Dick Barbor-Might reflexiója az 1973-as véres katonai hatalomátvételről, amely megadta a kezdő löketet a dolgozó embereket máig sújtó a globális projektnek.

1973. szeptember 11-én délelőtt két Hawker Hunter könnyű bombázó repült alacsonyan a háztetők felett Santiago de Chilében, és két rakétát lőttek a La Monedába, az elnöki palotába. Bent a megválasztott szocialista elnök, Salvador Allende és maroknyi támogatója próbált ellenállni a puccsisták erőinek.

Aznap reggel, észlelvén, hogy chilei hadsereg felső vezetésének nagy része felkelt a kormánya ellen, Allende egy utolsó, harcos rádióbeszédet tartott: „Erősek, és képesek lesznek legyőzni minket. De a társadalmi folyamatokat nem lehet letartóztatni, sem bűnnel, sem erővel” – mondta. „A történelem a miénk, és az emberek írják a történelmet”.

Egy kisebb baráti társasággal mindössze negyedmérföldnyire voltam. Hallottuk Allende utolsó szavait, amikor már csak órái volt hátra. Nem volt hajlandó elfogadni a számára többször felajánlott biztonságos elmenekülési lehetőséget az országból, egészen a haláláig a helyén maradt.

A Moneda Palota ostroma

Egész délelőtt hallottuk a fegyverek ropogását. A fejünk felett elhúzó repülőgépek és a rakéták zaját. Későbbiekben a rádió kemény szavakat sugárzott, katonai parancsokat. Megtudtuk, hogy egy katonai jutna vette át az uralmat. Hallottunk egy nevet – Augusto Pinochet tábornok.

Tettünk néhány kört a katasztrófa sújtotta városban, és a barátainkat kerestük, illetve azokat az embereket, akiket a szakszervezeti központban ismertünk. Találkoztunk egy tankparancsnokkal, aki azt mondta, hogy Allende öngyilkos lett.

Helikopterek repültek a város felett, és szórólapokat szórtak, amelyeken arra buzdították a lakosságot, hogy jelentsék a gyanús kívülállókat, akik azért érkeztek, hogy „elpusztítsák Chilét.”

Kettőnket letartóztattak, mint „gyanús idegeneket”, majd fegyverrel először a közeli rendőrállomásra, onnan pedig a Nemzeti Stadionba kísértek. Ott olyan dolgokat láttam, amelyek örök életemre elkísérnek.

Ekkor még egyikünk sem tudhatta, hogy ez csak ízelítő abból, ami ezután következik, előfutára egy állami terror rendszer létrejöttének, amelynek célja a baloldal minden formájának eltörlése, minden önálló gondolkodásnak a felszámolása, a demokrácia megszüntetése, a választott kongresszus bezárása és minden munkásszervezet elnyomása.

Néhány azok közül, akik támogatták az általuk ellenségnek tartott Allende vezette szocialistákból, kommunistákból és keresztény baloldali pártokból álló Népi Egység elleni puccsot, azt hitték, hogy gyorsan visszatérnek a polgári kormányzáshoz. De kiderült, hogy Pinochet tábornoknak ez nem állt szándékában. A hadsereg főparancsnoka engedelmes karrierista volt, aki csak az utolsó pillanatban csatlakozott a puccshoz.

Miután megízlelte a hatalmat, kiszorította az összeesküvő társait, és minden erőt a saját kezében összpontosított. Pinochet uralma 17 évig tartott, amikor is elvesztette a döntő jelentőségű népszavazást, ami után 1990-ben Chile visszatért egy hibás, de demokratikus államformához.

Az alatt a 17 év alatt rendszeresen megsértették az emberi jogokat. Menekültek áradata jött el Chiléből – közülük 500-an találtak menedéket a szülőföldemen, Skóciában és rengetegen Nagy-Britannia más részein. 

A Nemzeti Stadionba zárt foglyok

A rezsim létrehozott egy állami terror rendszert, amelyben sok chilei szenvedett el kínzásokat és ezreket végeztek ki vagy „tüntettek el”. Pinochet titkosrendőrsége, a Nemzeti Hírszerzési Igazgatóság (DINA) Latin-Amerika szerte együttműködött társszervezeteivel a Kondor-hadművelet megszervezésében, amely során kontinens szerte felkutatták és megsemmisítették a másként gondolkodókat. A DINA a chilei rezsim számos ellenségét még távolabbi helyeken, az Egyesült Államokban és Európában sem kímélte.

Mindez Henry Kissinger vigyázó szemei előtt történt, aki Richard Nixon elnök nemzetbiztonsági tanácsadója volt a puccs idején, és akit néhány nappal később külügyminiszterré léptettek elő. Ami a CIA-t illeti, egy vizsgálat megállapította, hogy a DINA főnökét, Manuel Contreras tábornokot a „hivatal” csupán eszköznek tekintette.

A „chicagói fiúk” felemelkedése és a neoliberális kísérlet bukása

Az 1973-as katonai puccsot végrehajtó chilei tiszteknek, noha utálták Allende elnök „chilei útját a szocializmushoz”, semmilyen elképzelésük nem volt az ország gazdaságának irányításáról. De hamarosan ellátták őket eggyel. Azt ajánlották nekik, hogy alkalmazzanak a kormány mellett egy közgazdász csoportot, akiknek van egy új modelljük a chilei gazdaság számára.

Ők voltak a „chicagói fiúk”, olyan chileiek, akik már a puccs előkészítése közben készítettek egy tervet a gazdaság részére, amit terjedelmes mérete és súlya miatt „téglának” neveztek. A puccsot követő napon a „tégla” azoknak a magas rangú tisztek asztalán landolt, akik átvették a kormányzást.

Az ajánlás, hogy alkalmazzák a „chicagói fiúkat” először a haditengerészethez futott be, amely azt a feladatot kapta, hogy irányítsa a gazdaságot. Az ajánlat a – a chilei Timesként ismert – El Mercurio kiadójától, a magas presztízsű Edwards médiacsoporttól érkezett. Az Edwards-csoport lelkesen támogatta a puccsot, így biztos volt benne, hogy befogadó füleket talál a haditengerészetnél.

Kormányzásának három éve alatt Allendéhez, és a Népi Egység kormányához a csoport újságja lankadatlanul ellenségesen viszonyult. Ehhez, mint sokan mások a chilei üzleti életben, támogatást, például titkos alapokból történő finanszírozást kaptak a CIA-tól. Ezek a műveletek részét képezték Kissinger és számos amerikai bank és vállalat arra irányuló kampányának, hogy gazdasági nyomással, propagandával és a tisztikar felforgatásával aláássák Allende kormányát.

A chicagói fiúk a Chicagói Egyetemen tanultak, innen jön a név. Miután visszatértek Chilében egy részük vezető vállalatoknál dolgozott, mások a Katolikus Egyetemen oktattak. Ami közös volt bennük, hogy idegenkedtek a szocializmustól, és az elkötelezettek voltak a „szabad piac”, vagy ahogy később hívták, a neoliberalizmus iránt.

Az ún. chicagói fiúk

A „tégla” szerzői jól tudták, hogy az általuk preferált politika olyan brutális hatással járna az egész lakosságra, hogy azt sosem lehetne megvalósítani egy demokratikus rendszerben. Csak egy katonai diktatúra tudja azt keresztülvinni. Nem véletlen, hogy amikor az 1973-as puccs megadta számukra a lehetőséget a csoport radikális közgazdász már készenlétben állt arra, hogy radikálisan átalakítsák Chilét.

Az egész húsz évvel korábban kezdődött, amikor az Egyesült Államok külföldi segélyeiért felelős hivatalnok és a Chicagói Egyetem Közgazdasági Tanszékének vezetője megállapodott, hogy a Ford Alapítvány finanszírozásában létrehoztak egy posztgraduális képzést. A program célja az volt, hogy fiatal chileieket Milton Friedman és a szabad piac híveinek doktrínái szerint képezzenek. A Chicagói Egyetem közgazdászai közül Friedman volt a legismertebb. Ő és a kollégái messze kívül voltak a mainstream vonalon, de mélyreható változást szerettek volna a gazdaságpolitikában, globális szinten.

Erre 40 évvel ezelőtt adódott lehetőségük Santiagóban. Ami akkor Chilében elkezdődött világméretű támadássá változott a munkások jogai ellen, amelyet „washingtoni konszenzus”, „reaganomics” vagy „thatcherizmus” néven ismernek a világon a mai napig.

Dick Barbor-Might a Morning Starban megjelent két részes elemzésének második részét a későbbiekben közöljük.