Jóllehet ma úgy tűnik, hogy Dél-Amerika megőrült, egy évtizeddel ezelőtt a térség jövője fényesnek ígérkezett. Gazdasága növekedett, a szegénység és a jövedelmi egyenlőtlenségek pedig csökkenő tendenciát mutattak. A magas nyersanyagárak okozta bőség még azt is lehetővé tette, hogy a dél-amerikai országok az Egyesült Államok hitelválsága idején a trenddel ellentétes politikát folytassanak. A jelenlegi problémák gyökerei azonban mégis ebbe a reményteli közelmúltba nyúlnak vissza.
A kontinens számára az új évezred egyszerre hozott gyors gazdasági növekedést és társadalmi-gazdasági és kulturális újraelosztást, de nem oldotta meg az állami intézmények gyengeségének problémáját. Amint a torta a növekedése megállt, a feszültség két általános mintázat mentén fokozódott, amelyek az egyes országokban más-más formában és tünetekben nyilvánultak meg. Először is az újraelosztás különböző módjainak következtében élesedett az osztály, etnikum vagy nemi alapú társadalmi megosztottság. Másrészről a kontinensen végigsöprő korrupciós botrányok nagyban hozzájárultak az állampolgárok kiábrándulásához. Demokratikus egyenlőséget ígértek nekik, de kellett jönniük, hogy a politikai és gazdasági elitre más játékszabályok vonatkoznak.
A csalódottság és a bizalomvesztés óriási feszültségeket hozott felszínre szerte a kontinensen - Fotó: Claudio Reyes/AFP
Ezek a feszültségek különböző politikai törésvonalakat hoztak létre. Az előbbi szembeállította a népi rétegeket a középosztállyal; az utóbbi pedig mindenkit szembeállított az elittel. Leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy a jelenlegi bolíviai válság az előbbire példa, a chilei pedig az utóbbira. Ugyanakkor ezek a feszültségek különböző mértékben ugyan, de mindegyik országban jelen vannak, és felszínre is kerülnek, amikor tüntetések robbannak ki korrupciós botrányok, megszorító intézkedések vagy vitatott választási eredmények miatt.
Mielőtt azonban tovább boncolgatnánk a dél-amerikaiak dühének eredőit, gyorsan tekintsük át a jelenlegi regionális helyzetet. Egy korrupciós botrányt követően Martín Vizcarra elnök szeptember 30-án feloszlatta a perui kongresszust. Nem sokkal ezután az üzemanyagár-támogatások megszüntetése miatt kirobbant erőszakos tüntetések miatt Lenín Moreno ecuadori elnök kénytelen volt előbb a fővárost, majd a politikáját is elhagyni. Október közepére a tömegközlekedés viteldíjainak emelése miatt tiltakozó diáktüntetések elnyomása a chilei társadalom nagy tömegeit vitte az utcákra. A szükségállapot kihirdetésével Sebastián Piñera csak tovább hergelte a chileieket, így szélesedtek mind a tüntetések, mind pedig követeléseik köre. Négy hétnyi, gazdasági engedményekkel már megfékezhetetlen népi megmozdulások után a kormány belement abba, hogy népszavazást írjon ki egy új alkotmányról, ami addigra már a tüntetők fő követelése lett.
Október 20-án a bolíviai elnökválasztásokon történt „szabálytalanságok” (hogy az Amerikai Államok Szervezetének szavait idézzük) miatt utcára vonult az ellenzék. Dühüket fokozta, hogy Evo Morales elnök annak ellenére indult egy negyedik ciklusért, hogy 2016-ban elvesztette azt a népszavazást, amellyel az erről szóló szabályozást megváltoztathatták volna (köszönhetően egy abszurd bírósági ítéletnek a személyiségi jogairól). Tíz nappal később, mivel a rendőrség zendülést hajtott végre, a hadsereg pedig lemondásra szólította fel, Morales száműzetésbe vonult Mexikóba. Az ellenzék az utódlás alkotmányos szabályainak erősen vitatott értelmezésével új elnököt jelölt ki. Morales támogatói az utcára vonultak, de halálos elnyomással találkoztak, mivel az új kormány kiadott egy olyan elnöki rendeletet, amely mentesíti a hadsereget a büntetőjogi felelősségre vonás alól, ha az a közrendet tartja fent. Végezetül pedig a civil és az őslakos vezetők elleni gyilkosságok miatt Kolumbiában november 21-re általános sztrájkot hirdettek, amely további zavargásokkal fenyeget.
Az Andok országaiban zajló eseményekhez képest az október 27-i argentin és uruguayi választások, illetve Luiz Inácio Lula da Silva korábbi elnök november 9-i kiengedése a börtönből sétagalopp volt. Argentínában a perónista jelölt, Alberto Fernández már az első fordulóban legyőzte a hivatalban lévő jobbközép Mauricio Macri elnököt. Uruguayban a kormányzó párt, a Széles Front jelöltje, Daniel Martínez nem szerzett elegendő szavazatot ahhoz, hogy ne kelljen megtartani a november 24-én esedékes második fordulót, amelyen a második helyre befutó Luis Lacalléval fog megmérkőzni. Lulának az ellenzékre gyakorolt hatása egyelőre nem világos.
Visszatérve a dél-amerikaiak dühének forrásaihoz, látható, hogy mivel idén a gazdasági növekedést nullára jósolják, azok a feszültségek, amelyek a torta növekedésekor még elviselhetők voltak, mostanra kevésbé elviselhetőkké váltak, különösen egy olyan térségben, amelyet nagy informális szektor jellemez. A fellendülés idején a középosztálybeli adófizetők elfogadtak olyan viszonylag olcsó nem járulékalapú szociálpolitikákat, mint például a feltételes pénzátutalási programok, amelyek célja az volt, hogy elősegítsék a fogyasztást az informális szektorban élő szegények körében. Azonban egy lanyhuló gazdaságban tartózkodóbbá váltak ezzel kapcsolatban. A jövedelmi egyenlőtlenségek csökkenését nemcsak a magasabb bérek és ezek a politikák eredményezték, hanem az is, hogy kevesebben akartak újra tanulni. Ezért a középosztály mutató leromlottak. Az őslakosok jogait, az előzetes egyeztetések kiterjesztését valamint az etnikumok mobilitását magukban foglaló új alkotmányok rávilágítottak a gyarmati időkben berögzült egyenlőtlenségekre. A gazdasági növekedés megkönnyítette a társadalmi mobilitást, és létrehozott egy „új középosztályt”, ami kevésbé volt fehér és jobban ki volt szolgáltatva a hullámvölgyeknek, mint a régi középosztály, és nem került azzal egy szintre. A nemek átpolitizálódtak, amikor a nők és az LMBTQ+ mozgalmak elkezdtek fellépni a nemi alapú erőszak és a diszkrimináció ellen, és a házassághoz való jogot kezdték követelni.
Ezek az átalakulások olyan feszültségeket okoztak, amelyek a gazdasági növekedés lassulásával és a korrupciós botrányok kirobbanásával fellángoltak. Az emberek dühösek lettek, és az állami intézményeknek nem sikerült reagálniuk a követeléseikre. Ennek köszönhetően a demokráciába vetett bizalom régiószerte csökkent. A politikai intézmények korlátai nyilvánvalóvá váltak. Gyakoriakká váltak az ágazatokon belüli konfliktusok, csakúgy mint a plebiscitarizmus és a válsághelyzetek közötti ingadozások, amelyek eredményeként a politikai rendszerek figyelmen kívül hagyták vagy a kisebbségeket, vagy a többséget. Amikor a botrányok nyomán nyilvánvalóvá vált, hogy a korrupció és a gazdasági érdekek által foglyul ejtett állam milyen eltérő jogi megítéléseket produkál, a feszültség még tovább fokozódott. Az állampolgárok érzékelték, hogy a törvények betartatása milyen különbözőségeket mutat a gazdasági hatalom (például a büntetlenül folytatott korrupció vagy összejátszás Chilében) vagy az ellenőrizetlen politikai hatalom (például, hogy az elnökök nem vesznek tudomást a cikluskorlátozásokról, mint Bolíviában) okozta elfogultságok miatt. Még az állam által nyújtott biztonsághoz sem fért hozzá mindenki egyenlően, ahogyan ez megmutatkozott számos ország távoli vidékeire jellemző bűnözésben.
A demokratikus intézményekbe vetett bizalom attól függ, hogy az emberek mennyire érzik azokat méltányosnak. És pontosan ez kérdőjeleződött meg több oldalról is, és ez idézte elő a dél-amerikaiak dühét. Dühösek lettek amiatt, hogy arra kérték őket, hogy tartsák tiszteletben a szabályokat, miközben azok másokra nem vonatkoztak. Dühösek lettek, mert úgy érzik, hogy mások miatt rosszabb helyzetbe kerülnek. Dühösek lettek, mert meg kell védeniük egy státuszt, aminek eléréséért annyit dolgoztak, és amit mégis oly törékenynek éreznek. Nem a dühük jelenti a problémát, hanem az, hogy politikai rendszereik nem tudnak olyan megoldásokat kínálni számukra, amelyeket tisztességesnek éreznének. Az alkotmányreformot követelő chileiek talán biztató példával fognak szolgálni arra, hogy az intézmények képesek kezelni ezt a dühöt. A bolíviai puccs egy kevésbé biztató, diktatórikus úton kezdte el ennek a bizonytalanságnak a feloldását.
Írta: María Victoria Murillo
Forrás: Americas Quarterly, 2019. november 19.
Fordította: Latin-Amerika Társaság