Mivel idén lesz az 1973. szeptember 11-i chilei Pinochet-puccs 40. évfordulója a Latin-Amerika Társaság igyekszik minél részletesebben bemutatni a négy évtizeddel ezelőtti eseményeket, illetve előzményeit és utóhatásait is. Ezt kezdjük el Marta Harnecker a puccsot megelőző történéseket elemző írásával, amit Zolcsák Attila fordításában olvashattok.

1. 30 évvel egy szeptember 11-e után, melyre a latin-amerikaiak mindig emlékezni fognak, fel kell tennünk a kérdést, hogy mit tanultunk a chilei tapasztalatokból.[i]

2. Miközben számos országban meggyengült a vidéki gerillamozgalom – melyre a legsúlyosabb csapást Che halála mérte Bolíviában – és zenitjére érkezett a városi gerillamozgalom Uruguayban és Argentínában, 1970 szeptemberében olyasmi történt Chilében, mely megmozdította a latin-amerikai és a nemzetközi baloldalt: Salvador Allende választási győzelme. Első alkalom volt a nyugati világ történetében, hogy egy marxista jelölt választások révén vált köztársasági elnökké.

3. Salvador Allende győzelme az ellenzéki erőket a következő alternatíva elé állította: vagy tiszteletben tartják az egyszerű többséget, ahogy hagyományosan történni szokott Chilében, vagy megpróbálják megakadályozni, bármilyen eszközzel, hogy egy marxista jelölt kormányra kerüljön. Ez utóbbi volt az az út, melyet a legkonzervatívabb erők próbáltak megvalósítani. Először arra összpontosították erőfeszítéseiket, hogy a Kongresszus az ő jelöltjüket, Jorge Alessandrit válassza meg, aki a második helyezést érte el. Ennek eléréséhez nem válogattak az eszközökben: bankok kivonulása, dollárkivonás, terrorkampány, vállalatok elhagyása, stb.

4. A Frei-féle szárny – a kereszténydemokrácia (DC)[ii] legkonzervatívabb csoportja erősen hajlott ennek az útnak a követésére, mindazonáltal ezen párt nagy része az egyszerű többség elvének tiszteletben tartását részesítette előnyben. Tisztán látták, hogy az ezzel a tradícióval történő szakítás az országot káoszba és polgárháborúba taszítaná. Az Alessandrira való szavazás a Kongresszuson „annak közlését jelentette volna a chileiek harmada számára, hogy a demokratikus út, és a választások útja bezárult számukra, így az erőszakos úton, a fegyveres felkelésen kell elgondolkodniuk.”[iii]

5. De támogatásuk az UP (Népi Egység)[iv] felé nem volt ingyenes, az ára az volt, hogy a kormány fogadja el az úgynevezett Alkotmányos Garancia Statútumát, melyben beleegyezett abba, hogy nem nyúl a fegyveres erőkhöz, a médiához, és az oktatáshoz.[v]

6. Miközben sikerült megegyezni, szélsőjobboldali csoportok összeesküvést szerveztek, melyben érintve voltak az ellenzéki pártok, a fegyveres erők, és az aktuális kormány különböző csoportjai. A hadsereg alkotmányhoz hű vezérkari főnöke, René Schneider tábornok elleni merénylet riadóztatta az UP-t, és kampányt indított el hadseregben, erősítendő ennek alkotmányhű jellegét, mely nagymértékben hozzájárult az összeesküvés kudarcához.

AZ UP offenzívája

7. Allende végül a DC támogatásával foglalta el posztját 1970. november 4-én, új korszakot kezdve az ország történetében. Az új kormány azonnal akcióba lendült.

8. Ahhoz, hogy a programjukban felvázolt strukturális változtatásokat végrehajtsák, számolhattak néhány fontos jogi eszközzel: az agrártörvény, melyet a Frei-kormány fogadott el – habár megvoltak a maga korlátai – megkönnyítette a latifundiumok gyors kisajátítását.

9. Megtették az első alkotmányos lépéseket a társadalmi tulajdont illetően, „meglepő törvényes formákat felhasználva, nem kérdőjelezve meg a fennálló rendszert” azért, hogy elkerüljék azt, hogy az ellenzék a törvényhozáson keresztül megcsonkítsa a programot. Ehhez használták fel az „1932. augusztusában, az úgynevezett Szocialista Köztársaság alatt kihirdetett törvényrendeletet, melyet érvényben lévőnek találtak.”[vi] December 2-án bejelentették Bellavista de Tomé textilgyárának kisajátítását. A következő év január 27-én a Lanera Austral-ét. Március 11-én kisajátították a FIAP-Tomé gyárát, 26-án Fabrilanáét is.

10. Ezt követően a Kongresszus egységesen elfogadta azt az alkotmánymódosítást, mely megengedte a réz és más nyersanyagok nacionalizálását, kisajátítottak nagy külföldi társaságokat kártérítés nélkül, korábban szerzett extraprofitjukra hivatkozva.

11. Másik területen, az igazságszolgáltatás átszervezésére tett kísérlet, az úgynevezett „tribunales vecinales” (szomszédsági bíróságok) által, a jobboldal első komoly ellenállásába ütközött. Az UP a meghátrálás mellett döntött, a tervezet ezt követően íróasztalfiókba süllyedt mindörökre.

12. Kétségtelen, hogy a kormány gazdasági stratégiája széles körű sikereket ért el ebben az első fázisban. Elérték a jövedelmek gyökeres újraelosztását. Gazdasági fellendülés vette kezdetét, mely mind a termelést, mind a foglalkoztatást javította. A hiány – mely korábban riasztó méreteket öltött – a korábbi kormányok alatt megszokott szint alá csökkent. A pénzügyi területen kevesebb előrelépés történt: itt a DC által támogatott banki dolgozók ellenállása nehezítette a bankegység kialakítását.

13. A nemzetközi politika területén is támadásba lendült, helyreállítva a kapcsolatot Kubával, és diplomáciai kapcsolatot létesítve Kínával, Észak-Koreával, Észak-Vietnammal, Kelet-Németországgal, és más szocialista országokkal. Az új kormány gyorsan kivívta a nemzetközi közösség tiszteletét és megbecsülését, melyet Allende kormánya fennállása végéig élvezett. Ebben a korszakban az európai baloldal a szocializmusba való demokratikus átmenet lehetőségét kereste. Ha a kubai forradalom a fegyveres harc híveinek helyzetét erősítette, Allende győzelme azok számára szolgált érvként, akik a békés utat hirdették.

14. Ez a tapasztalat kétségkívül nem tartott sokáig, valamivel kevesebb, mint három évig. Sokan elfelejtik, hogy csak a végrehajtó, és nem a teljes hatalmat hódították meg, és hogy a törvényhozó és bírói hatalom ellenséges erők kezében volt; és hogy a burzsoá állam alappillére, a hadsereg érintetlen maradt az Alkotmányos Garancia Statútumnak köszönhetően.

15. A kormány offenzívája egy megosztott ellenzékkel találta szembe magát, melyet politikailag meggyengített a szeptemberi választási vereség, és az októberi meghiúsult puccskísérlet. Nem volt más lehetősége, mint megpróbálni újra megdönteni, vagy apránként felmorzsolni a kormányt, hogy az 1976-os elnökválasztásokat az ő jelöltje nyerje meg.

16. Miközben a jobboldal különböző stratégiai megoldásokon vitatkozott, a kormány által felmutatott erő, a jövedelmek hangsúlyozott újraelosztását célzó politika, a gazdaság fellendülése jelentős mértékben megnövelte Allende népi támogatottságát. Az 1971. áprilisi választások[vii] ezt bizonyították. Mindössze öt hónap alatt sikerült a szavazatok számát 36-ról 49 százalékra növelni. Utólag visszatekintve kétségkívül ez lett volna a legalkalmasabb pillanat arra, hogy a kormány népszavazást írjon ki egy Alkotmányozó Gyűlés összehívásáról, hogy új alkotmány lépjen életbe. Ha törvényes és békés úton kívánt előrelépni, alapvető fontosságú lett volna az intézményrendszer szabályozásának átalakítása.

17. Az ország forradalmi korszakban élt, alapvető változásokkal; egy nép tele reménnyel, és azzal az érzéssel, hogy képes dönteni a saját sorsáról. Túlságosan veszélyes példa volt nemcsak Chile, hanem a világ más hatalmasságai számára. Véget kellett vetni ennek a modellnek.

18. A jobboldal, anélkül hogy valaha is szakított volna a katonai puccs gondolatával, stratégiai célként ezen politikai és társadalmi erők blokkjának bomlasztását tűzte ki minden lehetséges eszközzel, melyet a parlamenti többség biztosított neki, lehetővé téve a törvényhozáson keresztül való beleszólást a döntéshozatalba. A legfontosabb erő a DC volt, melynek társadalmi bázisát alapvetően a középrétegek, illetve a munkásosztály és a parasztság egy - gyakran marginalizálódott területen élő – része alkotta. Perez Zujovic, a Frei-kormány exbelügyminiszterének meggyilkolása néhány egykori UP-közeli militánsok által[viii], sokat segített ezen cél elérésében. Ugyanez tette lehetővé a DC-n belül, hogy a Frei-szárny visszaszerezze a párt vezetését.

Az államhatalom ellentmondásai

19. Ezen periódus mérlegét megvonva azt mondhatjuk, hogy a kormány által végrehajtott figyelemreméltó előrelépések ellenére a néptömegek egyszerűi nézőként, és a folyamat puszta segéderőiként tűntek fel. Az UP-bizottságok, melyek a választási kampányban érték el csúcspontjukat, a győzelem után nagyrészt eltűntek. A pártok minden káderüket a kormányfeladatoknak szentelték, abbahagyva a népi mozgalomban történő érdemi munkát.

20. A kormányt támogató tömegmegmozdulások mellett ezen periódus egyedüli érdemleges népi megmozdulásai a mapuchék által lakott területeken, elsősorban Cautínban és Valvidiában történtek: az úgynevezett „corridas del cerco”-k (kb. „zárógyűrű”) a korábban elvett földek visszaszerzését tűzték ki célul. A MIR[ix] vezette őket.

21. A kormány azon, nyilvánosan bejelentett döntése, hogy nem alkalmaz erőt a munkások ellen, erős lökést adott a hasonló típusú akcióknak. Elsősorban a kis- és középparasztságot érintették, gyakorlatban szakítva az UP stratégiájával, mely eleinte csak a nagy latifundiumok kisajátítását hirdette meg szigorúan törvényes alapokon. A szélsőjobboldal felfigyelt ezen földfoglalásokra, és kihasználta őket arra, hogy a kormány legitimitását támadó kampányt indítson, a középosztályt – nemcsak a vidékit, hanem a városit is – a kormány ellen fordítva, amit a magántulajdon ellenségeként írt le.

22. Másrészt megtörténtek az első lépések arra, hogy a folyamatba népi tömegeket vonjanak be: a „Consejos Comunales de Campesinos” (paraszttanácsok) létrehozásának 1970 decemberében történő elfogadása vezetett az első komoly nézeteltérésekhez az UP-n belül.

23. Az egyik szárny ezeket a tanácsokat helyi szintű paraszttanácsokként fogta fel, mely a már létező paraszti szervezeteket fogja össze: szakszervezeteket, szövetkezeteket, közösségeket (asentamientos). De ennek a felvetésnek megvoltak a maga hibái: figyelmen kívül hagyta a kistulajdonosok különféle szervezeteit, és a még szervezetlen társadalmi csoportokat, megengedve a DC számára az ezekben történő vezető szerepet, mivel ez a párt ellenőrzött kettőt a három szakszervezetből, és az „asentamientos” föderációját szintúgy. A baloldal, elsősorban a PC (Chile Kommunista Pártja), egy szakszervezetet ellenőrzött.

24. A másik szektor, a MIR-rel egyetértésben az alapokról akarta megszervezni a tanácsokat, mely elvben lehetővé tenné a teljes vidéki lakosság részvételét, a még szervezetlenekét is, és megtörné a DC paraszti szervezetekben élvezett hegemóniáját. Ennek a tervnek a hibái a következők voltak: olyan alapszintű, szabad szerveződés kialakításának gyakorlati nehézsége, melyet nem manipulálnak a pártok, és másrészt, ami komolyabb volt, gyakorlatilag figyelmen kívül hagyta a nem UP-párti parasztság.

25. Több hónap vita után jutottak egyezségre az UP vezetésében, de a gyakorlatban az említett tanácsok jellege a rájuk nyomást gyakorló pártoktól függött. Ez hozzájárult a leginkább proletarizálódott réteg megosztásához, a kis- és középtulajdonosok támogatásának elvesztésével, mely lehetetlenné tette az UP számára a parasztság masszív támogatásának megnyerését. A munkásosztály legfontosabb szövetségesét a mezőgazdaságban történt rengeteg reform ellenére sem nyerték meg az előzetesen elképzelt mértékben.

26. Másrészt a forradalmi erők előretörésének ebben a periódusában világosan megmutatkoztak a burzsoá chilei államnak és törvényeinek a határvonalai. A túlzott centralizmus ellehetetlenítette a helyi kezdeményezést és döntéshozatalt. Források nélkül minden helyi szintű kezdeményezés papíron maradt. A bürokrácia és az állam különböző szerveinek dolgozói nagyrészt nem osztották a kormány elképzeléseit. Allende csak a legfelsőbb szinteken számíthatott megbízható emberekre.

27. A fennálló alkotmánnyal összhangban a Kongresszus elutasította a fennálló struktúrán kívüli hatalmi központok létrehozását, elutasítva az ezen tanácsok felállításáról szóló rendeletet. Csak egy olyan tervet fogadott el, mely pusztán az állami szervek melletti tanácsadó testületre redukálta őket. Ugyanez történt később a „Juntas de Abastecimiento y Precios” (Ár- és Ellátásellenőrző Bizottságok) felállításáról szóló rendelettel, mely szervezetek a feketepiac és az infláció ellen jöttek létre.

28. A burzsoá állam ezen problémáihoz járult hozzá a politikai kvóta kérdése: minden egyes párt pozíciókat követelt káderei számára a közigazgatásban. Minden minisztériumban és állami szervben igyekeztek az UP minden pártját képviselni, azzal a helyes céllal, hogy egységessé tegyék az irányítást. Ugyanakkor ahhoz, hogy ez jól működhessen, szükséges magának a folyamatnak is egy egységes vezetése. És mivel a kérdéseket illetően csak alapvonalakban létezett egyetértés, amilyen mértékben nőtt a centralizáció szükségessége, oly módon éleződtek a pártok közötti ellentétek, és minden párt a saját politikájának végrehajtására törekedett minden egyes szervben, ahol képviselte magát. A burzsoá állam hiányossága így láthatóan kidomborodott a minisztériumokon és minden szerven belüli egységes fellépés hiányában, ahol a pártok különböző politikát próbáltak megvalósítani.

29. Másrészt a pártok, ahhoz, hogy betöltsék a kvótákat, gyakran alkalmatlan, felkészületlen, illetve opportunista személyeket küldtek – akik sokszor csak frissen csatlakoztak az UP valamelyik pártjához az előrelépés reményében -, miközben sok független, de felkészült és tapasztalt embert a partvonalon kívül hagytak.

30. A helyi szinten történő kezdeményezés és döntéshozatal, hatalom és erőforrások hiánya miatti lehetetlensége, a tömegmozgalmaknak az állami szervek felé pusztán nyomásgyakorló szerepet tett lehetővé, még jobban hozzájárulva ahhoz a chilei tendenciához, mely minden megoldást felülről vár.

31. Ehhez hozzá kell tenni, hogy azok a vezetési metódusok, melyeket magának az UP pártjainak – erősen centralista szervezetekről van szó - militánsai alkalmaztak, csökkentette olyan konkrét feladatok realizálásának lehetőségét, mely a tömegek helyi szintű bevonását lehetővé tette volna.

32. Másik aspektus, melynek kihangsúlyozását fontosnak tartjuk, hogy az UP politikai stratégiája a néptömegek felé a nagy ipari, bányászati, illetve vidéki központok proletariátusára koncentrált, vagyis egy olyan társadalmi csoportra, mely – bizonyos mértékben – szervezettsége és elért szociális vívmányai által privilegizált helyzetben volt a kisipar, illetve a vidékei kistulajdon dolgozóival, az önfoglalkoztató dolgozók népes rétegével, valamint a város és a vidék marginalizálódott szektoraival szemben. Az ipari proletariátus szervezett csoportja nagy hangsúlyt fektetett a szakszervezeti szerveződés erősítésére, anélkül, hogy hasonló aggodalommal szemlélte volna vidéken ugyanezt. A termelési bizottságok a nagyiparban jöttek létre, a kis- és középvállalatoknál nem valósult meg az ellenőrzés. Az újraelosztás a fizetésen alapult, mely nem érintette a külvárosok nem bérből élő rétegeit. Ebben az értelemben el kell ismerni, hogy a DC ezen a téren sokkal intelligensebb politikát folytatott, különös figyelmet fordítva a marginalizálódott szektorok szerveződéseire.

33. Végül, annak ellenére, hogy az UP összes dokumentuma hangsúlyozza tömegek folyamatba való bevonásának szükségességét, nem szoktak olyan konkrét feladatokat szabni, mely lehetővé tette volna azt, hogy minél többen érezzék magukat ennek részekén, így növelve a kormány támogatottságát. A konkrét feladatok általában a pártstruktúrán keresztül valósultak meg.

A szélsőjobboldal ellentámadása

34. Ahogy korábban láttuk, Pérez Zujovic meggyilkolásának hatására az ultrakonzervatív erők növelték egységük kialakítására tett erőfeszítéseiket: stratégiájuk hat nagy célra irányult.

35. Elsőként, megpróbálták megosztani a kormányzó koalíciót: a Népi Egységet. Ezt a feladatot a „marxista” és a „demokratikus” pártok között feltételezett ellentét élénkítésével próbálták megvalósítani. Szintén kijátszották az antikommunizmus kártyáját, megpróbálva ezen pártot elszigetelni az UP-n belül, azzal vádolva, hogy „uralni akarja az egész kormányt”, „Moszkva feltétlen kiszolgálója”, stb.

36. Másodrészt, minden áron igyekeztek a média feletti ellenőrzésüket megőrizni. Ekkor az ellenzék ellenőrizte az írott sajtó 70 százalékát, és az ország 155 rádiójából 115-öt, köztük a legnagyobb hatótávúakat.

37. Harmadrészt, a magántulajdon védelme. Minden törvényes mechanizmust és nyomásgyakorlási eszközt felhasználtak, hogy késleltessék a köztulajdon kialakítását: a legvilágosabb példa a DC alkotmánymódosítási tervezete, mely a vállalatok tömeges kisajátításának megakadályozására irányult.

38. Negyedrészt, UP-ellenes hangulat kialakítása a hadseregben. Ehhez ügyesen felhasználták mindazt, mely „kaotikus”, anarchisztikus”, „hatalom és kormány nélküli” ország, illetve „totalitárius és antidemokratikus” tendenciák vízióját nyújthatta. Kampányuk csúcspontja azonban kétségkívül fegyveres csoportok létének híresztelése volt az országban egyedül engedélyezett fegyveres erők mellett.[x]

39. Ötödrészt, a középosztály megnyerése a kormány elleni fellépéshez: segítették a felügyelőket a rézbányák termelésének megbénításában, igyekeztek mozgósítani a szakmai szervezeteket, és felhasználták az egyetemeket is, hogy kikísérletezzék stratégiai vonalukat.

40. De alapvető céljuk, mely lehetővé tette az összes többi megvalósítását - majdnem mondhatnánk, mellékesen - a Népi Egység gazdasági megbénítása volt. Ennek eszközeit azonnal a választási győzelem után elkezdték alkalmazni a bankok menekülésével, a dollárcsempészéssel, több iparág megbénításával, alapanyagok és az ipar működéséhez szükséges alkatrészek importjának megakadályozásával, stb. Az uralkodó osztályok nemcsak akadályozták a kormány minden intézkedését az igazságtalan adózási struktúra megváltoztatására parlamenti többségük által, hanem ezzel egyidejűleg megtagadták azon költségvetési forrásokat biztosítását, melyek szociális célokat szolgáltak volna: tejosztás, egészségügyi és munkaügyi tervek, közmunka. Így igyekeztek megakadályozni azt, hogy az UP javítson a munkások életén, valamint így próbáltak félelmet kelteni a külföldi befektetőkben és a belföldi vállalatokban, középtávon a termelés stagnálását kiváltva.

41. Ezt a célt teljes egészében felkarolta a Nixon-adminisztráció, és a multinacionális konzorciumok, gazdasági zár alá helyezve Chilét, mely a következőkben nyilvánult meg: hitelcsökkentés, külső adósság újratárgyalásának akadályozása, kisajátított vállalatok javainak embargója, csőd rémhírének terjesztése, hogy pénzügyi szempontból az ország ténylegesen közelebb kerüljön az utóbbihoz. A kormánynak, mely nem kívánt a munkások helyzetén rontani, csak az a választása maradt, hogy növelje a forgalomban levő pénz mennyiségét, tudva, hogy ez erős inflációs nyomást fog kiváltani. Ezzel egyidőben az amerikai kormány támadása megakadályozta azon megnövekedett élelmiszermennyiség behozatalát, melyet a nép megnövekedett vásárlóereje lehetővé tett. Az ellátási problémák napról napra súlyosbodtak. Erre alapozva a reakció erőfeszítései a gazdasági helyzet súlyosbítására irányultak a spekuláció, a felhalmozás és a feketepiac támogatásán keresztül; miközben az általa ellenőrzött sajtó szisztematikus hadjáratot indított, melynek középpontjába az ellátási nehézségeket helyezte.

42. Ily módon a kormány előretörésével párhuzamosan alakult ki egy belső, valóban ellenforradalmi helyzet. Ennek első jelei már akkor nyilvánvalóak voltak, amikor Fidel Castro Chilébe látogatott 1971 novemberében. Egyre több jobboldali és vele szövetséges csoportosulás lépett be a politikába. „cacerolazos” (üres fazekak ritmikus döngetése, az élelemhiányt szimbolizálva), utcai tüntetések, közlekedési dolgozók sztrájkja, rézbányászsztrájk, hadsereg elleni tüntetések. Miközben az ellenzéki erők következetesen alkalmazták stratégiájukat, az UP erői nem jutottak egyetértésre a tennivalókat illetően.

43. A helyzet napról napra súlyosbodott. Végül Allende úgy döntött, tisztázza a helyzetet egy népszavazás kiírásával. Az erről szóló elnöki közlemény szeptember 11-e reggelére volt kitűzve. Ugyanekkor azonban golyók némították el a hős és szilárd chilei elnököt.

A katonai puccs

44. Ez a puccs a konzervatív ellentámadásnak köszönhetően vált lehetségessé. Miközben ez visszanyerte az erejét, és az Allendét hatalomra juttató baloldalon belüli ellentétek egyre élesebbé váltak, a középosztály egy jelentős részének, mely kezdetben a kormányt támogatta, megváltozott a hangulata, társadalmi és politikai értelemben megágyazva egy katonai puccs számára.

45. Egyetérthetünk Jorge Arrate chilei szocialista vezetővel abban, hogy Allende elképzelése túl heterodox volt a mi ortodox baloldalunknak,[xi] melynek felfogása nem felelt meg az új kihívásoknak, melyeket az ország éppen szembesült: amikor Allende a szocializmusba vezető demokratikus átmenetről beszélt, különböző baloldali csoportok az „Éljen a proletárdiktatúra!” feliratot pingálták a falakra; mikor Allende a kispolgári rétegek megnyeréséről beszélt, a baloldal újra kijelentette, hogy a teljes burzsoázia az ellensége; amikor a szocialista elnök a folyamatok egységes irányításának megvalósításáért küzdött, a legerősebb pártok: a szocialista és a kommunista, kiteregették egymás közti ellentéteiket; miközben Allende stabilizálni akarta a gazdasági téren addig elért eredményeket: a stratégiai fontosságú nagyvállalatok államosítását, nagyon jól tisztában lévén hatalma korlátaival, baloldali csoportok kisvállalatokat sajátítottak ki, azok nacionalizálását, és több radikalizmust követelve Allendétől.

46. Másrészt, habár Allende és az UP vezetése nagyon is tisztában volt azzal, hogy a chilei folyamat csak akkor konszolidálható, ha sikerül megnyerni a katonák támogatását, és ezzel koherensen minden erőfeszítést megtettek, hogy megnyerjék a népi ügy számára, túlzottan is megbíztak a chilei fegyveres erők tradicionális alkotmányhűségében, és nem fordítottak kellő figyelmet saját fegyveres erő létrehozására.

47. De van még egy dolog, melyet a szocializmus ezen legutóbbi tapasztalatai után vehettünk szemügyre: hogy ez a békés átmenet a kapitalizmusból a szocializmusba – felhasználva egy képviseleti demokráciában rejlő erőforrásokat és lehetőségeket – nem volt életképes út egy olyan szocialista projekt megvalósítására, mint amilyeneket addig a világon alkalmaztak, következésként szükséges volt az építendő szocializmus újragondolása, oly módon, hogy az jobban illeszkedjen a chilei valósághoz. Ez az, melyet Allende úgy tűnik megérzett a „vörösbor és a húsospite” (vino tinto y empanadas) szocializmusának népies metaforáját alkalmazva, egy népi tradíciókon alapuló demokratikus szocialista társadalomra célozva.[xii]

Marta Harnecker, 2004. június 5.

Fordította: Zolcsák Attila