Október 13-án a chilei Közlekedési Minisztérium bejelentette, hogy a santiagói metrójegyek árát harminc chilei pesóval, azaz három pennyvel (11 forint – a szerk.), emelik. Ez talán kis összegnek tűnhet a Nagy-Britanniában vagy az Egyesült Államokban élők számára, de egy chilei dolgozó számára, akinek átlagos jövedelme nem éri el a havi 350 fontot (128.000 forint), ez csak egy újabb terhet jelent. A Santiagóba ingázók körülbelül 50 fontot (18.000 forint) költenek havonta tömegközlekedésre. Képzeljük csak el, hogy hogyan lehet eltartani egy családot és fizetni a sok számlát ekkora fizetésből.

Az áremelésre válaszul iskolás diákok különböző időpontokban szervezett bliccelésekbe kezdtek a város számos pontján. Nem sokkal később felnőttek és más diákok is csatlakoztak hozzájuk. Juan Andrés Fontaine gazdasági miniszter élő adásban azt mondta, hogy a dolgozóknak korábban kell felkelniük, hogy elérjék a járatokat, ha a viteldíj alacsonyabb. Meggondolatlan kijelentése előtt számos kormányzati személy is hasonló nyilatkozatokat tett. Például arról beszéltek, hogy az emberek akkor nem tüntetnek, amikor a paradicsom vagy a kenyér ára emelkedik.

Évek óta gyűlik az elégedetlenség a chilei társadalomban - Fotó: El Desconcierto

Ahelyett, hogy igyekezett volna lecsillapítani a bliccelő tiltakozásokba bekapcsolódó dühös tömegeket, Piñera hivatala úgy döntött, hogy kivezényli a rendőrséget. A rendőrök pedig, ahelyett, hogy az embereket védték volna, úgy viselkedtek, mintha magántulajdont – ebben az esetben a magánüzemeltetésű metróhálózatot ­– őrző felbérelt biztonsági emberek lennének. Október 18-án Gloria Hutt közlekedési miniszter kijelentette, hogy a viteldíjakat nem fogják csökkenteni, és hogy a kormány nem vizsgálja az állampolgári elégedetlenség enyhítésének lehetséges módjait. A kormány egész retorikája azt sugallta, hogy bliccelők bűnözők.

Miután fokozódtak a tiltakozások, Sebastián Piñera életbe léptette a „Ley de Seguridad del Estadót” (vagyis az Állambiztonsági törvényt), amelynek értelmében bárkit, aki nyilvános rendbontást vagy vandalizmust követ el, terrorizmusért lehet perbe fogni. Ez egyértelműen aránytalan lépés volt, és csak még több olajat öntött a tűzre. Voltak, akik szétverték a jegykiadó automatákat, hogy minden utas ingyen utazhasson. A metró vezetői úgy döntöttek, hogy beszüntetik a szolgáltatást, mert a tüntetők a metróállomásokon csatáztak a rendőrökkel.

Október 17-én a Metró Dolgozóinak Szakszervezete bejelentette, hogy támogatja a tüntetéseket. A szakszervezet elnöke, Erick Campos így nyilatkozott: „A fő kérdés a jegyáremelés. Vitatkozhatunk a tüntetések különböző formáiról, de jogosnak tartjuk a tömegközlekedési rendszerünk viteldíjainak emelése miatti követeléseket. Ez az a pillanat, amikor a kormánynak ki kell vonnia a rendőröket az állomásokról és tárgyalásokat kell kezdeményeznie a dolgozókkal és a diákokkal.” És még egy fontos dolgot hozzátett: „Az elmúlt két év sorozatos áremelései Hutt miniszter szeszélyeit tükrözik, és az ő rossz döntései miatt az áremeléseket a diákok szülei fizetik meg, akik ma, nagyon is jogosan, azért tiltakoznak, mert úgy látják, hogy a fizetéseik nem elegendőek a megélhetésükhöz.”

Amikor a metró lezárása miatt a dolgozóknak más útvonalakat kellett találniuk, hogy hazajussanak, világossá vált, hogy az elégedetlenséget nem csupán a dráguló tömegközlekedés okozza. Valójában a jegyáremelés csak a jéghegy csúcsát jelentette. Piñera a tüntetőket becsmérlő szavai tovább fokozták az emberek dühét, akik jogosnak tartották a tüntetéseket. Sőt, a kormányzati retorika bűnözőknek állította be a tüntetőket, miközben a bliccelők diákok, munkások és a társadalom más tagjai voltak.

A polgári elégedetlenség nőtt. Fontaine miniszter sértő szavai, Hutt miniszter megvető hozzáállása és Piñera véleménye, miszerint a tüntetők bűnözők, tömeges méretekben szabadították el az indulatokat. Piñera helyzetét tovább rontotta, hogy miközben a tüntetők egész Santiagóban tomboltak, ő az unokája születésnapját ünnepelte egy drága pizzériában. Miközben a főváros káoszba burkolózott, az elnök nem volt a posztján.

A pizza-incidens vírusként kezdett terjedni az interneten, és nagy dühöt váltott ki számos chileiből. Nem sokkal később az ideges elnök bejelentette, hogy kihirdeti a szükségállapotot – vagy ostromállapotot – Santiagóban. Most a hadsereget vezető Javier Iturriaga tábornok ellenőrzi a várost. Pinochet ideje óta nem volt olyan, hogy a hadsereget bízták volna meg a rend fenntartásával. Egy demokratikusan megválasztott elnök, aki képtelen volt kezelni a helyzetet, a diktatúrát idéző gyakorlathoz folyamodott. Ahelyett, hogy nyílt vitát kezdeményezett volna különböző társadalmi vezetőkkel, az elnök az állami erőket szabadította rá az országra.

Sokak szemében Piñera abban a percben megszűnt legitim elnöknek lenni, hogy átadta az ellenőrzést a hadseregnek. Iturriaga tábornok kijárási tilalmat rendelt el a fővárosban és más nagyvárosokban, például Valparaísóban, Rancaguában és Concepciónban. A helyzet úgy tűnik, hogy minden egyes nappal romlik. Fosztogatások és rendőrségi brutalitás zajlik, és olyan beszámolók és videófelvételek jelentek meg, amelyeken tüntetőkre lőnek vagy sebesítenek meg. Habár Piñera próbálta visszaszerezni a tekintélyét azzal, hogy befagyasztotta a jegyárakat, ez már nem volt elegendő. Elkésett vele.

A külföldi hírcsatornák tudósítottak ugyan a chilei eseményekről, de nem elemezték kielégítően, hogy miért annyira elégedetlenek a chileiek. A mostani zavargásokat nem csupán a jegyáremelések okozták. A társadalmi elégedetlenség évek óta gyülemlik. Sok chileinek elege van abból, hogy a világ egyik legegyenlőtlenebb országában él, ahol az egészségügyet és a nyugdíjakat egy szűk elit javára privatizálták, akik a Pinochet-rezsim idején gazdagodtak meg és szorosan kötődnek a Piñera-kormányhoz; ahol a nyugdíjasok kevesebb mint százötven fontot (55.000 forint) kapnak havonta; ahol a vízellátást privatizálták; ahol egyes területek annyira szennyezettek, hogy gyerekek betegednek meg és iskolákat kell bezárni; ahol az áruházláncok összejátszanak, hogy drágábban adják a termékeiket; ahol a társadalom legkiszolgáltatottabb rétegeinek nincs társadalombiztosítása; és ahol egy egyetemi diploma csak eladósodást és rosszul fizetett munkahelyeket jelent.

Mindezen tényezők hozzájárultak a jelenlegi felforduláshoz. Miközben a metró, a buszok és más szolgáltatások árai emelkednek, a bérek maradnak ugyanazon a szinten. A kormány és az átlagos állampolgárok közötti szakadék olyan széles, hogy semmi sem képes elnyomni a változás iránti vágyat. A probléma túlmutat Piñerán a neoliberalizmus és afelé a hazugság felé, hogy a demokrácia képes elhozni a társadalmi igazságosságot. Chile újra kifakadó sebei mélyen gyökereznek. Sokak szerint a demokráciához való Pinochet utáni visszatérés ráncfelvarrás volt csupán, miközben az igazi változások elmaradtak. Fog-e változtatni valamin a mostani társadalmi lázadás? A chilei történelem új fejezetét éljük, és a jövő nagyon bizonytalan.

Írta: Barbara Fernández Melleda

Forrás: alborada.net

Fordította: Latin-Amerika Társaság