A következőkben igazi kuriózumot olvashattok, amivel egyúttal kedvet szeretnénk csinálni a pénteken kezdődő Szüreti és Kulturális Kalandozások Latin-Amerikában elnevezésű háromnapos rendezvényünk egyik szombati programjához. Simor András költő-műfordító egy nálunk még ismeretlen salvadori költő, Roque Dalton munkásságáról tart előadást és felolvasó délutánt szombaton, délután négy órai kezdettel a Fogasházban. Roque Dalton költészetéről egy kötet készül, aminek majdani előszavát Simor András a rendelkezésünkre bocsátotta (Ezúton is köszönjük neki!), és ezt most közöljük is, hogy a megismerkedhessetek a latin-amerikai irodalom egy újabb, Magyarországon ismeretlen szeletével, és felkeltsük az érdeklődéseteket az előadás és a készülő verseskötet iránt.

Innentől tehát Simor András a leendő verseskötethez írt előszava következik:

Roque Dalton 1935-ben született San Salvadorban. Jogi, társadalomtudományi, etnológiai tanulmányokat végzett hazájában, majd Chilében és Mexikóban. Az ötvenes években számos közép-amerikai költői díjat nyert. 1962-ben megjelent kötete, a Most a sértett következik után a latin-amerikai lázadó költészet egyik legeredetibb alakjaként tartották számon. 1958-tól 1967-ig a Salvadori Kommunista Párt tagja volt.

Kétszer is bebörtönözték, és kétszer is ki akarták végezni. Első alkalommal az ítélet végrehajtás kitűzött időpontja előtt négy nappal megbukott az őt bebörtönző diktátor, és a költőnek sikerült megszöknie. Másodszor az ítélet végrehajtás napján földrengés támadt, a börtön összedőlt, és Roque Dalton ismét ott találta magát isten szabad ege alatt, a börtön romjai között, ahonnét a rabok és a börtönőrök együtt menekültek el.

Börtönben született írásai közöl egyik megrendítő miniprózáját idézzük:

Az őrök két csoportra oszlanak. Az egyikbe azok tartoznak, akik kövekkel hajigálják a nyulakat, miközben azok a kert felől szájukban margarétával futnak, például. A másikba azok, akik ugrándozva járkálnak cellámmal szemközt, egy ország szavait ordibálva, és óráikon figyelve, mikor zúdul alá az eső habja. Egy harmadikba, akik hajnalban korán vizelnek és felébresztenek (lámpájuk fényével végignyalva arcomat), és azzal búsítanak, hogy még hidegebb nap jön. Egyik csoportba sem tartozik a 357-es, aki pásztor és zenész volt, és jelenleg rendőr valamilyen homályos bosszú bűne miatt, és akit (azaz a 357-est) e hónap vége felé kirúgnak a szolgálatból. Azért büntetik, mert egy éjjel megszökött és az asszonyával aludt reggel kilencig, gúnyt űzve a szabályzatból. Néhány napja egy cigarettát adott nekem. Tegnap, miközben végignézte, hogyan rágcsálok egy hosszú ánizslevelet (a rács közelébe sikerült húznom egy e célra fabrikált kampóval), Kubáról faggatott. Ma azt javasolta, hogy írhatnék neki egy kis verset - a Chalatemangó hegyeiről -, hogy maradjon valamilyen emléke tőlem azután, amikor megölnek.

( A 357-es)

1961-ben emigrációba kényszerült. Élt Guatemalában, Mexikóban. Prágában, végül Kubában telepedett le. 1969-ben Kocsma és egyéb helyek című kötetével elnyerte a Casa de las Américas évi versenyének költői nagydíját.



Prágai élményei nyugtalansággal töltötték el. Számára is egyre kérdésesebbé válik, hová vezet az úgynevezett átmeneti időszak útja. "Ha egy országban véget ér a hőskorszak, jön a szép cinizmus kora, és vele a szavak, szavak, szavak." 50. évforduló címmel verset ír egy férfiről, aki valamikor hős volt, és aki 1967-ben kezében egy kupica pálinkával emlékezik a forradalomra, mialatt az égen egy csillag világít, amit ő reménynek nevez.

Roque Dalton számára a remény Kuba, ahol nem érzi magát félig elvtársnak és félig úrnak. José Martí versét idézi Parafrázis címmel:

Két hazám van:

Kuba

és az enyém.

A száműzetésben élő ex hazafi számára Salvador ex haza, csalóka árnyék. Szerelmes verset ír a Guatemala, Mexikó, Honduras, Nicaragua börtöneiben elrothadókhoz, a tolvajokhoz, csempészekhez, csalókhoz, éhezőkhöz, a mindennel mindig gyanúsíthatókhoz, akik megtöltötték az övezet fővárosainak és kikötőinek bárjait és bordélyait, akiket határátlépéskor golyók lyuggattak át, és akik részegen végigzokogták a nemzeti himnuszt. Honfitársait a világ legszomorúbb szomorújainak nevezi.

Salvador acéltüske az idegenek számára, akikről a költő kegyetlen szatírákkal szól, és az amerikai nagykövet, az érsek úr és a tizenkét pocakos tábornok kivégzésére buzdít. Így ítélkezik a Maximiliano Hernández Martínezt, Salvador volt elnökét meggyilkoló sofőr nevében: "sokan megtehették volna / hogy becsületüket tisztára mossák / vagy az ország javáért több mint harminc éve".

Kötetünk második ciklusa A hüvelykujjacska betiltott történetei című költői-prózai, valódi és kitalált dokumentumokat tartalmazó kötet verseiből nyújt ízelítőt. Gabriela Mistral, a Nobel-díjas chilei költőnő nevezte Salvadort hüvelykujjacskának. Roque Dalton könyve egy évvel a költő abszurd halála előtt, 1974-ben jelent meg, második kiadására két évvel halála után, 1977-ben került sor. A ciklus versei két közép-amerikai forradalmár politikust idéznek: a guatemalai Mateo Antonio Marurét, a 19. század elején Havannában, a járvány áldozataként harminc valahány évesen meghalt függetlenségpárti ifjúsági vezért, akit Roque Dalton egy múlt századi Otto René Casillónak nevez, barátjára, a szintén guatemalai költőre emlékezve (Otto René Castillót 1967-ben a gerilla ellen harcoló zsoldosok elfogták, megkínozták, majd élve elégették), és a haza valódi atyját, a hondurasi Francisco Morazánt emlegetik, aki a Közép-amerikai Föderáció megteremtéséért küzdve San Salvadorba helyezte át a föderáció fővárosát, és 1840-ig szigorú ellenőrzés alatt tartotta Salvadort mint a Közép-amerikai Föderáció egyik tagországát.

Roque Dalton valósággal újraírta Salvador történelmét. Tette ezt prózában és versben egyaránt. Nyolc évvel halála után jelent meg terjedelmes dokumentumkönyve Miguel Mármol, a Salvadori Kommunista Pártot megalapító Farabundo Martí harcostársának visszaemlékezéseiből. Regénye, a Szegény költőcske, én szintén posztumusz műként jelent meg 1976-ban, azóta már négy kiadást ért meg.

A hüvelykujjacska betiltott történeteinek két hosszabb verse közül az első az 1932-es évről szól.

1932 januárjában népi felkelés robbant ki Salvadorban, elsősorban az indián tömegek részvételével, kommunista értelmiségi és diákvezetők támogatásával. Salvadori történészek a nonualko indiántömegek ellenállási harca folytatásaként értékelik ezt a felkelést. Maximiliano Hernández Martínez tábornok végül vérbe fojtotta az indián tömegek megmozdulását, közel harmincezer hazafit gyilkoltatott le. Farabundo Martít és több más kommunista vezetőt 1932 februárjában agyonlövetett.

Dalton így kezdi Mindnyájan című versét:

Mindnyájan félig holtan születtünk 1932-ben

továbbélünk de félig élve

mindegyikünk harmincezer egészen halott számláját őrzi

kamatjukat

kamatos kamatjukat hizlalják azóta

és ma már halállal piszkítják be mindazokat akik születendők

félig holtan

félig élve

Mindnyájan félig holtan születtünk 1932-ben

Salvadorinak lenni annyit tesz hogy félholt vagy

ennyi jut nekünk

nekünk csak fele élet maradt

(Mindnyájan)

A második vers címe két évszám: 1856 - 1865.

1855-ben William Walker észak-amerikai kalandor az Egyesült Államok segítségével meghódítja Nicaraguát, és a közép-amerikai állam elnökévé nevezi ki magát. Egy év múlva a közép-amerikai államok egyesülnek a gringo Walker elleni háborúra. A salvadori erőket Gerardo Barrios, a közép-amerikai egység elszánt híve vezeti. Győztesen tér vissza, és Salvador elnöke lesz, de a konzervatív erők Guatemalával és Honduras-szal szövetkezve megdöntik Barriost, akit a másodszor is elnökké kinevezett Francisco Duenas agyonlövet, miután a nicaraguai kormány az emigrációból hazatérni készülő politikust kiszolgáltatja neki.

Dalton a liberálisok és konzervatívok bonyolultnak látszó, ám voltaképpen mindkét fél részéről haladásellenes csatározásait szatirikus "történelmi költemény"-ben összegzi, eredeti ritmusú prózaversben, és zseniális tömörséggel világít rá az eseményeket háttérből irányító Egyesült Államok szégyenletes szerepére:

Minő dolog ez: az Egyesült Államokban az észak-amerikaiak

kétfélék lettek

rabszolgatartók és rabszolgatartó ellenesek. Közép-Amerikában

egy rabszolgatartó lett minden észak-amerikai reprezentánsa.       

Közép-Amerikában minden észak-amerikai

rabszolgatartó volt,

még Lincoln barátunk is.

(1856 - 1865)

Versének műfaját a "történelmi költemény" elnevezéssel próbáltuk meghatározni. Egy másik hasonló verse posztumusz művei közt jelenik meg kihívó címmel: A szélsőbaloldaliak. Ez a vers sorra veszi, kik voltak Salvador történelmében szélsőbaloldaliak, és kik nem voltak azok. Eszerint szélsőbaloldaliak voltak Salvador őslakói, a navatl népek csoportjához tartozó pipilek, akik a gyarmatosítás 300 éve alatt megőrizték az indián lázadás tüzét, szélsőbaloldali volt Francisco Morazán, Gerardo Barrios és az 1932-ben meggyilkolt Faradundo Martí, "a szélsőbaloldali Salvadori Kommunista Párt vezetője (Roque Dalton megfogalmazásában a szélsőbaloldali szó az opportunizmus ellentéte), a diktátor ellen 1944-ben fellázadó salvadori nép, amikor "újabb szélsőbaloldali járvány tört ki / még a katonákat is megfertőzte", majd "fellángolt a szélsőbaloldali példa / Kubáé és Fidelé", "aztán két másik szélsőbaloldali szervezet született / a >Farabundo MartíNFH<, a Népi Forradalmi Hadsereg (ERP - Ejército Revolucionario del Pueblo). A "nem voltak szélsőbaloldaliak" listájába kerülő liberálisok és konzervatívok felsorolását mellőzzük. Dalton "történelmi költeménye" így ér véget:

Egy ilyen országban mint a miénk

ahol minden egymáshoz olyan közel van és minden olyan tömény

ahol a történelmi összevisszaság annyira egybetorlódik

a szélsőbaloldaliság nem maradhat szavak foglya

tettekben kell szélsőbaloldalivá lennie

mindegyre mélyebbre hatolva a nép szívében

mely továbbra is a mellkas szélsőbaloldalán dobog

(A szélsőbaloldaliak)

1973-ban Dalton illegálisan visszatér hazájába, hogy bekapcsolódjék a Népi Forradalmi Hadsereg tagjaként a diktatúra elleni fegyveres harcba.

1975. május 10-én Roque Daltont az Ejército Revolucionario del Pueblo néhány vezetője árulónak kiáltja ki, és kivégzik, olyan változat is létezik haláláról, hogy álmában lőtték agyon. Az egyik kivégzésre szavazó azóta a kivégzést élete nagy politikai hibájának nevezi, egy másik ma már a bolivári forradalom szenvedélyes kritikusa, az Egyesült Államokból.

Latin-Amerika egyetlen írója sem adott hitelt az abszurd vádnak. Julio Cortázar, a nagy argentin író Iszonyú halál címmel írt Roque Daltonról, és a vádat nevetségesnek minősítette. Kuba egyértelműen a kivégzett költő mellé állt, és néhány év múlva a neves uruguayi író, Mario Benedetti válogatásában impozáns verseskönyvet jelentetett meg tőle. A gyilkosság pontos körülményeit, hátterét nem ismerjük, feltételezhetően a CIA őrzi a teljes tisztázáshoz szükséges dokumentumokat.

A Szegény költőcske, én  egyik részletében a főhősnek, aki természetesen nem azonos a költővel, azt mondja az őt kihallgató nyomozó: "Azt hiszed, és ez hízeleg neked, hogy hősi szerepet játszol. Hogy ez az ügy, ami végül életedbe kerül, automatikusan a Forradalom tisztelt hősévé avat. Biztosíthatlak, hogy semmi, abszolút semmi nem lesz ebből. Ne feledd, hogy teljesen egyedül állsz velünk szemben. Pártodnak halvány fogalma sincs arról, hol vagy. Itt nem segítenek rajtad szovjet vagy kubai barátaid. Meg kell értened, hogy amikor azt mondom, likvidálunk téged, teljes likvidációról beszélek, még az emlékedet is kitöröljük. (.) Pártod mit se tud arról, hogy milyen bőséges információkkal rendelkezünk, ismerjük felforgató terveiket, nemzetközi kapcsolataikat. A Pártba beépített embereink és egyéb lehetőségeink révén tudomásukra hozzuk, hogy mindezt te mondtad el nekünk. Halálod előtt így akartad megmenteni a bőrödet, köptél, elárultad az elvtársaidat. Nem hősként élsz majd a történelemben, hanem árulóként."

Dalton utolsó versei Földalatti versek címmel jelentek meg, először a Nemzeti Ellenállás Fegyveres Szervezete publikálta őket 1977-ben. A kötet verseit az illegalitásban élő költő álneveken tervezte közreadni, nem létező költőket talált ki saját versei szerzőiül, rövid életrajzokat is írt a versek elé róluk.

A ciklus és kötetünk utolsó verse a Találkozás egy vén költővel. A versben név nélkül emlegetett költő mindenkinél előbb tapsolt hajdan Dalton költészetének, " őt terheli a felelősség, hogy verseim / a folyóiratok és könyvkiadók medrébe torkoltak" - írja a költő Luis Luna álnéven. Az utolsó találkozáskor a vén költő elsápadt a vörös neonfényben, és átment a másik oldalra, mint aki váratlanul megszomjazott. Az emlékezetes pillanat másik szereplője viszont éppen annak örült, "hogy néhány perccel azelőtt minden jól sikerült, / és nem voltunk kénytelenek / fegyvert használni".

Simor András