Menny és pokol helyet cserélt, az szakadék széle felé utazva, egymás ellentéteibe fordultak át: egy borzalmas háború egy békés közösséggel; kétségbeesés reménnyel; élet és haláltánc hihetetlen révületben. Ez Kolumbia.

Ahol a háborúban megfáradt parasztok a békébe menekülnek, hogy tovább élhessenek. Ez egy a közösségben tett látogatás története egy velük rokonszenvező fotós nézőpontjából.

„A San José de Apartadó Békeközösség, más hasonló elképzelésű közösségekkel együtt, a bátorság figyelemre méltó kinyilvánítása, a béke és az igazság értékei felé való elköteleződés egy olyan környezetben, ahol a kegyetlenség és a szörnyű pusztítás uralkodik.

Az erőszakmentes küzdelemnek és a reménynek nincs jobb szimbóluma egy erőszakkal és elnyomással megkínzott világban” – írta Noam Chomsky az uruguayi fotósnak, Augustín Fernández Gabardnak, amikor visszatért Kolumbiából, amelynek erőszak sújtotta térségében egy hónapot töltött.

„Számos oka volt az utazásnak. Elsősorban az embereknek azon csoportja miatt volt, akik alternatív életmódot folytatnak ott tizennégy éve egy halálos konfliktus közepén” – fogalmazott a fotós. „A békeközösség léte bonyolítja a konfliktust, amióta egyrészről ’droggerillákról’ beszélnek, másrészről pedig ’forradalomról’, és mindenki tudja, hogy minden oldalban van közös dolog: mindegyik erőszakos, és mindegyik drogkereskedelemből él. Vannak olyan családok, amelyeknek egyik tagja a FARC, egy másik pedig a hadsereg vagy a félkatonai alakulatok tagja, és ez az emberi kapcsolatokat még sokkal összetettebbé teszi. Itt van például Samir esete. Ő a FARC gerillája volt, mára leszerelt, és most a hadseregnek dolgozik. Amikor gerilla volt, azzal vádolta a közösséget, hogy összejátszik a hadsereggel, most pedig, hogy katona lett, most azzal vádolja őket, hogy a gerillákat támogatják. Ez a skizofrén helyzet okozza a háborút”.

Míg Chomsky elragadtatással írt a békeközösségről, a félkatonai egységek fenyegettek és gyilkoltak. [2010] November 30-án, Playa Larga körzetében a félkatonai csoportok közölték a közösséggel, hogy vagy elhagyják a területet vagy megölik őket. November 21-én, meggyilkolták Yuly Pérez Durangót, és azt mondták, hogy bárki, aki nem veti alá magát az irányításuknak ugyanígy jár. Ezután tartósan berendezkedtek a szomszédos körzetekben, köztük a Békeközösségben is, együttműködve a rendőrséggel.

A San José de Apartadó Békeközösség szokatlan tapasztalata megkerülhetetlen hivatkozási ponttá vált a pacifisták számára, és legalább annyira azok számára is, akik etikai megokolással politizálnak. Megközelítően ezerötszáz ember él, hat körzetben (’vereda’-ban) vagy vidéki közösségben, katonákkal, félkatonai egységekkel és gerillákkal körülvéve. Az elmúlt tizennégy év során ezek a fegyveres szervezetek a közösség 180 tagját gyilkolták meg, ami a békeközösség lakosságának 12 százaléka. Minden család több koporsót is vitt a vállán.

Ragaszkodás a földhöz

„San José közösségét alapították meg először a különböző körzetekből származó parasztok. A 2005. február 21-i mészárlás után elhagyták a térséget és megalapították San Josecitót” magyarázza Augustín. Azon a napon nyolc embert gyilkoltak meg, köztük a vezetőjüket, Luis Eduardo Guerrát, annak feleségét és 11 éves fiukat. Ugyanaznap egy másik vezetőt, Alfonso Tuberquiát is megölték, feleségével, 6 éves lányukkal és 18 hónapos fiukkal együtt. Mindannyiukat agyonverték. A mészárlás napokkal azután történt, hogy az elnök, Álvaro Uribe azt állította, hogy San José de Apartadó vezetői kapcsolatban állnak a FARC lázadóival.

Az eseményt követő nyomozás során, a körzet ügyészi hivatala 84 katonát hozott összefüggésbe a mészárlással, akik az Autodefensas Unidas de Colombia (AUC) elnevezésű félkatonai csoporthoz kötődtek. 2005 februárjában az Amerikaközi Emberi Jogi Bíróság azt a döntést hozta, hogy Kolumbiának meg kell védenie Apartadó közösségét és kérte, hogy fedjék fel a mészárlásban résztvevő katonák neveit. 2008-ban, Guillermo Armando Gordillo, a hadsereg századosa elismerte katonák részvételét a bűncselekményben, amint erről akkoriban az El Tiempo című újság hírt adott.

„A rendőrség hatalmas tábort vert fel San Joséban, nagyobbat, mint a város maga” – mondja Augustín. A gigantikus barakkok építése az elnök, Álvaro Uribe döntése volt, aki elrendelte, hogy a rendőrség telepedjen meg a városban, költöztesse egy kilométerrel arrébb a közösséget, ahol megalapították San Josecitót, és kényszerítsék őket, hogy hagyjanak ott mindent, amit közel egy évtizedig építettek.

Az Apartadó (ami a térség őslakos nyelvén „banánfolyót” jelent) önkormányzatnak, ami Antioquia északi részén, a panamai határ közelében fekszik, körülbelül százötvenezer lakosa van és eredetileg az 1948 utáni liberális rendszer üldöztetésének nyomán népesült be, a vezetőjük, Jorge Eliécer Gaitán meggyilkolását követően. Lehet, hogy ez az oka, hogy az afrikai leszármazottak, az őslakosok és a „pais”-ák (ez a „paisano” szó rövid alakja, ami honfitársat jelent, maguk között így hívják egymást az Antioquiában születettek) ebbe a karibi térségbe áramlottak, ahol kiterjedt banán- és kakaóültetvények olvadnak egybe a dzsungel zöldjével.

A tartományi fővárostól, Apartadótól tizenkét kilométerre egy San Josénak nevezett kis közösség épült. Azok hozták létre, akiket más területekről elűztek. Ez egy stratégiai körzet az Abibe hegység lábánál, Córdoba, Chocó és Antioquia országrészek közötti területen fekszik, ahol különböző fegyveres csoportok harcolnak a fennhatóságért. A háború előtt San Josénak háromezer lakosa volt, de a fenyegetések és a tömeggyilkosságok arra kényszerítették a népesség felét, hogy a városi körzetekbe költözzenek és otthagyják a földjeiket, amelyekre a fegyveres csoportok annyira áhítoztak.

Az 1980-as években megjelent a Kommunista Párthoz kötődő a Hazafias Unió (Unión Patriótica), amin keresztül a parasztok képesek voltak megvalósítani „iskolák és orvosi rendelők építését; tanárok érkezését, a körzetek fejlesztését, a környék útjainak javítását” – ahogyan erről a közösségi kézikönyv tanúskodik. Mindazonáltal „a regionális hatóságok bátorították a gerillákat és visszaéléseket és gyilkosságokat követtek el, átlépve a parasztok autonóm területének határát. A hadsereg „behatolt [a közösség területére], hogy rajtaüssön egy olyan népességen, ami, szerintük, szimpatizál a gerillákkal.”

1997 márciusára egy elkezdődött egy folyamat, amit aktivisták kezdeményeztek az egyházzal együtt, ami engedélyezte tizenhét körzet lakóinak, hogy létrehozzák a Békeközösséget egy területen, „ahonnan az állam kivonul”, ahogyan ezt meghatározták. Két, 1996 szeptemberében és 1997 februárjában történt mészárlásra való reakcióként a lakók elhagyták San José városi körzeteit.

A második, 1997-es mészárlást egykori EPL gerillák követték el, akik visszaintegrálódtak a társadalomba a békefolyamat során. Összehívták a telepeseket a térre, megfenyegették őket, aztán pedig „több embert megkötöztek, akiket másnap holtan találtak az Apartadóba menő országúton.” A félkatonai szervezetek tartották kezükben az irányítást. Úttorlaszokat állítottak fel az országutakon, ahol „listákat és dokumentumokat ellenőriztek és megölték azt, akinek a neve egyezett.”

Három napot adtak az ott lakóknak, hogy hagyják el a földjeiket, miközben helikopterekről figyelték a mozgásukat. „Azok közülünk, akik távozni tudtak, a San José-i telepre mentek, és ott elkezdtük az ellenállást” – hangzik a közösség „hivatalos” történetében.

Az apartadói egyházmegye szellemi műhelyek létrehozását javasolta, amiken keresztül a parasztok semlegesnek nyilváníthatták magukat. 1997-ben körülbelül ötszázan írták alá a nyilatkozatot, és, lépésről-lépésre, más parasztok is csatlakoztak hozzájuk különböző körzetekből, akiket elűztek az otthonaikból, de nem akartak vándorolni vagy állami segélyen élni.

Az első lépések óriási nehézséget okoztak: éjszakánként, azon kevesek, akik nem mentek el, fölmentek a hegyekbe aludni.

Kis csoportokban tértek vissza a közösségeikbe, úgy, mint például az az ötven család, akik 1998 márciusában tértek vissza a La Unión körzetbe. Először kis csoportokban dolgoztak, amelyekben hét-tíz paraszt volt, hogy így biztonságban érezzék magukat, de néhány hónapon belül már szomszédok százai dolgoztak együtt a földeken.

Puska vagy talár

„1999. április 4-én, este 11 órakor tíz jól felfegyverzett férfi, köztük a térség félkatonai csoportjainak ismert tagjai, behatoltak a San José-i telepre, végigvonultak az utcán, zaklatták az ott lakókat, és végül megérkeztek Aníbal Jiménez házához, aki békeközösség belső tanácsának volt a tagja, emellett oktató, művész és a közösség himnuszának szerzője volt, és a kisgyerekei szeme láttára meggyilkolták őt.”

Ez a Fusil o toga, toga y fusil (Puska vagy talár, talár és puska) című könyv részlete, amit egy jezsuita pap, Javier Giraldo írt, és ami a San José de Apartadó-i békeközösség ellen 13 év alatt elkövetett bűncselekményekről számol be. Giraldo szerint, aki az emberi jogok elkötelezett védelmezője, az volt az oka, hogy dokumentálta ezeket a tényeket, hogy tegyen valamit a büntetlenség kultúrája ellen. „Aki a könyv bármelyik oldalát elolvassa, láthatja azokat a visszaéléseket, amiket heti rendszerességgel követtek el a közösség ellen: mészárlásokat, törvénytelen kivégzéseket, erőszakos eltűnéseket, szexuális visszaéléseket, házfelégetéseket, robbantásokat, tömeges kitelepítéseket, háziállatok elrablását, terményelpusztításokat” – mondja Giraldo atya.

San José de Apartadó békeközössége Cali érsekének, Monseigneur Isaías Duarte Cancinónak javaslata volt. Giraldo elmondja, hogy Monseigneur Duarte előadta az ötletét a terület lakóinak, úgyhogy „nem telepítenek ki több parasztot és nem veszik el a földjeiket, ahogyan ez azóta ment, mióta csak háborús övezetben éltek, ők pedig békeközösségnek nyilvánították magukat és követelték a fegyveres konfliktus közepén élő polgári lakosság jogait.” A jezsuita szerzetes szerint a San José-i közösség elleni erőszak oka abban a döntésben keresendő, hogy távoltartják magukat a konfliktustól.

„Hiszek abban, hogy az ország fel fogja ismerni ezt és megkeresi a megoldást. Ennek érdekében eljuttatjuk a könyvet bírókhoz, újságírókhoz és országgyűlési képviselőkhöz, ugyanakkor még a kolumbiai emberek sem tudnak ezekről a tényekről” mondja.

A könyv példányainak eladásából befolyt pénzt arra fogják költeni, hogy megépítsék a San José de Apartadó Békeközösség Áldozatai Emlékének Emlékmű Parkját.

A mindennapi élet

„Dzsungel és hegység, pára, ragadós ruha, föld és még több föld, egy dolog állandó: a hegymászás és bujkálás” mondja Augustín, félig csukott szemmel. „Mindennap esik az eső, az áradás növekszik, és lehetetlenné válik az átkelés és a kommunikáció is problémás lesz. Apartadó pedig egy félkatonai csoportokkal tömött város.”

„Írtam egy javaslatot, amiben felajánlottam nekik egy tanfolyamot, amely során digitális fotózásra oktatnám őket, hogy ezáltal tudnák fejleszteni a közösség honlapját, mivel eddig csak kevés fotót csináltak arról, hogy hogyan töltötték az elmúlt éveket. Hoztam nekik fényképezőgépeket, úgyhogy már vannak eszközeik, amikkel dolgozhatnak, és ott voltam egy hónapig” meséli Augustín.

A közösséget egy sor alapelv kormányozza, amelyek a Nyilatkozatban és a Belső Szabályzatban vannak összefoglalva. A legfontosabbak: ne keveredjenek bele sem direkt, sem indirekt módon az ellenségeskedésbe; ne hordjanak magukkal fegyvert vagy robbanószert; ne ajánljanak fel segítséget a konfliktus egyik résztvevőjének se; tartózkodjanak attól, hogy igénybe vegyék a fegyveres csoportokat belső, személyes vagy családi problémák megoldásában; és ígérjék meg, hogy részt vesznek a közösségi munkákban.

A mindennapi életet egy Belső Tanács szabályozza, amelynek hét tagját a közösség választja ki, egyet egy nemzeti civil szervezet és még egyet pedig az apartadói egyházmegye jelöl. Több mint ötvenöt munkacsoport teszi számukra lehetővé, hogy iskolákat építsenek, tanárokat hozassanak, közös terményt termesszenek, és ebből étkezdét és óvodát tartsanak fent, ahol a közösség minden gyermeke ingyen étkezhet. A termény közösségi földeken terem, és a családok között osztják szét, és ami megmarad, azt arra használják, hogy eszközöket és felszereléseket vegyenek értük.

A közösségi munkán keresztül utakat, négy halastavat és öt fészert építettek és tartanak fent, felélesztették a kakaó- és banánföldeket, alternatív terményként gyümölcsfákat nevelnek, amiből lekvárt és kását készítenek. Olyan közösségi projekteken dolgoznak, mint a lakásfejlesztés, rizs, kukorica és cukornád cséplés, nádőrlés és vízvezeték-építés. Mindez lehetővé tette számukra a túlélést akkor is, amikor a félkatonai csoportok a katonákkal karöltve három hónapra blokád alá vonták őket, ami alatt nem hagyhatták el a területet.

„Minden nyolc napban találkozót tartunk, és tizenöt naponta képző napokon dolgozunk.” Megépítették az Aníbal Jiménez Képző Központot (ami a nevét az 1999-ben meggyilkolt közösségi vezető után kapta) San Joséban, aminek két szintjén ötven tanuló volt elszállásolva, noha a fegyveres szervezetek nyomásgyakorlással arra kényszerítették őket, hogy hagyjanak fel ezzel. „A 2005. áprilisi erőszakos kitelepítés előtt a Központnak huszonhét diákja tanult a főiskolai programban, huszonöt nő jött össze háromszor egy héten, hogy szabászatot tanuljanak, és ötvenöt koordinátor találkozott minden héten, hogy megoldásokat keressenek a közösség számára” állítja büszkén a békeközösség kézikönyve.

Emellett építettek még egy egészségügyi központot is, ezenkívül egy közösségi raktár és egy park volt a gyümölcse a közösség vitáinak, párbeszédeinek és elmélkedéseinek. Egy ötven asszonyból álló csoport tyúkólakat épített és konyhakerteket hozott létre a házaik közelében. A fiatalok beindítottak egy rádióállomást. 2006 óta kerestek egy olyan helyet, ahol van lehetőség gyakorlati és elméleti oktatásra, a tudás megosztásának eszménye szerint, éppúgy, ahogy a legutóbbi mészárlásban meggyilkolt vezetőjük, Guerra szerette volna. Campesina Egyetemnek hívják, és az Ellenállás Közösségeinek Hálózatából nőtt ki, ami egy paraszt, őslakos és fekete közösségekből álló csoport volt, ami szintén elutasította a háborút.

Minden közül, amit eddig elértek, úgy gondolják, hogy a Békeközösség legnagyobb vívmánya, hogy visszatért a földhöz. Ez egy olyan dolog, amit az állam segítsége nélkül tettek meg „azért, hogy teret nyerjenek a háborútól távol, és hogy szembenézzenek a fegyveres szervezetekkel a körzetekben.” A sok év és sok fájdalom során megtanulták, hogy a háború fő célja az, sokkal inkább, mint a vélt ellenség legyőzése, hogy elvegyék a parasztoktól a földet. Ez a konfliktus igazi kincse. Húsz év alatt a félkatonai szervezetek, marhatenyésztők és üzletemberek több mint ötmillió hektár mezőgazdasági területet sajátítottak ki.

„Műhelymunka keretében tanulták meg az emberek a fényképezőgépek kezelését. A tanács választotta ki a résztvevő személyeket. Az első órán megmutattam nekik, hogy hogyan működnek a fényképezőgépek, aztán pedig mondtam nekik, hogy menjenek és csináljanak képeket. Este összejöttünk az egyik házban, hogy megnézzük a képeket és megtanulhatták, hogy hogyan kell megszerkeszteni őket” magyarázza Augustín.

Macondo, mindig Macondo

„Az emberek nagyon szegények” mondja Augustín, „de megfelelően táplálkoznak, mert soha nem vesztették el a kapcsolatukat a földdel. „Sáros gumicsizmát hordanak, de ez a gumicsizma a megfelelő időben szandállá változik.” Náluk kultúrája van a kétkezi munkának, és ez lehetővé teszi, hogy minden dolgot megfelelőképpen használjanak.

„A kedd a közösségi munkáé, amiben mindenki részt vesz, a gyerekektől az idősekig. Nádat vágnak, aratnak, kakaót takarítanak be és szárítanak. A belső munkaszervezés a kerületi gyűlések és a belső tanácsok feladata, de végső soron minden körzet közgyűlése felelős érte” mondja Augustín, hangsúlyozva azt a boldogságot, ami mindabból ered, amit csináltak. „Csak akkor tapasztalhatsz feszültséget, amikor a városba kell menniük. Ennek az a nagy veszély az oka, amit az út (ahol sok gyilkosság történik) jelent. Ha elkap egy félkatonai csoport, az a halálos ítélettel egyenlő” mondja.

Annak ellenére, hogy a térségben állandóan jelen vannak európai, amerikai és nemzetközi missziók, a békeközösség elleni erőszak nem csökkent. Az övezet ismét militarizált. „A parasztok elmondták nekem, hogy a félkatonai csoportok elraboltak egy farmert, hogy felhasználják a gerillákkal való tárgyalások során. Pénzre vagy kábítószerre fogják cserélni. Hihetetlen!” És nem csak ez: a hadsereg egyik hadnagyáról azt mesélik, hogy kokaint vásárolt a gerilláktól kis idővel az előtt, hogy újrakezdték volna a harcot. Azt mondják, hogy Kolumbiában a valóság különösebb, mint a fikció.

„A legnehezebb számomra annak megértése, hogy miután valakinek lemészárolták a családját, hogy nem akar bosszút állni úgy, hogy csatlakozik a gerillákhoz vagy a félkatonai csoportokhoz. Kívülállónak maradni a háborúban egy olyan logika, ami nagyon ellentétes mindazzal, amit én ismerek. Főleg úgy, hogy minden családnak van egy vagy több halottja. De én nem észleltem neheztelést vagy dühöt” mondja Augustín.

„Azért érződik keserűség, noha meglehetős természetességgel beszélnek a halottakról és a zaklatásokról, így Brigida asszony ügyéről is, akinek a 15 éves lányát gyilkolták meg. Mások azt mesélik, hogy látták amint egy félkatonai csoport tagjai feldaraboltak egy fiút és fociztak a fejével. Hogyan mehet ezek után tovább az élet?”

- Mi az, ami összetartja a közösséget? Hogyan tudják mindezt elviselni és továbblépni?

- (Kis gondolkozás után:) Az igazat megvallva, fogalmam sincs. Talán ez egy „szabadságösztön”, ahogyan Chomsky hívta. Ő azt mondja, hogy „ha azt feltételezed, hogy nincs remény, akkor biztosan nem is lesz. Ha feltételezed, hogy van egy ösztön, ami szabadságot hoz, akkor vannak lehetőségek a dolgok megváltoztatására, és így hozzájárulhatsz egy jobb világ építéséhez. Ez a te választásod.”

Raúl Zibechi írása