Az ominózus január 22-e előtt kevesebb mint minden ötödik venezuelai hallott Juan Guaidóról. Csupán egy hónappal ezelőtt a harmincöt éves politikus egy homályos figura volt egy politikailag peremre szorult szélsőjobboldali szervezetben, ami közvetlenül érintett volt jó pár hátborzongató erőszakos utcai cselekményben. Guaidó még saját pártjának is középszerű alakja volt az ellenzéki többségű Nemzetgyűlésben, ami a venezuelai alkotmány értelmében jelenleg törvénytelenül működik.

Mike Pence amerikai alelnök egyetlen telefonhívása után azonban Guaidó Venezuela elnökévé nyilvánította magát. Országa Washington által felkent vezetőjeként egy korábban ismeretlen, jelentéktelen politikus hirtelen a nemzetközi porond közepén találta magát, mint a világ legnagyobb olajtartalékával rendelkező ország az Egyesült Államok által kiválasztott vezetője.

Guaidó nem a semmiből jött

A New York Times szerkesztősége a Washingtoni Konszenzust visszhangozva Maduro „hiteles vetélytársának” nevezte, aki „üdítő stílussal és vízióval rendelkezik az ország jövőjét illetően”. A Bloomberg News szerkesztősége úgy ünnepelte, mint aki „a demokrácia helyreállításán” fáradozik, a Wall Street Journal pedig „egy új demokratikus vezetőnek” nyilvánította. Közben Kanada, számos európai ország, Izrael és a jobboldali latin-amerikai kormányokból álló tömb, az úgynevezett Lima Csoport Venezuela törvényes vezetőjének ismerte el Guaidót.

Bár úgy tűnhet, hogy Guaidó a semmiből jött, valójában az amerikai kormány elit rendszerváltó üzemei több mint egy évtizednyi kitartó felkészítő munkájának terméke. Egy csapat jobboldali diákaktivistával egyetemben Guaidót arra nevelték, hogy meggyengítse Venezuela szocialista irányultságú kormányát, destabilizálja az országot, és egy napon megszerezze a hatalmat. Bár a venezuelai politikai élet kisebb figurái közé tartozott, éveken át csendben bizonyította alkalmasságát a washingtoni hatalmi körök felé.

„Juan Guaidó egy olyan figura, akit erre a helyzetre alkottak meg” – nyilatkozta a The Grayzone-nak Marco Teruggi argentin szociológus és a venezuelai politika egyik legfőbb történetírója. „Ez egy laboratórium logikája – Guaidó olyan, mint amikor több elem keverékéből egy olyan karakter jön létre, ami, őszintén szólva, a nevetséges és az aggasztó között ingadozik.”

Diego Sequera, a Misión Verdad oknyomozó oldal újságírója egyetértett: „Guaidó népszerűbb Venezuelán kívül, mint azon belül, különösen az elit Ivy League-ben és a washingtoni körökben.” „Ő ott egy ismert figura, kiszámíthatóan jobboldali, aki nem tér el a tervtől.”

Bár ma a demokratikus restauráció arcaként adják el, Guaidó Venezuela legradikálisabb ellenzéki pártjának legerőszakosabb frakciójában csinált karriert, és egymás után állt a destabilizáló kampányok élére. Pártja nagy mértékben lejáratódott Venezuelában, és részben azt tartják felelősnek a rendkívüli módon meggyengült ellenzék szétforgácsolódásáért.

„Ezeknek a radikális vezetőknek a felmérések szerint nincs nagyobb támogatottságuk húsz százaléknál” – írta Luis Vicente León, Venezuela vezető közvélemény-kutatója. León szerint Guaidó pártja továbbra is elszigetelt, mert a lakosság többsége „nem akar háborút”. „Megoldást akarnak.”

Pedig Guaidót pontosan ezért választotta ki Washington: Nem azt várják tőle, hogy Venezuelát a demokrácia felé vezesse, hanem hogy elérje az elmúlt két évtizedben az Egyesült Államok hegemóniájának makacsul ellenálló ország összeomlását. Valószínűtlen felemelkedése jelzi, hogy az ambiciózus szocialista kísérlet elpusztítására törő két évtizedes projekt elérte a csúcspontját.

Célkeresztben „a zsarnokság hármas fogata”

Az Egyesült Államok Hugo Chávez 1998-as megválasztása óta küzd azért, hogy visszaszerezze az ellenőrzést Venezuela és annak hatalmas olajtartalékai felett. Szocialista programjaival Chávez újraoszthatta az ország vagyonát és kiemelhetett milliókat a szegénységből, de ezzel egyúttal célkeresztet is tett a hátára.

2002-ben Venezuela jobboldali ellenzéke az Egyesült Államok segítségével és jóváhagyásával rövid időre megdöntötte Chávezt, ám miután tömegek mozdultak meg, a hadsereg visszahelyezte az elnöki tisztségbe. George W. Bush és Barack Obama elnökségei idején Chávez számos merényletkísérletet élt túl, mígnem 2013-ban elvesztette a csatát a rákkal szemben. Utódjának, Nicolás Madurónak háromszor törtek az életére sikertelenül.

A Trump-kormány Venezuelát azonnal Washington rendszerváltó listájának első helyére tette, és „a zsarnokság hármas fogata” vezetőjének nevezte. Tavaly Trump nemzetbiztonsági csapata megpróbálta beszervezni a hadsereg egyes tagjait, hogy állítsanak fel egy katonai juntát, de a kísérlet kudarcba fulladt.

A venezuelai kormány szerint az Egyesült Államok részt vett egy Alkotmány Hadművelet elnevezésű összeesküvésben, amelynek keretében az elnöki palotában akarták elfogni Madurót; és egy másikban, az Armageddon Hadműveletben is, amely során 2017 júliusában egy katonai parádén akarták meggyilkolni. Mindössze egy évvel később emigráns ellenzéki vezetők drónbombákkal próbáltak ellene merényletet elkövetni egy caracasi katonai felvonuláson.

Ezen szervezkedések előtt több mint egy évtizeddel az Egyesült Államok rendszerváltó akadémiája gondosan kiválogatott egy csoport jobboldali ellenzéki diákot, és kiképezte őket arra, hogy megdöntsék a venezuelai kormányt, és visszaállítsák a neoliberális rendet.

Kiképzés a „»exportáljunk egy forradalmat« szervezettől, amely elhintette a magvait SZÁMOS színes forradalomnak”

2005. október 5-én, amikor Chávez népszerűsége csúcsán volt, és kormánya nagy horderejű szocialista programokat tervezett, öt venezuelai „diákvezető” érkezett Szerbia fővárosába, Belgrádba, hogy megkezdje kiképzését egy felkeléshez.

A diákok az Alkalmazott Erőszakmentes Akciók és Stratégiák Központ (Centre for Applied Nonviolent Action and Strategies, CANVAS) segítségével utaztak Európába. Ezt a szervezetet többnyire a CIA-val is kapcsolatban álló, az amerikai kormány meghosszabbított rendszerváltó karjaként működő Nemzeti Alapítvány a Demokráciáért (National Endowment for Democracy, NED), illetve az olyan közvetítő szervezetek, mint a Nemzetközi Republikánus Intézet (International Republican Institute, IRI) és a Nemzetközi Kapcsolatok Nemzeti Demokrata Intézete (National Democratic Institute for International Affairs, NDI) finanszírozták. Az „árnyék CIA”-nek is nevezett Stratfor nemzetközi magántitkosszolgálat kiszivárgott belső e-mailjei szerint a CANVAS „lehet, hogy a CIA-től is kapott pénzeket és kiképzést az 1999/2000-es Milosevics elleni tüntetések során”.

A CANVAS egy szerb tiltakozó diákcsoportból, az Otporból nőtt ki, amit Szrgya Popovics alapított 1998-ban a Belgrádi Egyetemen. Az Otpor, aminek neve szerbül azt jelenti, hogy „ellenállás”, azzal tett szert nemzetközi hírnévre – és kapott hollywoodi szintű reklámkampányt –, hogy ő szervezte azokat a tüntetéseket, amelyek végül megdöntötték Szlobodan Milosevicset.

Ez a rendszerváltás-szakértőkből álló kis sejt „az erőszakmentes harc Clausewitzének” is nevezett néhai Gene Sharp elmélete szerint működött. Sharp a Védelmi Hírszerző Ügynökség egy korábbi elemzőjével, Robert Helvey ezredessel együtt kidolgozott egy olyan stratégiai programot, amivel a tiltakozó akciók egyfajta hibrid háborúvá alakíthatók azokkal az országokkal szemben, amelyek ellenállnak Washington egyoldalú dominanciájának.

Az Otpor az MTV 1998-as európai díjátadóján

Az Otport támogatta a Nemzeti Alapítvány a Demokráciáért, az USAID és Sharp Albert Einstein Intézete is. Sinisa Sikman, az Otpor egyik fő trénere egy alkalommal arról beszélt, hogy a csoport még közvetlenül a CIA-tól is kapott pénzt.

A Stratfor egyik belső munkatársának kiszivárgott e-mailje szerint, miután eltávolították a hatalomból Milosevicset, „az OTPOR-os gyerekek felnőttek, öltönyt húztak, és létrehozták a CANVAS-t… máshogy fogalmazva, az »exportáljunk egy forradalmat« csoport elhintette SZÁMOS színes forradalom magvait. Még mindig támaszkodnak az Egyesült Államok finanszírozására, és lényegében járják a világot, hogy diktátorokat és önkényuralmi rendszereket döntsenek meg (olyanokat, amelyeket az Egyesült Államok nem kedvel ;)”

A Stratfor elárulta, hogy a CANVAS 2005-ben, miután NATO-párti rendszerváltó műveleteket vezető ellenzéki mozgalmakat képzett ki Kelet-Európában, „Venezuela felé fordította a tekintetét”.

A CANVAS kiképző programját tanulmányozva a Stratfor kiemelte, hogy arról feltűnően őszintén beszélnek: „A sikert semmi sem garantálja, és a diákmozgalmak csak a kezdetét jelentik egy akár éveken át tartó erőfeszítésnek egy forradalom kirobbantására Venezuelában, de a kiképzők személyesen azok az emberek, amik belemélyesztették fogukat »a Balkáni Mészárosba«. Elképesztő képességeik vannak. Amikor azt látjuk, hogy öt venezuelai egyetem egyszerre tart tüntetéseket, akkor tudni fogjuk, hogy véget ért a kiképzés, és megkezdődött az igazi munka.”

A „2007-es Generáció” rendszerváltó aktivistáinak születése

Az „igazi munka” két évvel, 2007-ben később kezdődött, amikor Guaidó végzett a caracasi Andrés Bello Katolikus Egyetemen. Washingtonba költözött, hogy beiratkozzon a George Washington Egyetem Kormányzati és Politikai Menedzsment Programjára, ami a venezuelai Luis Enrique Berrizbeitia, Latin-Amerika egyik vezető neoliberális közgazdászának védnöksége alatt működött. Berrizbeitia korábban a Nemzetközi Valutaalap (IMF) vezérigazgatója volt, és több mint egy évtizedig dolgozott a venezuelai energiaszektorban a régi oligarchikus rendszer idején, amit Chávez söpört el.

Abban az évben Guaidó másokkal együtt kormányellenes megmozdulásokat szervezett, miután a venezuelai kormány nem volt hajlandó megújítani a Radio Caracas Televisión (RCTV) engedélyét. Ez a magánkézben lévő csatorna vezető szerepet játszott az Hugo Chávez elleni 2002-es puccsban. Az RCTV hozzájárult a kormányellenes tüntetők mozgósításához, információk meghamisításával a kormány támogatóit vádolta olyan erőszakos cselekmények elkövetésével, amelyekért valójában ellenzékiek voltak a felelősök, és nem volt hajlandó a kormány álláspontját közvetíteni a puccs során. Az RCTV és más, oligarchák tulajdonában álló csatornák a kudarcba fulladt puccskísérletben játszott szerepét mutatta be Az elhallgatott forradalom (The Revolution Will Not Be Televised) című híres dokumentumfilm.

Ugyanabban az évben a diákok maguknak követelték az érdemet Chávez „21. századi szocializmusról” szóló népszavazásának megakasztásáért is, ami azt ígérte, hogy „megteremti a jogi keretet az ország politikai és társadalmi újjászervezéséhez, közvetlen hatalmat adva a szervezett közösségeknek, ami előfeltétele az ország új gazdasági rendszere fejlődésének.”

Az RCTV és a népszavazás körüli tüntetésekből született meg az amerikai támogatású rendszerváltó aktivisták specializált gárdája, ami a „2007-es Generációnak” nevezte el magát.

A Stratfor és a sejt CANVAS-os kiképzői Guiadó egyik társát – a tüntetések egyik szervezőjét, Yon Goicoecheát – „kulcsfontosságú” tényezőnek nevezték az alkotmányról szóló népszavazás megbuktatásában. A következő évben a Cato Intézet Goicoecheának ítélte az ötszázezer dollárral járó a Milton Friedman-díjat a Szabadság Előmozdításáért, aki gyorsan befektette a pénzt saját politikai hálózatának építésébe.

Friedman a hírhedt neoliberális Chicagói Fiúk keresztapja volt, akiket a diktatórikus junta vezetője, Augusto Pinochet azért importált Chilébe, hogy radikális, „sokkterápia-stílusú” pénzügyi megszorításokat vezessenek be. A Cato Intézet pedig egy washingtoni libertariánus tanácsadó szervezet, amit a Republikánus Párt legnagyobb adományozói, a Koch testvérek alapítottak, akik agresszív támogatói lettek a jobboldalnak szerte Latin-Amerikában.

A Wikileaks nyilvánosságra hozott egy 2007-es e-mailt, amit az Egyesült Államok venezuelai nagykövete, William Brownfield küldött az amerikai külügyminisztériumnak, a Nemzetbiztonsági Bizottságnak és a Déli Védelmi Parancsnokságnak, és amiben dicsérte a „’07-es Generációt”, amiért „arra kényszerítették a politikai élet irányításához hozzászokott venezuelai elnököt, hogy (túl)reagáljon.” A „feltörekvő vezetők” között Brownfield Freddy Guevarát és Yon Goicoecheát nevezte meg. Elismerően szólt az utóbbiról, mint „az egyik olyan diákról, aki a legszigorúbb védelmezője a polgári szabadságjogoknak”.

A libertariánus oligarchák és az Egyesült Államok kormányának puha hatalmi alakulatai által pénzzel bőségesen ellátott radikális venezuelai aktivisták az utcákra vitték Otportól tanultakat. Ehhez a szerb szervezet logójának egy változatát használták:

„Tovább szítani az elégedetlenséget… hogy ki lehessen használni, és Chávez ellen lehessen fordítani a helyzetet”

2009-ben a 2007-es Generáció fiatal aktivistái addigi legprovokatívabb tiltakozó akciójukat tartották, amikor közutakon lehúzták a nadrágjukat, azt a megbotránkoztató gerillaszínház taktikát alkalmazva, amit Gene Sharp írt le rendszerváltó kézikönyvében. A tüntetők egy szövetségesük letartóztatása ellen tiltakoztak, aki egy másik új keletű fiatalokból álló szervezet, a JAVU tagja volt. Ez a szélsőjobboldali csoport „különféle amerikai kormányzati forrásoktól gyűjtött pénzt, ami lehetővé tette számára, hogy az ellenzéki utcai mozgalmak keményvonalas szárnyaként gyorsan hírhedtté váljon”, olvasható George Ciccariello-Maher akadémikus „A kommunák építése” című könyvében.

Bár tüntetésről készült felvétel nem elérhető, sok venezuelai úgy emlékszik, hogy Guaidó volt az megmozdulás egyik főszereplője. Bár ez az állítás nincs megerősítve, azt biztos, hogy hihető; a meztelen fenekű tüntetők a 2007-es Generáció belső körének tagjai voltak, akik közé Guaidó is tartozott, akik Resistencia! Venezuela feliratú pólókat viseltek, ahogyan ez alább látszik:

Abban az évben Guaidó máshogy is a nyilvánosság elé állt, és másokkal együtt alapított egy politikai pártot, hogy befogja a 2007-es Generáció szervezete által kiérlelt Chávez-ellenes energiákat. A Népakarat (Voluntad Popular, VP) névre keresztelt politikai formációt egy Princetonon végzett jobboldali uszító, bizonyos Leopoldo López vezette, aki sokszor vett részt a NED programjaiban, és akit Caracas, Venezuela egyik leggazdagabb részének számító egyik kerületének polgármesterévé választottak. López a venezuelai arisztokrácia arca volt, aki közvetlenül az ország első elnökétől származik. Első unokatestvére Thor Halvorssennek, az amerikai Emberi Jogi Alapítvány alapítójának, amelyben szervezet de facto hirdető cége volt az Egyesült Államok által támogatott kormányellenes aktivistáknak azokban az országokban, amelyeket Washington kiszemelt a rendszerváltásra.

Bár López érdekei szépen illeszkedtek Washingtonéihoz, a WikiLeaks által nyilvánosságra hozott diplomáciai táviratok kiemelték fanatikus hajlamait, ami végül a Népakarat marginalizációjához vezettek. Az egyik távirat López szerint „megosztó figura az ellenzéken belül… akit gyakran tartanak arrogánsnak, bosszúállónak és hataloméhesnek”. Másokban az utcai összecsapásokkal kapcsolatos megszállottságát emelték ki, és „kompromisszumokra képtelen szemléletét”, mint feszültségforrást más ellenzéki vezetőkkel szemben, akik előnyben részesítik az egységet és az ország demokratikus intézményeiben való részvételt.

A Népakarat alapítója, Leopoldo López, feleségével, Lilian Tintorival

2010-ban a Népakarat és külföldi támogatói kapva kaptak az alkalmon, hogy kihasználják az évtizedek óta legsúlyosabb szárazságot Venezuelában. A vízhiány miatt tömeges áramkimaradások voltak az országban, mivel nem tudtak működni a vízerőművek. Ezt súlyosbította a világméretű recesszió és a csökkenő olajárak, ami miatt általános elégedetlenség ütötte fel a fejét.

A Stratfor és a CANVAS – Guaidó és kormányellenes gárdája legfontosabb tanácsadói – egy megdöbbentően cinikus tervet eszeltek ki, hogy tőrt döfjenek a bolivári forradalom szívébe. Az ország elektromos hálózatának 70 százalékos összeomlását akarták elérni 2010 áprilisának elején.

„Ez egy földindulásszerű esemény lehet, mivel Chávez nem sokat tud tenni, hogy megvédje a szegényeket ennek a rendszernek a hibájától” – állt a Stratfor belső feljegyzésében. „Ezért könnyen lehet, hogy olyan mértékig felizzítja az általános elégedetlenséget, amit egyetlen ellenzéki csoport sem mert remélni, hogy ki tud váltani. Akkoriban egy ellenzéki csoport azzal járt a legjobban, ha kihasználta a helyzetet, és a saját érdekeinek szolgálatába állította, és Chávez ellen fordította.”

Egy spanyol tanácsadó szervezet, a FRIDE Intézet egy tanulmánya szerint a venezuelai ellenzék ekkorra már elképesztő összegeket, évi 40-50 millió dollárt kapott olyan amerikai kormányzati szervezetektől, mint az USAID és a NED. A saját, főleg külföldön lévő számláin is nagy vagyona volt.

Mivel azonban a Stratfor által felvázolt terv nem hozott eredményt, a Népakarat aktivistái és szövetségeseik az erőszakmentesség látszatát is félredobva csatlakoztak egy az ország destabilizálását célzó radikális tervhez.

Az erőszakos destabilizálás felé

A venezuelai biztonsági szolgálatok által megszerzett, és Miguel Rodríguez Torres korábbi igazságügyi miniszter által nyilvánosságra hozott e-mailek szerint 2010 novemberében Guaidó, Goicoechea és számos más diákaktivista részt vett egy ötnapos titkos kiképzésen a mexikóvárosi Fiesta Mexicana szállodában. A kurzusokat az Egyesült Államok által támogatott belgrádi rendszerváltó szervezet, az Otpor oktatói tartották. A találkozóra állítólag áldását adta Otto Reich, egy George W. Bush külügyminisztériumában dolgozó fanatikus Castro-ellenes kubai emigráns, illetve Álvaro Uribe korábbi jobboldali kolumbiai elnök is.

A Fiesta Mexicana szállodában, áll az e-mailekben, Guaidó és aktivista társai egy olyan tervet dolgoztak ki, amely szerint úgy buktatnák meg Hugo Chávez elnököt, hogy elhúzódó utcai erőszakkal káoszt okoznak.

Állítólag három olajipari vezető – Gustavo Torrar, Eligio Cedeño és Pedro Burelli – fizette a találkozó 52 ezer dolláros költségeit. Torrar magát „emberi jogi aktivistának” és „értelmiséginek” nevezi, és öccse, Reynaldo Tovar Arroyo a venezuelai állammal szerződésben álló Petroquímica del Golfo mexikói magán olaj- és gázipari vállalat képviselője Venezuelában.

Cedeño egy szökésben lévő venezuelai üzletember, aki menedékkérelmet nyújtott be az Egyesült Államokban, Pedro Burelli pedig a JP Morgan egykori igazgatója, aki korábban a venezuelai állami olajvállalat, a PDVSA igazgatója is volt. Hugo Chávez hatalomra kerülésével, 1998-ban távozott a PDVSA éléről, és jelenleg a Georgetowni Egyetem Latin-Amerika Vezetői Programjának tanácsadó bizottságának tagja.

Burelli azt állította, hogy az érintettségéről szóló e-mailek hamisak, és még magánnyomozót is fogadott ennek bizonyítására. A nyomozó azt mondta, hogy Google találatai szerint a neki tulajdonított e-maileket soha nem küldték el.

Burelli ma mégsem csinál titkot abból, hogy azt szeretné látni, hogy Venezuela jelenlegi elnökét, Nicolás Madurót megdöntenék – és ha végigrángatnák az utcákon és szodomizálnák egy tőrrel, ahogyan tették ezt Moammer Kadhafi líbiai vezetővel a NATO által támogatott milicisták.

Az állítólagos Fiesta Mexicana-beli összeesküvés egy másik destabilizáló tervbe csapott át, amelyről a venezuelai kormány egy sor dokumentumot tett közzé. 2014 májusában Caracas olyan iratokat hozott nyilvánosságra, amelyekben egy részletes merényletterv szerepelt Nicolás Maduro elnök ellen. A kiszivárgott dokumentumok a Miamiban élő María Corina Machadót nevezték meg a terv vezetőjeként. A szélsőséges retorikára hajlamos keményvonalas Machado az ellenzék nemzetközi összekötője, aki 2005-ben George W. Bushsal is találkozott.

Machado és George W. Bush 2005-ben

„Úgy vélem, hogy itt az ideje, hogy egyesítsük az erőinket; megtegyük a szükséges telefonhívásokat, és pénzügyi támogatást szerezzük Maduro elpusztításához, és az egész szét fog hullani” – írta Machado egy e-mailben Diego Arria korábbi venezuelai diplomatának 2014-ben.

Egy másik e-mailben Machado azt állítja, hogy az erőszakos összeesküvést jóváhagyta az Egyesült Államok kolumbiai nagykövete, Kevin Whitaker. „Már lélekben felkészültem, és ez a harc egészen a rezsim megdöntéséig folytatódni fog, és elvisszük a barátainkhoz szerte a világon. Ha elmennék San Cristóbalba, és az Amerikai Államok Szervezete elé állnék, nincs mitől félnem. Kevin Whitaker már újfent támogatásáról biztosított, és elmondta, hogy mik lesznek az új lépések. Vastagabb csekk-könyvünk van, mint a rezsimnek, hogy áttörjük a nemzetközi biztonsági kört.”

Guaidó a barikádokon

Annak az évnek a februárjában diáktüntetők az emigrált oligarchia rohamosztagosaiként erőszakos barikádokat emeltek az ország több pontján, és az ellenzék ellenőrzése alatt álló negyedeket erőszakos erődítményekké, guarimbákká változtatták. Miközben a nemzetközi sajtó a felfordulást Maduro vaskezű uralma elleni spontán tüntetésekként mutatta be, bőséges bizonyíték áll rendelkezésre arról, hogy a Népakarat szervezte a műsort.

„Az egyetemeken tüntetők közül senki sem az egyetemi pólókat viselte, mindenkin Népakarat vagy Első az Igazság (Primero Justicia, PJ) feliratú pólók voltak” – mondta a guarimbák egyik résztvevője akkoriban. „Lehet, hogy diákcsoportok voltak, de a diáktanácsok kapcsolatban állnak az ellenzéki politikai pártokkal és nekik számolnak el.”

Arra a kérdésre, hogy kik voltak a vezetők, a guarimba-résztvevő ezt válaszolta: „Nos, ha teljesen őszinte akarok lenni, azok a fickók ma már képviselők.”

Körülbelül negyvenhárom ember halt meg a 2014-es guarimbákban. Három évvel később újra kitörtek, és nagy károkat okoztak a közvagyonban, kormánypárti támogatókat öltek meg, és százhuszonhat ember halálát okozták, akik közül sokan chavisták voltak. Több kormánypárti személyt gyújtottak fel élve fegyveres bandák.

Guaidó közvetlenül résztvett a 2014-es guarimbákban. Konkrétan kirakott a Twitterre egy olyan videót, amelyen sisakban és gázmaszkban látható, körülötte pedig maszkot viselő felfegyverkezett emberek zárnak le egy főutat, ami miatt erőszakos összecsapásokra került sor a rendőrséggel. A 2007-es Generációban való részvételére utalva kijelentette: „Emlékszem, hogy 2007-ben ezt mondtuk: »Diákok!« Most pedig ezt kiabáljuk: „Ellenállás! Ellenállás!«”

Később törölte a Twitter-bejegyzést, mert az láthatóan beárnyékolta azt a képet, mely szerint ő a demokrácia bajnoka.

2014. február 12-én, az akkori guarimbák csúcspontján, Guaidó felment López mellé a színpadra Népakarat és az Első az Igazság tüntetésén. Egy terjengős kormányellenes beszéd során López arra biztatta a tömeget, hogy vonuljon Luisa Ortega Díaz főügyész irodája elé. Nem sokkal később Díaz irodáját fegyveres bandák támadták meg, és megpróbálták porig égetni. Ortega elítélte a „tervezett és előre kitervelt erőszakot”.