenyegetésnek volt kitéve, Castro azt jósolta, hogy az egyszerű, „tényleg ördögi eljárások” és olyan elemek használata, „amelyeknek a felderítése gyakorlatilag lehetetlen” nagyon könnyűvé teszik az ilyen támadások végrehajtását, és „ez gépeltérítések sorát indíthatja el.”

„Az amerikai nyomozó és hírszerző ügynökségek elegendő megbízható információ birtokában vannak a fő felelősökkel kapcsolatban” – zárul Castro feljegyzése, amivel odadobta a kesztyűt. „Ha tényleg szándékukban áll, akkor lehetőségük van megakadályozni… ezt az új módozatát a terrorizmusnak. Ez lehetetlen, ha az Egyesült Államok nem tesz eleget azon alapvető kötelességének, hogy harcoljon ellene. A harc felelősségét nem lehet egyedül Kubára hárítani, mivel a világ bármely országa áldozatul eshet ilyesfajta akcióknak.”

García Márquez tehát felvette a telefont. Megígérte, hogy felhívja Richardsont egy héttel azelőtt, hogy az Egyesült Államokba érkezne, hogy megtudakolja, hogy Richardsonnak sikerült-e elintéznie a találkozóját Clintonnal. De ez most már nem „egy egyszerű személyes találkozó”. A telefonban elmondta Richardsonnak, hogy egy „sürgős” üzenetet visz az elnöknek.

„A titoktartási megállapodást tiszteletben tartva nem említettem a telefonban, hogy ki a feladó” – írta később García Márquez, noha feltételezte, hogy Richardson úgy is létrehozná a találkozót, „és azt sem közöltem, hogy ha későn ér célba az üzenet az nagy katasztrófát és ártatlan emberek halálát okozhatja.” Azt sem említette, hogy Castro „két íratlan kérdés” személyesen való felvetését javasolta Clintonnak, „ha a körülmények kedvezően alakulnak.”

1998. május 6., Washington

„Forró ölelés után”, írta Gabriel García Márquez beszámolójában Fidel Castrónak, „leült velem szembe, térdére rakta a kezeit, és egy közkeletű kifejezéssel indított, ami hitelesen csengett: »Állunk rendelkezésére.« De aki vele szemben helyet foglalt aznap reggel a Fehér Házban az nem – ahogyan ő és Castro is remélte – az Egyesült Államok elnöke, Bill Clinton volt. Clinton legrégebbi és legszorosabb barátja, Thomas Mack McLarty volt az, az elnök tanácsadója a Latin-Amerikával kapcsolatos ügyekben.

Clinton még mindig Kaliforniában tartózkodott, és ott is maradt még egy napig. García Márquez ezt csak azután tudta meg, hogy Princetonból Washingtonba érkezett hat nappal korábban.

Bill Richardson ENSZ-nagyköveti irodájának egyik követségi munkatársa azt javasolta, hogy találkozzon helyette találkozzon az elnök nemzetbiztonsági tanácsadójával, Sandy Bergerrel. García Márquez 1997 szeptemberében egy Clintonnal való személyes találkozó során már találkozott Bergerrel. Úgy tűnt, hogy Berger ugyanazon a hullámhosszon van Kubával kapcsolatban, mint a főnöke, de vajon beleegyezzen-e, hogy vele találkozik ahelyett, mint akihez küldték?

García Márquez aggódott, hogy Richardson esetleg „feltételeket iktatott közbe”, hogy megakadályozza, hogy az üzenete közvetlenül ahhoz kerüljön, akihez akarta. Ha csak időzítés kérdése, hogy magával az elnökkel találkozzon, García Márquez azt mondta a követségi munkatársnak, hogy szívesen elhalasztja továbbindulását Mexikóba egy-két nappal. Tudatjuk az elnökkel, válaszolt az illető.

García Márquez továbbította az üzenetet Kuba washingtoni diplomáciai képviselőjének, aki „különleges diplomáciai futárt – a bizalmas kommunikáció nagyon lassú és kockázatos Washingtonból –„ használt, hogy eljuttassa a legfrissebb fejleményeket Havannába. „A válasz egy udvarias kérés volt, hogy addig várjak Washingtonban, amíg csak szükséges, hogy teljesíteni tudjam a küldetésemet” – írta García Márquez. „Ugyanakkor alázatosan megkértek, hogy legyek nagyon óvatos, és ne sértsem meg Sam Bergert azzal, hogy nem fogadom el közvetítőnek. A [havannai] üzenet vicces vége”, tette hozzá, „nem hagyott kétséget küldőjének kiléte felől, noha nem volt alatta aláírás: »Azt kívánjuk, hogy írjon sokat« – állt az üzenetben.

García Márquez a maga részéről „nem sietett”. Princetoni irodalmi workshopja alatt „húsz hasznos” oldalt írt készülő emlékirataiba. És „a tempó nem csökkent a washingtoni hotelszobámban sem, ahol akár napi tíz órát is töltöttem.” A szobában írt, étkezett és fogadta alkalmi látogatóit.

Az egyik ok, amiért nagy ritkán elhagyta a helyiséget – azon túl, hogy élvezze a város tavaszi virágba borulását – az a józan lépés volt, hogy elhelyezze Fidel Castro írásos üzenetét Bill Clintonnak a szálloda széfjébe, „annak viszont nem számkombinációs, hanem kulcsos zárja volt, ami úgy nézett ki, mintha a sarki vegyesboltban vették volna. Állandóan a zsebemben hordtam, és minden alkalommal, amikor feltétlenül el kellett hagynom a szobámat, leellenőriztem, hogy a papír a helyén van-e egy lezárt borítékban… A gondolattól is, hogy elveszíthetem, libabőrös lettem. Nem is annyira amiatt, hogy elveszítem, hanem mert könnyű lenne azonosítani a forrást és a címzettet.”

Azonban két nappal korábban García Márquez elfogadott egy meghívást egy magánjellegű vacsorára a korábbi kolumbiai elnök, César Gaviria otthonába. Gaviria meghívta McLartyt és feleségét, mert az asszony nagyon szeretett volna beszélni a híres íróval könyvei „néhány pontjáról”.

Vacsora után, Gaviria – aki nagy vonalakban ismerte a García Márquezre bízott üzenetet – úgy intézte, hogy az író magánbeszélgetést folytathasson McLartyval. „Nem rejtette véka alá a terrorista terv feletti aggodalmát” – jegyezte meg Márquez, „még úgy is, hogy nem volt tudatában a borzalmas részleteknek.” McLarty elmondta, hogy nem tudott García Márquez azon kéréséről, hogy személyesen beszélhessen Clintonnal, de megígérte, hogy továbbítja az üzenetet.

Másnap reggel García Márquez újabb üzenetet küldött Havannába. Ha nem találkozhat a magával az elnökkel, akkor azt kérte, hogy átadhassa az üzenetet McLartynak vagy Bergernek. Havanna válasza „úgy tűnt, hogy McLartynak kedvez, de mindig óva intettek, hogy meg ne sértsem Bergert.” Végül a kubaiak örültek, hogy engedték, hogy García Márquez az ösztöneire hallgasson. „Bízunk a megérzéseiben” – állt az üzenetben. García Márquez ezt a „legmegnyerőbb bizalomnak” nevezte, „amit életemben kaptam.”

Miután McLarty feleségével ebédelt – nem volt alkalmuk beszélgetni az előző esti vacsorán – a Fehér Házból felhívták García Márquezt, hogy tudassák vele, hogy találkozót intéztek a számára másnap reggelre McLartyval és a Nemzetbiztonsági Tanács három magas rangú tisztviselőjével. Bergert nem említették. Lehallgatták García Márquez telefonját, vagy a Havanna és Washington közötti kommunikációt fogták el? Csak találgatni tudott.

Másnap délelőtt negyed tizenkettőkor García Márquezt bevezették McLarty fehér házbeli irodájába, ahol három NSC tisztviselőnek mutatták be: „Richard Clarke-nak, a multilaterális ügyek vezérigazgatójának és mindenfajta nemzetközi politikáért, különösen a terrorizmus és a kábítószerek elleni harcért felelős elnöki tanácsadónak; James Dobbins-nak, az NSC Amerika-közi ügyekért felelős, nagyköveti státuszban lévő igazgatónak és Latin-Amerikáért és a Karib-térségért felelős elnöki tanácsadónak; valamint Jeff Delaurentisnek, az NSC Amerika-közi ügyekért felelős igazgatójának és a kubai ügyekért felelős különleges tanácsadónak… A három tisztviselő barátságos és nagyon profi volt.”

Nem volt semmilyen színpadias kardcsörtetés vagy pózolás, amivel gyakran az ilyesfajta összejövetelek kezdődnek, jegyezte meg García Márquez megelégedéssel. „Nem emlegettek demokratikus reformokat, szabad választásokat vagy emberi jogokat, vagy más politikai közhelyet, amit az amerikaiak látszólag feltételül szabnak bármilyen Kubával való együttműködéshez. Ellenkezőleg”, jelentette García Márquez reménykedve, „a legtisztább benyomásom az útról a bizonyosság, hogy elkezdődik kifejlődni a megbékélés, ami valami visszafordíthatatlant idéz elő a kollektív tudatban.”

Az előzetes tárgyalások végének közeledtével McLarty egy másik találkozóról jőve csatlakozott hozzájuk, és Márquez folytatta a körülményeknek a felvázolását, amelyek miatt aznap a Fehér Házban volt. Átadta McLartynak a borítékot Fidel lefordított levelével – a hét témát érintő hat dupla sorközű oldalt.

McLarty gyorsan elolvasta a jegyzetet, nem mondott semmit, „de a megváltozott érzelmei olyan világosan látszottak az arcán, mint a nap” – számolt be róla García Márquez Castrónak. „Magam is számtalanszor végigolvastam, hogy tudjam, hogy melyik arckifejezése a dokumentum melyik pontjára reagált. A terrorista tervről szóló első pontnál morgott, és ezt mondta: »Ez szörnyű.« Később elfojtott egy huncut mosolyt, és anélkül, hogy félbeszakította volna az olvasást, így szólt: „Vannak közös ellenségeink.” Szerintem ezzel a negyedik pontra utalt, ahol egy csoport szenátorról van szó, akik azt tervezik, hogy bojkottálják a Torres-Rangel és a Dodd törvénytervezeteket, és elismerés érződik Clinton erőfeszítései iránt, hogy megmentse azokat.”

Miután mindannyian elolvasták Castro üzenetét, a találkozó hátralévő része, érthető módon, a repülőgép-robbantásokra fókuszált, „ami mindannyiukra hatást gyakorolt”. García Márquez értette, hogy miért. Le kellett küzdenie a saját „rettegésemet egy bombatámadástól, amikor Mexikóba utaztam, miután tudomást szereztem erről Havannában.”

García Márquez tudta, hogy a körülmények „kedvezőek”, hogy feltegye a két le nem írt kérdést, amiket Castro kért tőle, hogy kérdezzen meg, és amiket García Márquez óvatosan leírt a határidő naplójába, mivel „az egyetlen dolog, amitől féltem, hogy elfelejtem.” Az első kérdés: „Nem lenne-e lehetséges, hogy az FBI kapcsolatba lépjen a kubai társszervezettel, hogy közösen harcoljanak a terrorizmus ellen?” Noha nem volt része az íratlan kérdésnek, García Márquez hozzátette „a saját véleményemet: »Biztos vagyok benne, hogy gyors és pozitív reakcióval találkoznának a kubai hatóságok részéről.«”

García Márquez csodálkozott az NSC tisztviselők „sietős és erős reakcióján”. Richard Clarke, az egyikük, ezt nagyon jó ötletnek tartotta. De figyelmeztetett, hogy az FBI nem örülne, ha egy ilyen együttműködés egy vizsgálat során kiderülne. Vajon a kubaiak hajlandóak titokban tartani?

García Márquez nem tudta megállni, hogy el ne mosolyodjon. „A kubaiak semmit sem szeretnek jobban, mint titkokat őrizni” – válaszolta.

Második kérdése nem is annyira kérdés, mint inkább javaslat volt, egy diplomáciai nyitás: „A biztonsági kérdésekben való együttműködés”, javasolta Castro, „utat nyithat az amerikaiak Kubába való utazásának újbóli engedélyezése előtt.” García Márquez elmondta a házigazdáinak, hogy személyesen találkozott olyan amerikaiakkal minden társadalmi rétegből, akik – tudva a barátságáról Fidel Castróval – arra kérték őt, hogy segítsen nekik üzleti kapcsolatokat vagy kikapcsolódási lehetőséget szerezni Kubában. „Említést tettem Donald Newhouse-ról, számos folyóirat szerkesztőjéről és az Associated Press elnökéről, aki pazar vacsorára látott vendégül vidéki villájában New Jerseyben miután befejeztem az irodalmi workshopomat a Princeton Egyetemen” – számolt be róla García Márquez. „Most az az álma, hogy Kubába utazzon, és személyesen beszéljen Fidellel egy állandó, a CNN-éhez hasonló AP-iroda létrehozásáról Havannában.”

A mindössze ötven perces találkozó végén Clarke megígérte, hogy az NSC „azonnali lépéseket tesz egy terrorizmus elleni közös Egyesült Államok-Kuba tervezet léthozására.” Dobbins készített egy feljegyzést, hogy „beszélni fog a kubai nagykövetségükkel a projekt beindításáról.” Nagykövetség? García Márquez elsütött egy viccet arról, hogy Dobbins előlépteti az Egyesült Államok Érdekképviseletét Amerika külügyi hierarchiájában.”

„Ott nem nagykövetségünk van” – válaszolt nevetve Dobbins, „de sokkal nagyobb mint egy nagykövetség.”

„Mindannyian cinkosan összenevettek” – számolt be róla García Márquez. Aztán vége is lett. „Tudom, hogy nagyon szoros a menetrendje, mielőtt visszatér Mexikóba, és nekünk is sok dolgunk van még” – mondta McLarty. Aztán a szemébe nézett, és hozzátette: „Az ön küldetése nagyon fontos volt, és kiválóan is eleget tett neki.”

García Márquez nem tudott nem örülni. „Sem a kitörő büszkeségem, sem a szerénytelenségem”, számolt be róla Castrónak, „nem engedte, hogy ezt a mondatot a múlékony dicsőségnek vagy a vázákban lévő mikrofonoknak tulajdonítsam.” Ami még fontosabb, „azzal a határozott benyomással hagytam el a Fehér Házat, hogy megérte az erőfeszítés és az elmúlt napok bizonytalansága. A bosszúságért, hogy nem személyesen az elnöknek kézbesítettem az üzenetet kárpótolt egy informálisabb és operatív találkozó, amelynek pozitív eredményei várhatók.” Gabriel García Márquez megtette a magáét.

Írta: Stephen Kimber

A teljes könyv elérhető a kiadónál, a Fernwoodon vagy az Amazon.ca-n. Ebook formájában is létezik.

Forrás: cubanfive.ca