Idén februárban volt 100 éve, hogy megszületett az Egyesült Államok 40. elnöke, Ronald Reagan. A színészből lett elnök megítélése finoman szólva is vitatható, bár újabban valóságos mítosz kezdett el felépülni személye köré hazájában, és Kelet-Európában. Ennek egyik megnyilvánulása volt az, amikor június végén, Orbán Viktor magyar miniszterelnök, és Condoleezza Rice, George W. Bush elnök második külügyminiszterének jelenlétében a Szabadság téren felavatták szobrát. 

Ronald Wilson Reagan az Illinos állambeli Tampicoban született 1911. február 6-án, alsó-középosztálybeli családba, apja egy részeges cipőboltos volt, így anyjára hárult, hogy egyben tartsa kétgyerekes családot. A rossz anyagi körülményeik miatt Ronald dolgozni kényszerült, miközben tanulmányait végezte. 1932-ben diplomázott illinois-i Eureka College-on, szociológiából és közgazdaságtanból. Fiatal korában a Demokrata Párt és a „New Deal” híve volt, mégis a Republikánus Párt jelöltjeként lett elnök, és a legkonzervatívabb körök támogatását is élvező politikát folytatott.

Útja az elnökséghez

Politikai pályáját liberális demokrataként, és a Franklin Delano Roosevelt által fémjelzett „New Deal” politika csodálójaként kezdte, de ekkoriban idejét a színészi karriere egyengetése töltötte ki. Azonban az 1950-es évektől kezdve egyre kevesebb szerepet kap, ennek hatására figyelme egyre jobban a politika figyelme felé fordul, szimpátiája pedig akkori élettársa majd második felesége, Nancy Davis hatására egyre jobban a jobboldal felé tolódott. 1952-ben és 1956-ban támogatja Dwight D. Eisenhower elnökválasztási kampányát.

Többször tett olyan kijelentéseket, amelyek szemben állnak alapvető emberi normákkal, egy ízben utalt arra, hogy a feketékkel és másokkal szembeni diszkrimináció, például a lakhatás terén, adott esetben indokolható és szabadon alkalmazható. Ezen álláspontján később változtatott, és a rasszizmus vádját tagadta.

1962-ben belépett a Republikánus Pártba, az 1964-es elnökválasztáson a konzervatív Barry Goldwatert támogatta, a kampányban elmondott híres beszéde („Time for Choosing”) alapozza meg politikai karrierét. „Az alapító atyák tudták, hogy a kormány nem tudja befolyásolni a gazdaságot az emberek befolyásolása nélkül. És tudták, hogy amikor egy kormány meghatározza mi a teendő, annak muszáj erőt és kényszert alkalmazni a cél elérésében.” Ez a beszéd nyűgözte le annyira Kalifornia republikánusait, hogy Reagant kérjék fel kormányzójelöltnek, aki sikeresen szállt szembe az államot két ciklus óta vezető demokrata Edmund Gerald „Pat” Brown-nal. Érdekesség, hogy Brown „fordított” karriert futott be, mint kihívója, ő előbb volt a Republikánus Párt tagja, majd később lett demokrata. Kormányzóként Reagan befogyasztotta az állami beruházásokat és adóemeléseket hagyott jóvá, hogy rendbe hozza az állami költségvetést.

Az elnökjelöltségért több ízben is harcban szállt a republikánus előválasztásokon. 1968-ban Nixonnal, 1976-ban Gerald Forddal szemben maradt alul. 1980-ban megnyeri az elő-, majd az elnökválasztásokat. Reagan a kampányban a nemzet katonai erejének helyreállítását, az állam visszaszorítását és a gazdasági élet egyensúlyának helyreállítását ígérte.

Kormányon ígéreteihez híven cselekedett, ami nem sok jót jelentett a szegényebb rétegek számára.

Adópolitikájával egyértelműen a gazdagoknak kedvezett, költségvetési szigort hirdetett meg elnöksége elején, de az államháztartási deficitet nem sikerült csökkentenie. Viszont hatalmas fegyverkezési programot indított be, és annak hatalmas költségei fedezéséül olyan „felesleges” területek kiadásait csökkentette, mint az oktatás, egészségügy, élelmiszersegélyek a szegényeknek, rokkantsegélyek.

Hogy saját, szélsőségesen konzervatív (akár szélsőjobboldalinak is nevezhető) támogatóit is kielégítse, soha nem emelte fel szavát az a retorika ellen, amely az AIDS-et úgy jellemezte, mint „a természet bosszúja a homoszexuálisok ellen”.

De megemlíthetjük azt is, hogy nem bánt éppen kesztyűs kézzel a sztrájkoló munkásokkal sem. Gondoljunk csak az 1981-es légiirányító sztrájkra, ahol az 1947-es, úgynevezett „Taft Hartley Act”-ra hivatkozva 11.345 légiirányítót rúgott ki, miután azok szembeszegültek azon elnöki utasításával, hogy hagyjanak fel a sztrájkkal.

Reagan külpolitikája

Külpolitikáját az úgynevezett „Reagan-doktrína” fémjelzi, amely nem mást tartalmazott, mint a „gonosz birodalma”, vagyis a Szovjetunió és a világ egyéb kommunista erői elleni küzdelem fontosságának hangsúlyozását, ahogy egy 1983-as beszédében fogalmazott: „az Egyesült Államoknak morális kötelezettsége fellépni Moszkva expanzív törekvéseivel szemben”.

Ezzel végleg szakított a ’70-es években megindult enyhülési folyamattal, bár ez a szakadás a Szovjetunió afganisztáni szerepvállalása miatt már korábban megindult (gondoljuk csak a SALT-II egyezmény sorsára).

Új célként az enyhülés előtti világ status quo helyreállítását tűzték ki.

A reagani külpolitika lényege a „jó” és a „rossz” egyértelmű és éles megkülönböztetésén alapult. Jó az, aki harcol a Szovjetunió és a kommunizmus ellen, rossz az, aki velük van. A kormányzat gőzerővel szponzorált antikommunista kampányokat olyan országokban, mint Afganisztán, Angola, Etiópia, Irán, Kambodzsa, Laosz, Líbia, Guatemala,  Nicaragua és Vietnám. Ennek keretében nem különösebben foglalkoztak a partnereik megválogatásában, minden további nélkül terroristákat is pénzeltek, ha éppen úgy kívánta a „demokratikus” érdekük.

A sors különös fintora az afganisztáni háborúban való amerikai szerepvállalás. Ez volt az egyik érv, amely miatt Moszkva a beavatkozás mellett döntött. A másik az attól való félelem volt, hogy az iráni iszlám forradalom terjedése esetlegesen destabilizálhatja a közép-ázsiai szovjetköztársaságokat. Az Egyesült Államok a felkelők segítségére sietett, fegyverrel látta el őket, azokat a felkelőket, akik a későbbiekben, miután sikeresen „kibekkelték” a szovjet megszállást, Amerika ellen fordultak, és többek között olyan események, mint a szeptember 11-i terrortámadás köthető hozzájuk. Némi rosszindulattal akár ironikusnak is nevezhetnénk…

A reagani külpolitikának nagy szerepe volt a Szovjetunió összeomlásában, első sorban ezért van a közép-kelet-európai országokban „hajlandóság” a Reagan-kultusz befogadására. Az 1983-ban elindított csillagháború program belehajszolta a szovjeteket, hogy egyre nehezedő gazdasági helyzetük mellett részt vegyenek a fegyverkezési versenyben. Persze nyilván nem az amerikai elnök, sokkal inkább a SZKP főtitkárának, Mihail Gorbacsovnak az eredménye, hogy összeomlott a keleti blokk, és annak vezető hatalma, a Szovjetunió.

Hatása Latin-Amerikára

A reagani külpolitika hatása Latin-Amerikára nézve kifejezetten tragikus következményekkel járt. A CIA pénzzel, fegyverekkel és kiképzéssel támogatta a kormányellenes erőket, puccsokat a térségben, olyan országokban, mint például Costa Rica, Guatemala, Nicaragua vagy Panama, de a sor még tovább folytatható, nézzük hát őket sorban.

Grenadán 1979-ben forradalom útján került hatalomra Maurice Bishop, akit végül a Népi Forradalmi Hadsereg eltávolított onnan. Hudson Austin tábornok kormányát kommunistának bélyegezték, és megdöntötték az amerikaiak. Hogy miért? Mert szerintük a kubaiakkal közös projektben épülő grenadai repülőtér nyilván valóan csakis valamiféle USA-ellenes szovjet-kubai összeesküvés része lehetett. Az Egyesült Államok állítása szerint a megszállást a Dominikai Közösség miniszterelnök-asszonya, Eugenia Charles kérése hajtották végre, ennek azonban az igazságtartalma erősen kétes, mivel a hatalomra segített főkormányzó, Sir Paul Scoon főkormányzó állította, hogy ő kérte az inváziót, de ezt az amerikaiak tagadták.

Nicaraguában az elcsalt 1937-es választások óta a Somoza-dinasztia uralkodott, akiknek gazdaságpolitikája vonzotta a külföldi, főleg amerikai nagyvállalatokat, így olyan cégek, mint a Citigroup, a Sears, a Westinghouse vagy a Coca-Cola jelentős befektetéseket eszközölt az országban. 1972-ben súlyos földrengés rázza meg a fővárost, Managuát, amelyben annak közel 90 százaléka összeomlott, rengeteg ember vesztette életét. Ennek a helyzetnek a kezelése volt az, ami növelte az elégedetlenséget a nép körében, 1979-ben a szandinista felkelők kerülnek hatalomra, miután eltávolították onnan az ország újjáépítése helyett saját meggazdagodásával foglalkozó Anastasio Somoza Debayl-et. Reagan szerint a szandinisták támogatták a latin-amerikai forradalmi marxista erőket, ezért parancsot adott a CIA-nak, hogy támogassák az FSLN ellen harcoló csoportokat. A Nemzetközi Bíróság a „Nicaragua kontra Egyesült Államok” perben példátlan ítéletet hozott, elítélte az Egyesült Államokat, mivel az „törvénytelenül alkalmazott erőszakot” és „paramilitáris tevékenységet támogat és folytat Nicaragua ellen”. Ezt az ítéletet azonban a Fehér Ház figyelmen kívül hagyta, és amikor az ENSZ Biztonsági Tanácsa két ízben is olyan határozatott akart hozni, ami megerősíti a bíróság döntését, azt az amerikaiak megvétózták.

1983-ban az amerikai kongresszus megtiltotta ugyan a kontrák (a jobboldali felkelők) támogatását, azonban nem hajtotta végre a kormányzat ezt a döntést, hanem titokban, Iránon keresztül juttatták el a szállítmányokat lázadókhoz. Mikor a módszer napvilágra került, Reagan kormánya azt állította, nem tudta, hogy az irániak tovább adják a fegyvereket a kontráknak. Vannak bizonyítékok arra, hogy a kontrák kábítószer-kereskedelemből is finanszírozták tevékenységüket, és az őket támogató amerikai tisztviselők tudtak erről.

A nyílt törvénysértésnél sokkal rosszabb dolgokban is szerepet vállaltak az amerikaiak a Reagan-adminisztráció idején Guatemalában. Az 1950-es évektől az 1990-es évekig az amerikai kormány közvetlenül támogatta a guatemalai hadsereget kiképzéssel, fegyverrel és pénzzel, amennyiben neki nem tetsző elnök került hatalomra az ellen nem habozott puccsot szervezni, a polgárháborús helyzet állandósult az országban. Az 1970-es években megkezdődött a népi ellenállás szerveződése, megalakult a Szegények Partizánhadserege (EGP) és a Felfegyverzett Nép Szervezete (ORPA), és gerillaháborúba kezdtek a kormányzat ellen. Főleg katonai létesítményeket támadtak és a hadsereg civil segítőit. 1979-ben Jimmy Carter, akkori amerikai elnök betiltott minden a guatemalai kormányerőknek nyújtott támogatást, mivel a hadsereg tömegesen sértette meg az emberi jogokat. Erre remek példa, hogy amikor 1980-ban quiché indiánok egy csoportja behatolt spanyol nagykövetségre, hogy tiltakozzanak a hadsereg által folytatott népirtás ellen, akkor a kormányerők amint visszafoglalták az épületet majdnem mindenkit lemészároltak. A kormányzat azt állította, hogy a felkelők gyújtották fel az épületet, azonban ez a spanyol nagykövet szerint hazugság volt, a guatemalai rendőrök szisztematikusan megöltek minden bent lévőt, és ők gyújtották fel az épületet, hogy leplezzék tettüket. Ennek hatására a négy legnagyobb felkelő csoport összefogott, és a többek között a kubai kormány támogatását is élvezték. Az 1986-ban véget ért polgárháborúban több mint 450 maja falut égettek fel, és több mint egymillió ember kényszerült elhagyni lakhelyét, és 200 ezernél is több ember vesztette életét. 1999-ben Bill Clinton kijelentette, hogy hibázott az Egyesült Államok, amikor támogatta a guatemalai hadsereget.

Panamában a CIA támogatta Manuel Noriegát, aki egyenesen fizetést kapott a CIA-tól. Ez a fizetés 1985-ben érte el a legnagyobb, 200 ezer dolláros összeget. Ezért cserébe CIA kihallgató helyiségeket tarthatott fenn az országban, és a panamai kormány is részt vett a kontráknak juttatott fegyverszállítmányok célba juttatásában.

Salvadorban a jobboldali kormány is élvezhette Reaganék támogatását. Az FMLN ellen vívott polgárháborúban 75 ezer vesztette az életét, 8 ezer tűnt el, és több mint 1 millió vált hajléktalanná. A kormány nyíltan támogatta a szélsőjobboldali halálosztagokat.

Vajon ezek után tényleg szobrot érdemel Ronald Reagan? Vajon a tömeggyilkosságokat szponzoráló, a nemzetközi jogot nyíltan megsértő, otthon szegényellenes politikát folytató amerikai elnök méltó arra, hogy a Szabadság téren szobra legyen? A mai magyar kormány szerint igen, és ez szégyenletes, de mindenesetre elnézve a kormányzati tevékenységüket, nem meglepő, hogy pont alattuk kapott szobrot Reagan… Mindenestre a legironikusabb Reagan „emlékmű” Washingtonban áll, egy olyan közhivatali épület, ahol ötezer hivatalnok dolgozik. Ha az nem irónia, hogy egy olyan emberről van a legbürokratikusabb amerikai hivatal elnevezne, aki betegesen küzdött az állam leépítéséért, akkor nem tudom mi lehet az.

Bakó András