A „Forradalmi Baloldal” kiadványa Pinochet kiadatásáért folyó kampány részeként, 1998. november

1973. szeptember 11-én egy katonai vezetők által tervezett puccs, az oligarchia és a chilei jobboldal áldásával, és a jenki imperializmus arcátlan támogatásával megdöntötte Salvador Allende kormányát, többéves forradalmi folyamatot taposva el, melyben a munkásosztály és a népi tömegek határozott utat vettek a szocializmus felé.

Kivételes tapasztalat volt a munkásosztály történetében, mivel a társadalmi átalakulás a burzsoá demokrácia és a chilei alkotmány aggályos tiszteletben tartásán alapult, parlamentáris úton haladva a szocializmus irányába.

1998-ban, 25 évvel később, a népi mozgalom újra megszállta a chilei utcákat, a felelősök megbüntetését, és a kormány munkásellenes intézkedéseinek eltörlését követelve.

A gyilkos Pinochet bírói eljárás alatt áll, mely kétségkívül győzelem az áldozatai számára. A jelenlegi chilei demokrácia az igazság elhallgatásán és a diktatúra felelőseinek sérthetetlenségén alapul. Így az a tény, hogy a diktatúra legfontosabb alakja eljárás alatt áll, győzelem több 100 ezer chileinek, akiknek el kellett szenvednie a kínzásokat, és a megtorlatlan gyilkosságokat.

A brit bíróság döntése a sérthetetlenség megszüntetéséről, és a brit kormányé Pinochet kiadatásáról az első lépés afelé, hogy a diktátor megfizessen a bűneiért.

Mindennek két dologhoz van köze: először is, ahhoz a hatalmas tömegmozgalomhoz, mely Chilében, Latin-Amerikában és Európában született a tömeggyilkos elítélését követelve. A több ezer megmozdulás új életet lehelt a baloldalba, megkérdőjelezve a jelenleg fennálló „irányított demokráciát”.

Másodsorban az a tény, hogy az „El Pinocho”-hoz hasonló embereknek lejárt az ideje világunkban. Chilében és Latin-Amerikában egyaránt olyan irányba haladnak a dolgok, hogy a legkisebb esély sincs arra, hogy egy olyan kormány, mint Allende gyilkosaié, valaha is demokratikusan megszerezhesse a hatalmat.

Ugyanakkor Pinochet mindössze egy előtérbe tolt személy, aki arra szolgál, hogy leplezze a katonai intézményrendszer, az oligarchia és a chilei jobboldal felelősségét. A katonai diktatúra – melynek Pinochet az egyik főszereplője volt – a tőke eszköze volt arra, hogy megtörje fellendülő népi mozgalmat.

Az amerikaiakkal szövetséges chilei jobboldal, miután nem tudta se választásokon, se gazdasági szabotázs útján, se a CIA burkolt segítségével legyőzni Allendét, az egyetlen fennmaradó lehetőséget választotta: a katonai beavatkozást. A fasiszta puccs volt az utolsó adu a konzervatív erők kezében, hogy véget vessenek annak a forradalmi folyamatnak, melyet Chile 1970 és 1973 között átélt.

Az, hogy Pinochet felett ítélkeznek, akivel minden hadsereg által elkövetett bűntettet azonosítanak, kétségkívül fontos lépés, de nem felejthetjük el azt az intézményes szerepet, melyet a hadsereg és más állami szervek töltöttek be a tőkésosztály érdekeit szolgálva.

Fontos, hogy reagáljunk az 1970-es évek elején végbement chilei forradalmi folyamatra, és azon véres vereség okaira, melyet a chilei munkásosztály és fiatalság elszenvedett. Fontos megérteni, miért tudott győzni a hadsereg, a jobboldal, és az imperializmus, a munkáspártok (PSCh, PCCh) által élvezett hatalmas társadalmi támogatás ellenére. Le kell vonni a következtetéseket a chilei forradalmi folyamatból, hogy ne ismétlődjenek meg a múlt hibái.

1.      A forradalom előtt

1958-ban Salvador Allende, a baloldal (Chilei Szocialista Párt, PSCh, és a Chilei Kommunista Párt (PCCh) által létrehozott koalíció, a FRAP (Népi Akciófront) jelöltje mindössze 30 ezer szavazattal maradt le a győzelemről.

Ez a hatalmas választói támogatás, melyet a baloldal jelöltje kapott, a proletariátus több évtizeden keresztült tűrt extra-kizsákmányolására vezethető vissza. A reálbér gyakorlatilag ugyanott állt, mint 1945-ben. A lakosság 60 százaléka rendelkezett a nemzeti jövedelem 20 százalékával. A megművelhető földterület 86 százaléka a földbirtokosokhoz tartozott. A bányászat és az ipar jelentős része külföldi, elsősorban amerikai vállalatok kezében volt.

Alessandri, a megválasztott elnök, a jobboldal képviselője, szigorú programot valósított meg, mely a jövedelmek jelentős átcsoportosítását jelentette a legszegényebb rétegektől a gazdagabbak felé. A munkások válasza egy brutálisan letört sztrájkhullám volt, mely radikalizálta az 1953-ban alapított CUT szakszervezeti szövetséget.

Az 1964-es választási kampány előtt az oligarchia elhatározta, hogy félreteszi a népszerűtlenné vált Alessandrit, és a Kereszténydemokrácia (DC) jelöltje, Frei támogatása mellett döntött, aki elsöprő fölénnyel, 56 százalékkal győzte le Allendét.

A DC nyelvezete radikális volt. Választási jelszava a „Forradalom a szabadságban” volt. Úgy tűnt, mintha a chilei burzsoázia végre eldöntötte volna, hogy végrehajtja a burzsoá-demokratikus forradalom feladatait: az agrárreformot és az imperializmus visszaszorítását, megszerezve az ellenőrzést a gazdaság felett.

Ez azonban a burzsoázia, valamint a hadsereg és az egyház által támogatott földbirtokos oligarchia és a nemzetközi tőke közötti hagyományos szövetség látszólagos megszűnésével járt. A tulajdonos osztályok ezen szövetsége, évszázadon keresztül működött, jól váltogatva a korbácsot és a cukrot.

1932-ben például ez a „Szent Szövetség” döntötte meg egy katonai puccsal Carlos Dávila kormányát, mely kikiáltotta a Szocialista Köztársaságot Chilében. Ugyanakkor a munkásmegmozdulások erőszakos letörésének periódusa után a burzsoá demokrácia újra helyreállt. 1938-ban lehetővé vált egy népfrontkormány létrejötte, melyet munkáspártok (PSCh, PCCh) és demokratikus burzsoá pártok alkottak.

A második világháború után ez a természetellenes szövetség csak részben maradt meg. A PSCh forradalmi következtetéseket vont le a tapasztalatból, önálló osztálypolitika mellett érvelve, mely kizárt bármilyen paktumot bármilyen burzsoá párttal.

Ugyanakkor az 1946-os választásokon a PCCh újra egy burzsoá jelölt mellé állt, és belépett Gabriel González liberális-radikális kormányába. Két évvel később, a hidegháború beköszöntével, megkapta jutalmát: kitették a kormányból és 1958-ig illegalitásba kényszerítették.

Ahogy a történelmi tapasztalat mutatja, a „Szent Szövetség” ügyes és rugalmas tudott lenni, amikor az országot kellett vezetnie. Vezérelve nem a demokrácia, hanem a kiváltságok védelme volt. Vajon a Frei-kormány képes volt megtörni ezt a szövetséget a kizsákmányoltak érdekében?

2.      A burzsoázia gyengesége

A Frei-kormány bebizonyította a chilei burzsoázia gyengeségét, hogy képtelen megreformálni az országot, és megvalósítani a polgári-demokratikus forradalom feladatait. Az uralkodó osztály feltételezett demokratikus és liberális szárnya csak egy jelképes agrárreformot hajtott végre, és nem mert hozzányúlni az imperializmus gazdasági érdekeihez.

A DC a kormányban agrárreformról hozott döntést, mely a latifundiumok kisajátításáról, és a földnélküli parasztok szövetkezeteinek való átadásáról szólt. Az ötlet bizonyos mértékig korrekt és haladó volt. Ugyanakkor csak a megművelt földterület 14 százalékát sajátították ki, és ebből a földnélkülieknek mindössze a 8 százaléka részesült.

A Frei-kormány ezen kívül tőzsdei úton megvette a rézbányák részvényeinek 51 százalékát a jenkiktől. Ennek a kulcsfontosságú területnek a teljes nacionalizálását azonban sohasem tervezték. A bankrendszer beígért államosítása szintén gyorsan feledésbe merült. Ugyanakkor a DC továbbra is erőszakosan nyomta el a munkásmozgalmat. Az El Salvador és a Puerto Mont bányászainak sztrájkja során a rendfenntartó erők több mint 20 embert öltek meg.

Munkások ezrei, akik megbíztak Freiben és kormányában, megtanulták a leckét, és rájöttek mi is az valójában: egy óriási csalás. A társadalom gyökeres átalakítását kívánták, és ugyanazt kapták, mint mindig: az imperializmus és az oligarchia uralmát Chilében.

Frei kísérlete után a „Szent Szövetség” újra egy baloldali választási győzelem lehetőségével szembesült. Újra elő kellett venni a népfront stratégiáját, melyet korábban már sikeresen alkalmaztak. Ugyanakkor ez nem számolt Allende és a PSCh támogatásával.

A PSCh és a PCCh eltérő álláspontot foglalt el a történelmi folyamatot és a proletariátus feladatait illetően. 1946-ban, amikor megtagadta a részvételt a kormányban, a PSCh kongresszusa az alábbiakat szögezte le: „A történelmi körülmények szükségszerűsége miatt a polgári-demokratikus forradalom nagy gazdasági átalakításai (agrárreform, iparosítás, nemzeti felszabadulás) Latin-Amerika országaiban csak a szocialista forradalom révén valósulhatnak meg.”

Vagyis a PSCh állásfoglalása megfelelt Trockij 1905-s tézisével a permanens forradalomról, melyet az Áprilisi tézisekben Lenin és a bolsevikok is magukévá tettek, és amely októberben lehetővé tette számukra a hatalom szovjetek általi megragadását.

1956-ban a PSCh elfogadott egy nyilatkozatot, mely a következőket állapítja meg a chilei burzsoáziáról: „Ez egy imperializmusnak alárendelt osztály, meg szorosan kapcsolódik a nagybirtokos oligarchiához”. Ugyanebben a dokumentumban a PSCh támadja a Népfrontot, és a munkásszervezetek közös programján alapuló egységfront mellett érvel. Ez a Munkásfront tézise, melynek első és alapvető megállapítása a következő: „A burzsoázia Chilében nem forradalmi osztály”.

Következésképp a PSCh-nak marxista szempontból legalább elméleti szinten helyes volt az elemzése. A PSCh számára az egyetlen lehetséges forradalom a szocialista volt. A chilei forradalmi folyamat ezen helyes megállapításából újabb következtetéseket vontak le: semmiféle megegyezést nem szabad kötni a demokratikus burzsoáziával, mely egy népfront kialakulását eredményezhetné, vagyis a munkáspártok szövetségét a burzsoázia demokratikus szárnyával.

A PCCh megközelítése teljesen más volt. A forradalom sztálinista felfogásában megrekedve úgy vélték, hogy Chilének először egy polgári-demokratikus forradalmat kell végrehajtania, és ehhez elengedhetetlen a szövetség a demokratikus burzsoáziával. A szocializmus ebben a sémában nem szerepelt.

Mindez szemben állt Allende véleményével, aki őszintén hitt a társadalom szocialista átalakulásának lehetőségében, noha ezt parlamentáris úton képzelte el.

3.      A Népi Egység

Az 1970-es választások előtt a szocialisták és a kommunisták megvitatták egy választási együttműködés lehetőségét. Végül a PCCh koncepciója győzött, mely egy új népfronthoz vezetett, ami négy burzsoá szervezetet is magában foglalt: a régi Radikális Pártot, az API-t, az SDS-t és a MAPU-t, mely nem sokkal korábban szakadt ki a DC-ből.

Ugyanakkor ez az új koalíció, amely a Népi Egység nevet kapta, eltért a népfrontok megelőző kiadásaitól. Ebben, a régiektől eltérően a munkáspártok – a PSCh és a PCCh – képviselték a döntő erőt.

A Népi Egységgel szemben a burzsoázia két pártja állt: a DC, Tomic vezetésével, és a Nemzeti Párt, az oligarchia közvetlen képviselője, melynek jelöltje Alessandri volt.

Annak ellenére, hogy a DC tett egy kétségbeesett kísérletet „baloldali” imázsának visszaszerzése érdekében, a réz és a külföldi bankok kisajátítását, valamint az agrárreform felgyorsítását ígérve, jelöltje az utolsó helyen végzett a szavazatok 27,8 százalékával. Ez az 1964-es szavazóbázisának több mint a felének elveszítését jelentette. Ez alkalommal a tömegek nem hagyták félrevezetni magukat a DC hamis ígéretei által.

4.      Társadalmi polarizáció

Allende győzött, 36,3 százalékkal megelőzve Alessandrit, aki a szavazatok 34,9 százalékát szerezte meg. A törvényhozásban a Népi Egység ugyanakkor nem rendelkezett abszolút többséggel. A DC választási bukása és a jobboldal felívelése mutatja a chilei társadalomban erősödő polarizációt.

Ahogy a PSCh egyik dokumentuma is elismeri: „A szeptember 4-i győzelem, és programunk határozott megvalósítása egy forradalmi folyamatot szabadított el, történelmi válsághelyzet elé állította a társadalmi osztályokat: forradalom vagy ellenforradalom. Nem egyszerűen a népi kormány intézkedései, még csak nem is a programja az, mely félelemmel tölti el az uralkodó osztályokat, hanem a tömegek forradalmi mozgása, mely dupla fenyegetést jelent a kapitalista rendszer számára.”

A szocialisták és a kommunisták 1970. szeptember 4-i választási győzelme a munkások és a fiatalok azon vágyát fejezte ki, hogy felszámolják a korrupt kapitalizmust, és átalakítsák a társadalmat. A DC-kormány bebizonyította, hogy a kapitalizmus semmi mást nem tud kínálni, csak kizsákmányolást és nyomorúságot.

Allende kormánya a tömegek nyomása miatt messzebb ment, mint az előre sejthető volt. A sztálinizmus mechanisztikus sémáját, mely a polgári-demokrata és a tisztán szocialista törekvések mesterséges megkülönböztetésén alapult, elsöpörte a tömegek mozgalma.

Így 1971 júliusában teljesen államosították a rézbányászatot. Ugyancsak nacionalizálták a szén- vas- és nitrátbányákat, a textilipart, az ITT-t, az INASA-t, stb. Ingyen tejet osztottak a gyerekeknek, befagyasztották az árakat és a bérleti díjakat, emelték a fizetéseket és a nyugdíjakat. Lakás, iskola és kórházépítési terveket fogadtak el, melyek átalakították a városlakók életét.

Vidéken a latifundiumok kisajátítása és parasztoknak való átadása felgyorsult. A kisajátított földek mennyisége csak 1971-ben felülmúlta a Frei kormány hat éve alatt kisajátítottak mennyiségét. 1972-re a nagybirtok gyakorlatilag eltűnt Chilében. A kormány gyorsaságát nem kis részt motiválta a földnélküliek által végrehajtott közel 300 spontán földfoglalás.

Mindezen eszközök tovább erősítették a tömegek mozgalmát. A munkásosztály és a társadalom legelmaradottabb és legapolitikusabb csoportjai végre egy olyan kormányt láthattak, mely az ő érdekükben működik, és így a kormányzat és a néphatalom legaktívabb védelmezőivé váltak. A városi és vidéki munkások és fiatalok egyre több rétegének radikalizálódása Chile történetében első alkalommal kínált lehetőséget az államhatalom valóságos meghódítására, és a szocialista forradalom elindítására.

Ez a radikalizálódás és polarizáció a munkáshatalom kezdeti szervezeteinek létrejöttében is kifejeződött. A forradalmi erjedés a burzsoá pártokat is elérte. A DC hat képviselője kivált, megalakítva a Keresztény Baloldal pártját. Az új párt a „szocializmus építése” és az UP-kormány mellé állt.

Az UP olyan szövetség volt, melynek tömegbázisát a munkáspártok adták, de több kispolgári pártot is magában foglalt, melyek – noha nem képviseltek igazi erőt – kifogásként szolgáltak a szocialista intézkedések elkerülésére. A Kommunista Párt vezetősége azt az álláspontot védte, mely szerint nem a szocialista, hanem a polgári-demokratikus forradalomért kell harcolni.

Kezdeményezték több nacionalizálás és földfoglalás megállítását, hogy ne ijesszék el a burzsoázia általuk demokratikusnak vélt csoportjait. Allende és a szocialisták több vezetője tőlük ugyan balra állt, de úgy vélték, a szocializmus fokozatosan, a polgári-demokratikus intézményrendszer elmélyítésén keresztül érhető el.

A munkáspártok részt vehetnek, és részt is kell venniük a parlament munkájában azt szócsőként felhasználva a kizsákmányolás, a korrupció és a képmutatás leleplezésére, valamint arra, hogy erősítsék a forradalmi szervezeteket és tudatosságukat, hogy megnyerjék a tömegeket a szocializmus számára. De amikor a munkásosztály a kapitalista privilégiumokat fenyegeti, ellenfelei fel fogják használni intézményrendszerüket, a hadsereggel az élén, hogy eltapossák a népakaratot. A „demokrata” militánsok kivonták kardjukat. A bírók és törvényhozók megtalálták a törvényeket és beszédeket, mellyel igazolhatták a bűntetteiket.

Az 1971. április 4-i helyhatósági választásokon az UP megszerezte a szavazatok 51 százalékát. Miközben hat hónappal korábban az elnökválasztáson Allende 36,3 százalékot kapott, ezúttal már a voksok felével számolhatott. A lelkesedés a fegyveres erők sorain belül is érezhető volt, nem csak a közkatonák, hanem az altisztek között is.

Az UP a nemzet legitim kormánya volt, vezetői és káderei – többnyire szocialisták és kommunisták – foglalták el az államigazgatás kulcsfontosságú posztjait. Allende lett a választott elnök. A népi támogatás hatalmas volt. A burzsoázia körében zavarodottság és megosztottság uralkodott. A középosztály bizakodva tekintett a kormányra.

Megfelelő volt a pillanat új törvényhozási választások kiírására – melyet képesek lettek volna megnyerni –, hogy folytassák a gazdaság államosítását, megtisztítsák a hadsereget a reakciós tisztikartól, felfegyverezhessék a munkásosztályt és a parasztságot, hogy a népi mozgalomra alapozva végső csapással hódítsák meg a hatalmat. Az UP szocialista és kommunista vezetői azonban nem éltek az alkalommal. Az ár, amit fizetniük kellett, hatalmas volt.

5.      A burzsoázia ellentámadása

Az amerikai imperializmus és a chilei burzsoázia minden csoportja tisztában volt azzal, hogy rendszerüket csak a forradalmi mozgalom leverése, vagyis egy diktatúra mentheti meg. Csak a megvalósítás mikéntje osztotta meg őket.

Az egyik szárny katonai puccsra készült és fasiszta osztagokat szervezett, olyanokat mint a „Patria y Libertad”, habár egyelőre ők voltak kisebbségben. Az amerikai imperializmus és a burzsoázia nagy része pénzügyi támogatást nyújtott nekik, hogy ezen csoportokat felhasználhassák Allende kormányának destabilizálására, de ugyanakkor tartottak minden vereséggel fenyegető elhamarkodott lépéstől, így taktikájuk jó ideig a gazdaság megbénítására irányult, remélve, hogy ez majd felemészti a tömegek forradalmi morálját és lelkesedését.

A másik csoportot a DC jelentette, melynek verbális radikalizmusa azon hagyományos szavazóbázisának (városi középosztály, parasztság, és a munkásosztály elmaradottabb rétegei is) megtartására irányult, mely egyre inkább kezdett balra tolódni, valamint arra, hogy időt nyerjen addig az alkalmas pillanatig, amikor leszámolhat a forradalommal. A „jó zsaru, rossz zsaru” módszerét alkalmazták: „Egyezzetek meg velünk, mérsékelve a politikátokon, különben jön a szélsőjobb és a hadsereg.”

A népi mozgalom és Allende intézkedéseivel szembeni ellentámadás nem váratott sokáig magára. A földbirtokosok parlagon hagyták a földjüket és szabotálták a mezőgazdasági termelést. Egy rendőrségi jelentés szerint a nagybirtokosok 2000 fegyveres felett rendelkeztek, akik terrorista akciókat hajtottak végre gáz-, víz-, és áramszolgáltató létesítmények ellen, hogy növeljék az elégedetlenséget.

Ugyanekkor a sajtó és a hírközlés folyamatosan ostorozta a kormányt. Az ellenzék ellenőrizte a hírközlési szervek 75 százalékát. A burzsoázia igyekezett felébreszteni a széles tömegek elégedetlenségét, hogy majd a választásokon sikerüljön kétharmados többséget elérnie, mellyel leválthatja Allendét.

De az 1973. márciusi választásokon a Népi Egység 43,4 százalékot kapott, mellyel az 1970-es törvényhatósági választásokhoz képest növelte támogatottságát, de kevesebb volt, mint amennyit helyhatósági választásokon szerzett. A jobboldali pártok nem érték el céljukat.

A jobboldal ezen választási kudarcával vette kezdetét a visszaszámlálás. A destabilizálás nagy méreteket kezdett ölteni.

A jenki imperializmus megszüntetett minden Chilének nyújtott támogatást, és a chilei réz nemzetközi bojkottjával kísérletezett. Eközben a burzsoázia felhalmozta a közszükségleti javakat, és azokat a feketepiacon terítette szét az állami ármaximum kijátszásával. Az eredmény hiány, és az infláció elszabadulása lett, mely a középosztály kormány felé megnyilvánuló szimpátiáját nyílt szembenállássá változtatta. A burzsoázia megszerezte azt a tömegbázist, melyre szüksége volt a katonai puccs végrehajtásához.

Allendének az államhatalom területén is ellenségekkel kellett szembenéznie. A parlamenti ellenzék bojkottjának célja a politikai destabilizálódás, valamint a törvényhozó és végrehajtó hatalom közti ellentét kialakítása volt. Az ellenzék tíznaponta alkotmányos vád alá helyezett, és lemondatott egy-egy fontos kormánytisztviselőt. Ugyancsak megkísérelte egy ízben a teljes kormány leváltását is, mely a CUT által összehívott kormánypárti tömeggyűlés akadályozott meg.

Április 17-én a kormány 49 vállalatot sajátított ki, melyek bojkottálták a termelést. Az ellenzék alkotmányreformmal válaszolt, mely eltörölte a kisajátításokat. Frei, a szenátus választott elnöke, az államfő elmozdításával fenyegetőzött, ha az nem fogadná el a reformot. Allende a reformot az Alkotmánybíróság elé küldte, mely a végső döntésre volt jogosult.

Az intézményi konfliktus, a terrorizmus és a hiány nem volt elégséges indok egy államcsínyhez. Szükség volt társadalmi felfordulásra is.

Egyrészt a DC és a Nemzeti Párt a törvényhozásban megakadályozta az új törvények elfogadását, miközben a Patria y Libertad fasisztái terrorista akciókat hajtottak végre. A csoportot az Egyesült Államok finanszírozta, és ő is segített létrehozni azt. Ennek a szervezetnek, valamint a Sociedad Nacional de Agricultura (földbirtokos oligarchia), és a Sociedad de Fomento Fabril szervezetének 40 CIA-ügynök segített kiképzőtisztként.

Áprilisban az ellenzék első alkalommal kísérelte meghódítani az utcát. A kormány oktatási reformtervére reagálva a DC és az egyház a Katolikus Egyetem diákjait küldte az utcára, összetűzéseket és zavargásokat váltva ki.

Ezzel egy időben a szállítóeszközök tulajdonosai határozatlan idejű sztrájkot hirdettek, mely az ország megbénulásával fenyegetett. A taxisok és autóbuszosok föderációjának 108 vezetője az Egyesült Államokban kapott kiképzést. A CUT a helyzetre reagálva tömegmegmozdulást hirdetett, hogy a visszahódítsák az utcát, melyet már hetek óta a jobboldal birtokolt. Április 27-én munkások százezrei vonultak fel Santiago utcáin, lövöldözésbe keveredve maszkot viselő fegyveresekkel, akik a DC székházának ablakaiból tüzeltek. Az eredmény: egy halott, és hat sebesült munkás.

A burzsoázia feszültséggerjesztő taktikája sikeres volt. A társadalmi összeütközés kikerülhetetlenné vált. Május 28-án érkezett a hadsereg első figyelmeztetése. A vezérkar kijelentette, hogy a fegyveres erők önállónak nyilvánítják magukat, ha a kormány eltér az alkotmánytól. Felléptek az oktatási reform ellen: „Nem engedjük, hogy a jövő katonáit marxistává változtassák”.

Májusban az ellenzék kisebbségi részvétellel sztrájkot szervezett az ország legfontosabb rézbányájában, mely az El Teniente volt. A sztrájk vezetője, Guillermo Medina később a diktatúra alatt vált szakszervezeti vezetővé. Habár a sztrájk továbbterjesztése nem sikerült, és lépésről lépésre a megtévesztett munkások is felvették a munkát, a gazdasági kár rendkívüli volt, mivel Chile devizabevételeinek 20 százaléka innen származott. A parlament a cinizmus csúcsaként a sztrájkolók mellé állt, és a legtehetősebb rétegek asszonyai szervezték a szolidaritási akciókat. A sztrájk 76 nap küzdelem, és dollármilliós veszteségek után fejeződött csak be.

A helyzet drámaivá vált. A burzsoázia egyrészt még nem merte rászánni magát a végső csapásra, másrészt a munkásokat saját hagyományos szervezeteik bénították meg, melyekben továbbra is megbíztak. Június 29-én, egy nappal a sztrájk befejeződése után, egy páncélos ezred megtámadta az elnök székhelyét, a Moneda-palotát. 22 halott árán a kísérletet sikerült leverni, mivel a többi katonai osztag nem állt melléjük – kivárták a munkásosztály reakcióját. Néhány órán belül sztrájkok és üzemfoglalások indultak meg, sztrájkőrségek álltak fel, és tömegek indultak a Moneda palota felé. A puccs felelősei a Patria y Libertad fasiszta csoportjával álltak kapcsolatban.

A CUT egy nagy erejű mozgósítással válaszolt a fasiszta kihívásra, melyen 500 ezren vettek részt. Az ipari kordonok („cordones industriales”) megerősödtek, és a munkások országszerte átvették gyárak és vállalatok irányítását. Ugyanakkor Allende nem oszlatta fel a kongresszust, habár több százezren követelték tőle a Moneda erkélyei előtt állva, így továbbra is a hivatalos alkotmányosságra bízta magát a tömegmozgalom helyett.

6.      A Népi Egység válsága

Az ún. „tancazo” után az ellenzék elfogadta a fegyverellenőrzési és begyűjtési törvényt, mely felhatalmazta a hadsereget arra, hogy bárhol ellenőrzést és házkutatást hajtson végre, kihallgatva illetve letartóztatva az ott lakókat. Július 2-án egy tengerészosztag hajtotta végre az első ilyen jellegű kutatást Valparaisóban. Három nappal később bontakozott ki a kormányválság.

Július 12-én a PSCh vezetősége nyilvános üzenetet tett közzé, melyben figyelmeztette a burzsoáziát arra, hogy minden egyes akciójára megfelelő választ fog kapni, és felszólította a katonákat arra, hogy ne engedelmeskedjenek a puccsista vezetőiknek. Ugyanebben a nyilatkozatban kijelentette, hogy a gyárfoglalás legitim válasz a munkásosztály részéről. A gyárak elfoglalása segíti a munkásokat a közelgő összecsapás megvívásában. Ugyanakkor a PCCh a foglalásokat hibának tekintette.

Allende a PCCh vonalát követve igyekezett megállapodásra jutni a DC-val, hogy megakadályozza a polgárháborút. A kormány jobbratolódása kevés volt a DC számára, mely teljesíthetetlen feltételeket szabott. Július 19-én a kormány megkísérelte az elfoglalt üzemek visszaadását. A munkások ezt megtagadták, és lezárták az utcákat. A Népi Egység megosztottsága láthatóvá vált. A két terv és a két koncepció, mely eddig megfért egymással, ellentmondásba került.

Eközben a fegyveres erők több mint 30 razziát hajtottak végre a munkásnegyedekben és az elfoglalt gyárakban. Ezek célja az volt, hogy lehetővé tegye a katonai vezetők számára azon terep megismerését, ahol a későbbiekben cselekedniük kell, felmérjék a munkások reakcióját, és saját katonáik viselkedését.

Augusztusban a szállítóeszközök tulajdonosai újabb határozatlan idejű sztrájkba kezdtek azzal a céllal, hogy szabotálják a párbeszédet Allende és a DC között, valamint hogy megbénítsák az ország gazdaságát. A sztrájkolókat a CIA ötmillió dollárral segítette. Júliusban és augusztusban a szélsőjobboldal 250 terrorista akciót hajtott végre. Július 27-én meggyilkolták Allende katonai tanácsadóját, aki az elnök és az alkotmányos ellenzék között közvetített.

Augusztus 9-én három katona lépett be a kormányba. Pinochet a szárazföldi erők parancsnoka lett, ahonnan a puccs előkészületeit irányította. Augusztus 12-én Valparisóban letartóztattak egy csoport tengerészt, akik felfedezték a puccs előkészületeit, de mielőtt ezt feltárhatták volna, letartóztatták és megkínozhatták őket.

Augusztus 22-én az ellenzék deklarálta, hogy Allende kormánya megsértette az alkotmányt, megadva a legitimitást a puccs számára, mely már csak napok kérdése volt. A DC párbeszéde csak csel volt azért, hogy időt és engedményeket nyerjen, de nem mondott ellen az puccs tervének.

Allende és a Népi Egység vezetőinek azon törekvése, hogy megállapodásra jussanak a DC-val, lehetővé téve a katonák belépését a kabinetbe, mindössze a munkásosztály megzavarására és az ellenforradalom bátorítására volt jó. Ezért a politikáért nagy felelősség terheli Corvalánt és a PCCh vezetőit, akik kezdettől fogva nyomást gyakoroltak Allendére és a PSCh vezetőire, hogy ezt a katasztrófába torkolló utat kövessék.

Szeptember 4-én, hét nappal a puccs előtt 800 ezer ember vonult fel a Moneda palota előtt, sokan botokkal felfegyverkezve, és fegyvereket követeltek a népi hatalom megvédésére, valamint kemény kezet a fasiszták és reakciósok ellen.

Ha a folyamatokat a szándékokon keresztül értékelnénk, azt mondhatnánk, hogy a Népi Egység célja a szocializmus felépítése volt Chilében, viszont a diktatúra és a fasizmus volt az, ami megvalósult.

Ha a Népi Egység vezetői mindazon erőfeszítéseknek és energiáknak, melyeket a burzsoázia és a tisztikar bizalmának és hűségének biztosítására fordítottak, a tizedét a hadsereg alapzatának megnyerésére fordították volna, a szeptember 11-ei vereség lehetetlen lett volna. Ha Allende felhasználta volna személyes presztízsét és a köztársaság elnökeként élvezett hatalmát arra, hogy a hadsereg sorain belül ellenállásra szólítson fel, más lett volna a végkimenetel.

Az a tény, hogy szeptember 11-én mindössze a katonák kis hányada vállalt szerepet a puccsban, miközben a többség a laktanyákban várt, azt bizonyítja, hogy Pinochet sokkal jobban megértette a hadseregen belüli törésvonalakat, mint Allende. A hadsereg nyílt összecsapása egy felfegyverzett mozgalommal a hadsereg osztálytagozódás szerinti hasadását jelentette volna.

Bármilyen hadseregben, még egy hivatásosban is – és nem ilyenről volt szó – a vezetés vérségi és érdekkapcsolatban áll az uralkodó osztállyal. Ugyanakkor az alapját jelentő tömeg – a katonák és tengerészek – a munkásosztály és a parasztság függelékét alkotja. Ahhoz, hogy katonai zendülés törjön ki a tisztikar ellen, a katonáknak bízniuk kell a sikerben. Ha egy győzelemre elkötelezett tömegmozgalmat látnak határozott vezetéssel, ezt kétségkívül megteszik. Mivel nem volt ilyen, a tisztjeiktől való félelem elégséges volt a csapatokban a fegyelem fenntartásához.

7.      Miért bukott el a forradalom?

Allende és a Népi Egység más vezetőinek személyes hősiessége és tisztessége nem rejtheti el, mekkora hibát követtek el azzal, hogy nem bíztak a munkások, parasztok és a fiatalok erejében, és az ő szervezeteikre és mozgósításukra alapozva nem helyettesítették a kapitalista államapparátust egy munkásállammal, betetőzve ezzel a forradalmat.

A munkások létrehozták a munkáshatalom embrionális szerveit (ipari kordonok, paraszttanácsok, ellátás- és árellenőrzési bizottságok, stb.), fegyvereket követeltek a nép számára, valamint gyári milíciák létrehozását a fasiszták és a közelgő puccs ellen.

Ezen eszközök alkalmazásával lehetségessé vált volna a hadsereg megosztása, a csapatok egy részének a burzsoá tisztikarról való leválasztása, valamint a középrétegek támogatásának megszerzése. A forradalmi oldal ereje és határozottsága lett volna az előfeltétele annak, hogy a középrétegeket és a katonákat megnyerje a maga számára.

A forradalom győzelme ilyen feltételek mellett lehetséges, valamint lényegében békés lett volna. A tisztikar nem talált volna társadalmi bázist, és minimális erőfeszítéssel legyőzhető lett volna.

De az UP vezetői úgy vélték, elkerülhetik az összeütközést, ha megbíznak a hadsereg demokratikus és pártonkívüli hozzáállásában, és a DC vezetőivel való párbeszédben, akik ekkor már Pinochettel konspiráltak. Ez lefegyverezte a munkásokat, így a tisztek bevezethették és alkalmazhatták a tőke által megkövetelt munkások elleni támadást, és az elnyomásukat.

A reformisták békés és pacifista módszerei mindig a várthoz képest ellenkező eredményre vezetnek. A gyengeség agressziót vált ki.

Chilei csoda?

Az úgynevezett chilei csoda a munkások növekvő kizsákmányolásán alapult, először Pinochet (jogok eltaposása, munkásszervezetek szétverése, bércsökkentések, privatizáció, társadalombiztosítási rendszerek magánosítása), az utóbbi években pedig demokratikus kormányok alatt. De a chilei gazdaság továbbra is exportfüggő, mindenekelőtt alapanyagok terén. Az ázsiai krízis kiterjedésével, és a valószínűsíthető globális recesszióval mindez változóban van.

A munkások elleni támadások kiváltották a társadalom válaszát: tüntetések Pinochet örökös szenátorrá való kinevezése ellen a puccs 25-ik évfordulóján…

Ez már PSCh és a PCCh-n belül is megjelent. A kommunista vezetésnek szakítania kell a Concertación (17 pártból álló szövetség a DC vezetésével) támogatásával, és meg kell próbálnia megszerezni az ellenzék vezetését. A szocialisták legutóbbi kongresszusán több csoport felvetette a Concertaciónnal való szakítás lehetőségét, és új baloldali áramlatok bukkantak fel, melyek a szocialista identitás visszaszerzésére törekednek. Az első lépés, hogy folytassuk a Népi Egység és a 80-as évek rendszerváltásának elemzését, amikor mindkét párt az említett Concertación burzsoá pártjaival paktált, azért, hogy „megvalósuljon a demokrácia”, feladva szocialista programjukat, mely a munkásosztály sorozatos vereségeihez vezetett. Mindezen tapasztalatok azt bizonyítják, hogy csak az önálló osztálypolitika, és egy baloldali kormányért való harc tudja megoldani a chilei nép problémáit.

Fordította: Zolcsák Attila