Elhangzott 1973. szeptember 28-án, Havannában, a Forradalom Védelmére Alakult Bizottságok tizenhárom éves évfordulójának alkalmából tartott nagygyűlésen, amelyet a Chile népével való szolidaritásnak és a Salvador Allende elnök iránti tiszteletadásnak szenteltek

Kedves Fidel Castro miniszterelnök elvtárs,

a pártvezetés és Kuba forradalmi kormányának képviseletében itt jelenlevő elvtársak,

a Forradalom Védelmére Alakult Bizottságok részéről megjelent elvtársak,

Tencha Bussi de Allende elvtársnő,

Kuba népe,

Honfitársaim!

Nem szónoklatot tartani jöttem, hanem egyszerűen azért, hogy elmondjam ennek a szolidáris és testvéri népnek, milyen órákat éltünk át a Moneda palotában szeptember 11-ének reggelén.

Azért jöttem, hogy elmondjam önöknek, hogyan viselkedett, mit tett és gondolt Salvador Allende elnök az áruló és fasiszta katonatisztek vezette támadás alatt.

Kuba népe persze jól tudja, mi történt a valóságban, de a fasiszta junta és az észak-amerikai imperializmus ügynökei által indított hazugságkampány sok más országban el akarja leplezni a Monedában megtörtént tényeket.

Azért jöttem, hogy személyesen tegyek tanúságot arról, hogy Chile elnöke a végsőkig harcolt, fegyverrel a kezében. Hogy utolsó leheletéig védelmezte a népe által ráruházott mandátumát, amely egyben a chilei forradalom és a szocializmus ügye is volt.

Salvador Allende az ellenség golyózáporában esett el mint a forradalom katonája, anélkül, hogy egy pillanatra is megingott volna, telve törhetetlen bizalommal, annak az embernek az optimizmusával, aki tudja, hogy Chile népe felül fog kerekedni minden csapáson, és lankadatlanul folytatni fogja a harcot a végső győzelem kivívásáig.

Népe erejébe vetett rendületlen hittel esett el, tette történelmi jelentőségének teljes tudatában védelmezte életével hazája dolgozóinak, szegényeinek ügyét.

És még valami: Kuba és Fidel jelen volt szavaiban és szívében azokban a nehéz pillanatokban. Tanúi voltunk haláláig tartó hűségének, annak a mély kötődésnek, amely őt a kubai néphez, a kubai forradalomhoz és annak vezetőjéhez, Fidel Castróhoz fűzte.

Gyakorlatilag már a szeptember 11-i puccsot megelőző egész hónapot az állandó készenlét állapotában éltük át. Alig múlt el nap, hogy ne jött volna valami hír, szóbeszéd katonai zendülésről, államcsínyről.

11-én, kedden reggel nyugtalanító híreket kaptunk, és megtudtuk, hogy Allende elnök már nagyon korán elment a palotába. Arra vettük utunkat mi is, még anélkül, hogy az ott történő dolgok valódi horderejével tisztában lettünk volna. Csak amikor a Monedához menet többször is át kellett verekedni magunkat az utat érezhető ellenségességgel elálló csendőrök sorfalán, csak akkor döbbentünk rá a helyzet súlyosságára.

Körülbelül 9 óra előtt 10 perccel sikerült a Monedához érnünk. Ott a megszokott őrséget találtuk, azokat, akikre a palota őrizete bízva volt. Mégis, mielőtt az épületbe beléptünk volna, láttunk körülötte csendőröket, akik éppen megadták magukat, vagy átálltak a puccsistákhoz.

A Monedában azonnal meggyőződtünk róla, hogy teljes államcsínyről van szó, amelyben részt vesz a hadsereg mindhárom fegyverneme, a csendőrséggel együtt.

Az épületen belül már az ütközet légköre uralkodott, az elnököt szokott személyi testőrségénél valamivel nagyobb létszámú csoport vette körül, tagjai éppen harcállásaikat készültek elfoglalni. Azt a kevés nehézfegyverzetet, ami rendelkezésre állt, már szétosztották. Rajtuk kívül még a titkosszolgálat embereiből alakult egy másik csoport, azokból, akik mindig a személyi testőrséggel összehangolva dolgoztak.

Ott tartózkodott még néhány miniszter, titkárhelyettes, néhány volt miniszter, azonkívül műszakiak, újságírók, rádiósok. Orvosok, ápolók is voltak jelen, valamint a Moneda adminisztratív apparátusának tagjai, akik nem akarták elhagyni helyüket, hanem elhatározták, együtt harcolnak Allendével. Végül ott voltak a legközelebbi munkatársai. A jelenlévők között tizenegy nő.

A szüntelen érkező telefonüzenetek egyikének átadásakor láttam először Allendét. Komoly volt, nyugodtan végighallgatta a közölt információkat, majd válaszokat és ellentmondást nem tűrő parancsokat adott.

Azelőtt és még utána is többször személyesen járta végiga harcállásokat, saját kezűleg állította be az irányzékot ott, ahol rossz volt.

Hamarosan tüzet nyitott a gyalogság, megindult a tankok és a puccsista tüzérség támadása az elnöki palota ellen. A mieink viszonozták a tüzet.

Megtudtuk, hogy a lázadó tisztek reggel óta már több ízben fölszólították az elnököt a megadásra, ő azonban mindannyiszor kereken és határozottan visszautasította a puccsisták ultimátumát.

Egyszer sem láttuk, hogy tétovázott volna akár egy pillanatig is. Ellenkezőleg: újra és újra kijelentette, el van rá szánva, hogy a végsőkig harcol, és nem adja meg magát az áruló tiszteknek, akiket már nevükön, fasisztának nevezett.

Azt is megtudtam, hogy reggel óta egymást követték a látogatások és telefonok Népi Egység különböző pártjai és a Forradalmi Baloldali Mozgalom részéről, tudomására adva az elnöknek, hogy készek csatlakozni a harchoz.

Többször telefonált neki az egyik áruló tábornok, bizonyos Baeza. Az is kiderült, hogy felajánlottak neki egy repülőgépet, amely oda viszi, ahová csak akarja, családjával, munkatársaival együtt. Az elnök válasza az volt, hogy ők mint áruló tábornokok nem is tudhatják, mit jelent becsületes embernek lenni, és búcsúzóul hozzátett még néhány igencsak sértő kifejezést.

Az elnök hosszú ütközet megvívására tett előkészületeket. Szünet nélkül járta a helyiségeket, kérte, hogy vizsgálják meg, melyek a legbiztonságosabb helyek a védők számára légitámadások esetén. Tájékozódott az élelmiszer és ivóvíz-készlet mennyiségét illetően.

Parancsot adott, hogy az orvosok készítsenek elő kötözőhelyeket a sebesültek ellátására. Kijelölt valakit, aki majd összegyűjti és biztos helyre viszi a nőket, akiket igyekezett meggyőzni arról, hogy el kell hagyniuk a Monedát.

Kérte, égessenek el minden iratot – még a személyes jellegűeket is –, ami kompromittáló lehet a többi forradalmár számára. Három nőt külföldre irányított, a jövőbeli ellenállás sikerét célzó küldetéssel.

Ezekben a pillanatokban már tudtuk, hogy a palota védelmére rendelt csendőrök átpártoltak a fasiszta juntához.

Később egy percet négyszemközt is beszélhettem az elnökkel. Ismét kijelentette, hogy a végsőkig fog küzdeni. Hogy tökéletesen világos számára, ami történni fog, de mindent megtesz azért, hogy a harcot a lehető legeredményesebben vívják meg. Hogy kemény marad a kilátástalan körülmények között is. És hozzátette: tudva tudja, hogy ez az egyedüli magatartás, amelyet mint forradalmár s mint a nép által ráruházott hatalmat védelmező törvényes elnök választhat. És azzal, hogy soha nem adja meg magát, világossá teszi mindenki számára a fasiszta tisztek árulását.

Kifejezte aggodalmát a Monedában tartózkodó társnőink és leánya, Isabel miatt. Közölte, hogy mindnyájuknak el kell hagyniuk a palotát, és a mamával kell törődniük, mert Tomás Moróban harcok folynak, és ő épp ott van.

Aztán elmondta nekem: furcsa módon érezte, hogy ennek a pillanatnak egyszer el kell érkeznie, mert így a dolgok egyértelművé válnak, és ő végre megszabadul attól a kínzó helyzettől, amely már-már fojtogatta az utóbbi időkben, hogy míg egyik oldalon ő egy népi kormány elnöke, a másikon a fegyveres erők Fegyverek Ellenőrzésének Törvényére hivatkozva kezdték ellenőrizni a munkásokat, átkutatva a gyárakat, molesztálva az ott dolgozókat. Erről már azelőtt is beszélt nekem.

Lélekjelenléte rendkívüli volt, és nagy harckészséggel párosult. Szólt még az események következtében előállt komoly helyzetről, s arról is, milyen irányt kell vennie majd szükségszerűen a forradalmi harcnak.

Szólt róla, hogy az a legfontosabb, milyen lesz a jövőbeni politikai vezetés. Biztosítani kell – mondotta –, a forradalmi erők egységes irányítását, mert a dolgozók egyre inkább igénylik az egységes politikai vezetést. Erőfeszítéseket kell majd tenni, ennek az egységes politikai irányításnak a megteremtéséért, az aznap kezdődő ellenállás megfelelő politikai vezetéséért.

Gyakorlatilag ugyanezt vázolta azoknak a minisztereknek és munkatársaknak is, akiket a Toesca szalonba hívott össze. Még egyszer megismételte nekik abbeli elhatározását, hogy életével fogja védeni az elnöki hatalmat. Megköszönte háromévi együttműködésüket, majd parancsot adott azoknak, akiknél fegyver volt, hogy foglalják el újra állásaikat, a fegyverteleneknek pedig, hogy segítsenek először is meggyőzni a nőket: el kell hagyniuk a Monedát, majd pedig tegyék ezt maguk is, mert nem akar felesleges áldozatokat akkor, amikor a munkásosztály megszervezése és vezetése az elsődleges feladat.

Ekkor láttam utoljára legközelebbi barátainak és munkatársainak egyikét, a kubai forradalom lelkes hívét, Augusto Olivares újságíró elvtársat, aki fegyverrel a kezében ment, hogy elfoglalja tüzelőállását.

Mi nők a többi elvtárssal együtt utolsó perceinket a kötözőhely mellett és az egyetlen kicsi föld alatti helyiségben töltöttük, az irattárban. Az elnök olajzöld katonai rohamsisakjában jött oda. Azt az AK típusú automata fegyvert szorította keményen, amelyet comandante Fidel ajándékozott neki ezzel a felirattal: „Fegyvertársamnak”.

Küszöbön állt a légitámadás. A repülőgépek mélyrepülést végeztek. Energikus, ellentmondást nem tűrő hangon adta ki ekkor a parancsot: a nők azonnal hagyják el a palotát. Külön elmagyarázta mindegyikünknek, miért leszünk hasznosabbak odakint, és hogy teljesítenünk kell vállalt forradalmi kötelezettségeinket.

Ismételten hangsúlyozta: a lényeg most itt a szervezés, az egység és a nép politikai irányítása.

Nekem szemrehányást tett, hogy állapotosan ott vagyok, és kijelentette, kötelességem csatlakozni a kubai nagykövetségen lévő elvtársakhoz. Tudtomra adta, hogy szinte a saját bőrén érezte azokat a provokációkat és agressziókat, amelyek a kubai külképviseletet érték az utóbbi hónapokban. És hogy úgy hiszi, aznap is lesznek provokációk, sőt harc is lehet, ezért most mellettük a helyem.

Személyesen kísért ki minket a Morande utcára nyíló kijárathoz. Ott úgy döntött, tűzszünetet és egy katonai dzsipet kér, hogy a nők probléma nélkül távozhassanak. Pár perccel ezelőtt ugyan fölmerült annak a gondolata is, hogy esetleg túszként elfognak minket, így próbálva megadásra kényszeríteni az elnököt. Ő azonban közölte, ha erre képesek volnának, akkor sem tétovázna, ellenkezőleg: ez eggyel több bizonyíték lenne a chilei nép és az egész világ előtt, hogy meddig merészkedhet el az árulás és a fasizmus becstelensége, és még eggyel több ok lenne számára, hogy tovább harcoljon.

Így hagytuk el őt, pillanatokkal a légitámadás megindulása előtt, ő pedig ott maradt, folytatva a harcot maroknyi forradalmár csapata élén. Köztük maradt egy társnőnk is, aki elrejtőzött, hogy velük maradhasson. És elvtársak, ez az a kép, amelyet magamban az elnökről őrzök; ez az a kép, kedves kubai testvéreim, amely szeretném, ha ma mindannyiuk fejébe és szívébe belevésődnek.

Ez a kép, az öntudatos forradalmár képe emelkedik a magasba erről a térről, ahol alig néhány hónappal ezelőtt még az ő lelkesült hangja zengett, tolmácsolva önöknek népünk dolgozóinak, azok gyermekeinek s asszonyainknak, öregeinknek háláját, szolidaritási üzenetét.

A Monedában a harc közepette egyszer csak így szólt: „Mondd meg Fidelnek, hogy teljesíteni fogom a kötelességemet. Mondd meg neki, hogy meg kell teremteni a legkedvezőbb, egységes politikai irányítást a chilei nép számára.”

Hozzátette, hogy ezen a napon hosszú ellenállási harc kezdődött meg, amelyben Kuba és minden forradalmár segíteni fog minket.

Ma, Amerikának erről a szabad földjéről azt üzenjük az elnök elvtársnak: néped nem fog meginogni, nem hagyja el soha a forradalom zászlaját; a fasizmus elleni élethalálharc elkezdődött, és aznap fog véget érni, amikor Chile szabad, független és szocialista országgá válik, azzá az országgá, amelyért te harcoltál és életed adtad.

Győzni fogunk, elnök elvtárs!

Fordította: Csuday Csaba

Megjelent: Gorillák és gitárok, szerk. Simor András, Budapest, 1976