Kuba méltán híres világszerte humanitárius internacionalizmusának megnyilvánulásai, például a világ számos országában működő orvosi missziói okán. Azonban Kuba egyik legnagyobb teljesítményét a hivatalos sajtó és tudomány gyakran elfelejti. Ez a forradalmi Kuba aláásására és marginalizációjára tett most is folyó erőfeszítések és a hidegháborús imperialista intervenció ma is élő örökségének a következménye, amelyek nagyban befolyásolják a történelemszemléletünket.
Idén októberben lesz a Cuito Cuanavale-i csata 25. évfordulója, amit Isaac Saney „Afrika Sztálingrádjának” nevezett. Arra utalt ezzel, hogy ennek a csatának központi szerepe volt a Délnyugat-Afrika (ma Namíbia) megszállására mért végzetes csapásban, és megadta a kezdőlökést az Afrikai Nemzeti Kongresszussal való tárgyalásokhoz, amelyek nem sokkal később véget vetettek a rasszista apartheid rendszer uralmának Dél-Afrikában. A börtönből író Nelson Mandela hangsúlyozta, hogy a Cuito Cuanvale-i csata „fordulópont volt kontinensünk – és a népem – felszabadítása szempontjából az apartheid csapása alól.
1975 novemberétől, Angola függetlenségének előestéjétől kezdve a CIA által támogatott Dél-afrikai Védelmi Erők igyekeztek segíteni az UNITA-t (Unió Angola Teljes Felszabadítására) abban a törekvésében, hogy megszerezze a hatalmat az MPLA (Népi Mozgalom Angola Felszabadítására) forradalmi kormányától. Ennek érdekében számos megszállást, betörést és szabotázst hajtottak végre Angola területén belül. Angola „elvesztésének” potenciális lehetősége miatt James Schlesinger amerikai védelmi miniszter nyersen csak ezt javasolta: „Talán Angola felbomlását kellene szorgalmaznunk.” A zaire-i (ma Kongó) Mobutut használva a segély célba juttatásához, Gerald Ford amerikai elnök és Henry Kissinger külügyminiszter elfogadta az IA-FEATURE hadműveletet, ami 40 millió dolláros pénzügyi segélyből és amerikai katonai kiképzőkből állt, és a célja az UNITA és más MPLA-ellenes csoportok támogatása volt.
Angola és Mozambik győzelmére, amellyel elnyerték a függetlenségüket, destabilizáló erőként tekintettek – mivel a forradalmi kormányok azonnal fontos szövetségesei lettek a Dél-Afrikában működő apartheid-ellenes csoportoknak. Emiatt a dél-afrikai apartheid kormány a térségbeli hegemóniájára való fenyegetésként nézett a frissen függetlenné vált Angolára és Mozambikra, az Egyesült Államokat pedig üdvözlendő szövetségesként kezelte.
Az újonnan függetlenné vált angolai kormány kérésének eleget téve, 1975-ben angolai földre lépett az első kubai katonákból álló kontingens. Őket még számos másik követte. A kubai csapatok és katonai felszerelés Afrikába küldésén túl a kubai katonai tanácsadásnak is központi szerepe volt a dél-afrikaiak legyőzésében Cuito Cuanavalénál.
Bár Cuito Cuanavale csak egy kisváros volt Angola délkeleti részén, a Cuito folyónál, mégis a háború leghevesebb harcai zajlottak itt. A Cuito Cuanavale-i ütközet durván hat hónapig tartott, és akkoriban ez volt a legnagyobb csata afrikai földön a második világháború óta. Az összecsapás egyaránt zajlott földön és levegőben. A kubai pilóták légi csatát vívtak a dél-afrikai légierővel. A dél-afrikaiak számára akkora volt a tét, hogy kiderült, hogy az apartheid kormány a vereség elkerülése érdekében nukleáris fegyverek bevetését fontolgatta az angolai főváros, Luanda ellen.
Az 1975 és 1991 között Angolában szolgáló kubai önkéntesek számát (a katonákat, oktatókat és orvosokat is beleértve) hivatalos becslések több mint 300 ezerre teszik – amelyből kétezren életüket vesztették.
Elsősorban ez volt az oka annak, hogy miért Kuba volt az első nem afrikai ország, amelyet Nelson Mandela meglátogatott, miután 1991-ben kiszabadult a börtönből. Később, az 1995-ös Dél-Afrika-Kuba Szolidaritási Konferencián Mandela megjegyezte, hogy „a kubaiak orvosokként, tanárokként, katonákként, mezőgazdasági szakemberekként jöttek a régiónkba, soha nem gyarmatosítókként. Ugyanazokban a lövészárkokban osztoztak velünk a gyarmatosítás, az elmaradottság és az apartheid elleni harcban. Kubaiak százai szó szerint az életüket adták az első és legfontosabb küzdelemben, ami még csak nem is az övék volt, hanem a mienk. Dél-afrikaiakként tisztelgünk előttük. Esküszünk, hogy soha nem felejtjük el az önzetlen internacionalizmus eme páratlan példáját.”
A kubaiak angolai szerepvállalására utalva Ronnie Kasrils a következőképpen fogalmazott: „Azokat a hazafiakat és internacionalistákat egyetlen cél vezérelte – véget vetni a faji uralomnak és elérni a valódi afrikai függetlenséget. Az angolai szuverenitás tizenhárom évnyi védelme után a kubaiak semmi mást nem vittek haza, csupán az elesettek csontjait és Afrika háláját.”
Kevin Edmonds
Forrás: NACLA