A Venezuela elleni legújabb amerikai agresszió egy Kubában élő magyar egyetemi docens, Németh Georgina szemével.

A spanyol miniszterelnök, Pedro Sánchez, „nyolc napot adott Venezuelának hogy Nicolás Maduro Moros kormánya szabad elnökválasztásokat írjon ki” – melynek hiányában, az „ultimátum” leteltével, kilátásba helyezte, hogy elismeri Juan Guaidót Venezuela elnökének. Ezzel az abszurd és nevetséges beavatkozással egy szuverén ország belügyeibe, a spanyol elnök a nemzetközi jog és az ENSZ Alapító Okiratának elveit és normáit megszegő módon próbál felzárkózni az USA és az USA-barát kormányok politikájához. Úgy látszik, a spanyol miniszterelnök nem értesült arról, hogy Nicolás Maduro Morost a venezuelai nép szabad választások nyomán választotta meg elnökének 2018-ban, a lakosság szavazatának 67,76 százalékával… Ezt megelőzően népszavazással fogadták el az ország jelenleg érvényben lévő alkotmányreformját is.

Vonatkoztassunk el attól a feltételezéstől, hogy a spanyol elnök valószínűleg értesült arról, hogy Spanyolország rég elvesztette dél-amerikai gyarmatait. Enyhítő körülményként tételezzük fel inkább, hogy Pedro Sánchez csupán egy sajnálatos dezinformáció áldozata – és reméljük, hogy ezt a nyolc napot, idegen országok belügyeibe való beavatkozás helyett, meditálással tölti és elgondolkodik az „ultimátuma” súlyán, kihasználva ezt az időt arra, hogy objektív hírforrásokból merítsen információt a venezuelai helyzet elemzéséhez.

Nem titok ugyanis, hogy a hagyományosan USA – és Európa-centrikus hírforrások – melyek bevétele többnyire ultrajobboldali tőkések vagyonát gyarapítja – „sajátos” megközelítésben szeretik feltüntetni a latin-amerikai valóságot. Ezen hírforrások hegemóniája világszerte, sajnálatos multiplikátor-hatással bír, hiszen az alternatív, független sajtó nem bír versenyezni a sajtómágnások hatalmával. Ezért is nem meglepő, hogy a venezuelai eseményeket, a kubai valóságot, és minden egyéb haladó, népi kezdeményezésen alapuló, alulról építkező politikai folyamatot a fejlődő illetve feltörekvő országokban sűrű dezinformáció övez a konvencionális sajtóban. Ez utóbbi, az „arany középút” retorikája mögé bújva, „ártatlan” módon, sportot űz a valóság meghamisításából, annak megfelelően, ahogyan a munkáltatói – azaz, a többnyire amerikai tőkével működtetett és az USA kormánypolitikájának megfelelő sajtóoligopóliumok – által megszabott irányvonalak diktálják. Így formálódik manapság is a Venezuela-ellenes közvélemény világszerte, szinte észrevétlenül átitatódva az amerikai beállítottsággal.

A dezinformálásnak azonban mindig tudatos, konkrét célja van. Ez a cél Venezuelával kapcsolatban teljesen világos: a Nicolás Maduro elnök és vele együtt a venezuelai lakosság túlnyomó többségének támogatottságát élvező népi demokratikus alkotmányos rend megdöntése és Amerika-barát kormány állítása az országban, illetve, hosszútávon, akár Venezuela amerikai fennhatóság alá kényszerítése is. A módszer: az Egyesült Államok által választott bábkormány hatalomra juttatása puccs útján, illetve bármilyen más eszközzel – beleértve a külföldi fegyveres beavatkozást is – melyet az USA szemrebbenés nélkül véghez vitt már más esetekben, akár az ENSZ Biztonsági Tanácsa ellenkező szándékú határozatainak figyelmen kívül hagyásával is.

Az Amerikai Egyesült Államok és szövetségesei, melyek között, konjunkturális jelleggel, köpönyegforgató módon, az Európai Unió is előfordul a Venezuela és más országok elleni, modern „kereszteshadjáratban” – szisztematikus nemzetközi kampányt folytatnak Venezuela ellen, mely Venezuela egyetlen, valódi, törvényes, alkotmányos úton és szabad választások során az elmúlt évben (2018-ban) a szavazatok túlnyomó többségével megválasztott elnöke, Nicolás Maduro Moros, illetve a szuverén és a társadalmi igazságosságon és népi részvételi demokrácián (ellenben az elegánsan hangzó, de korlátozottabb jellegű képviseleti demokráciákkal) alapuló venezuelai politikai és gazdasági modell megdöntésére irányul. Ezen kísérletek azonban sorra kudarcba fulladtak, melynek egyik példája a 2019. január 24-n az Amerikai Államok Szervezetében (OAS) a Juan Guaidó bábkormányának elismerését szorgalmazó határozat konszenzus hiányában való elvetése, ami a Limai Csoportban sem talált teljes megértésre (ugyanis Mexikó, Guyana és a Saint Vincent és a Grenadine-szigetek megtagadták a Venezuela-ellenes indítvány aláírását). Ezen kudarc láttán, az USA újabb – ugyancsak kudarcba torkollt próbálkozása az ENSZ Biztonsági Tanácsának összehívása és egy a puccsot legitimáló határozat elfogadtatása lett január 26-án – ami ugyancsak része az USA forgatókönyvében megírt „színházának”, hiszen köztudott, az USA nem tartja tiszteletben az ENSZ Biztonsági Tanácsának határozatait sem: szabadon lebombáz és lerohan országokat, „elősegítve az átmenetet” – ami nem más, mint átmenet a népek szuverén nemzeti önrendelkezéséből, az Egyesült Államok által diktált szabályok betartását garantáló rendszerbe.  

Az USA nagyhatalmi törekvéseinek érvényesítése Latin-Amerikában és a Karib-térségben, rendkívül kiélezetten nyilvánul meg, ugyanis az USA kormányai gyakorlatilag az ország fennállása óta, annak „saját, természetes felségterületének” tekintik a régiót – figyelmen kívül hagyva a nemzetközi jog elveit és szabályait, valamint azt a tényt, hogy a térségben független, szuverén nemzetállamok léteznek, melyek népeinek joguk van a szuverén önrendelkezéshez – azaz, a saját országukban megszabni a politikai, társadalmi és gazdasági berendezkedési modellt és rendelkezni a saját területükön lelhető természeti kincsekkel és egyéb geostratégiai adottságokkal. 

Megannyi példa jelzi az USA geopolitikai törekvéseinek érvényesítésére irányuló ténykedését a térségben, fasiszta katonai junták hatalomra juttatása, alkotmányos módon hatalomra jutott államfők megdöntése, illetve katonai megszállás által, mint például az 1901-es amerikai megszállás Mexikóban; 1910-ben Nicaragua megszállása; 1914-ben ismételt Mexikó megszállása; Haiti megszállása; 1918-ban Panama megszállása; 1933-ban ismét Nicaragua megszállása; 1954-ben a demokratikusan választott elnök, Jacobo Arbenz és kormánya puccsal való megdöntése Guatemalában;1959-ben a „mocskos háború” Kuba ellen szelektív gyilkosságok és szabotázsakciók útján; 1961-ben Disznó-öbölbeli agresszió Kubában, 1964-ben João Goulart demokratikus kormányának megdöntése és fasiszta diktatúra előmozdítása Brazíliában; 1965-ben a Dominikai Köztársaság megszállása; 1973-ban Salvador Allende kormányának megdöntésének és fasiszta diktatúra bevezetésének előmozdítása Chilében; Granada megszállása 1983-ban. És még sorolhatnánk…

Ez a modus operandi részét alkotja az USA fejlődő országok ellen szokás szerint eszköztárának, mely országok alávetéséhez – azok természeti, gazdasági és geostratégiai adottságai végett – az amerikai hadiipari komplexum működtetésének biztosítására hivatott amerikai oligarchia megannyi gazdasági érdeke fűződik. Eszközeik részét képezik terrortámadások, tömeggyilkos merényletek kitervelése és támogatása, biológiai, gazdasági és ideológiai hadviselés, politikai gyilkosságok, az alkotmányos rend és a néphatalmi rendszerek felforgatása és még folytathatnánk az USA kormánya és a CIA által okozott emberi veszteségek és anyagi károk véget nem érő listáját világszerte.

Az Egyesült Államok módszereit a latin-amerikai és karibi térségben hűen kifejezi Lester D. Mallory, amerikai államtitkár 1960-ban tett – ám a mai napig érvényes – kijelentése, mely szerint, a Kuba-ellenes amerikai blokád célja „[...] elégedetlenséget és kudarcot okozni a gazdasági nehézségek és szenvedések által a kubai lakosságnak, hogy meggyengítsük a gazdasági életet Kubában azzal, hogy megtagadunk minden nemű pénzt és ellátást Kubától, hogy csökkenjenek a nominális és reálbérek, hogy mindez éhínséget és elkeseredést okozzon, és elvezessen a (forradalmi) kormány megdöntéséhez.”

Közel hatvan év távlatából szemlélve, szembetűnő a hasonlóság Venezuela mai helyzetét tekintve: a célok és módszerek a régiek – bár az eszközök egyre sokrétűbbek. Az USA Venezuela ellen foganatosított gazdasági szankciói csak 2018-ban több mint húsz milliárd dollárnyi kárt okoztak Venezuelának.  Egyértelmű, hogy az USA politikai okokból való egyoldalú gazdasági hadviselésének ma is csak egy a célja: gazdasági szankciókkal és belső felforgatással ellehetetleníteni a – ezúttal a venezuelai – lakosság életét és a politikai stabilitást, hogy aztán a szankciók által okozott gazdasági nehézségeket és a lakosságnak az ezekből adódó elégedetlenségét bírálva az alkotmányosan választott venezuelai kormányt vádolja a – mesterségesen kialakított – helyzetért és jogot formáljon még ahhoz is, hogy előrukkoljon a „megoldással”: egy bábkormány felállításával a szuverén országban. Erre már volt több példa a közelmúltban: a Hugo Chávez elleni, az Egyesült Államokból irányított amerikai puccskísérlet 2002-ben; a 2018. augusztus 4-én Nicolás Maduro Moros meggyilkolására tett, ugyancsak kudarcba fúlt merényletkísérlet; a január 12-13-án megkísérelt „katonai puccs”, mely szintén nem sikerült, hiszen a venezuelai hadsereg zöme az alkotmányos rendet támogatja. Mivel kudarcba torkollt ez utóbbi puccskísérlet, megpróbálkoztak Juan Guaidó elnökké való „önkikiáltásával” – annak ellenére, hogy a Venezuelai Alkotmány 233-as cikkelye, melyre Juan Guaidó hivatkozik, semmiben nem igazolja az ellenzéki képviselő elnökké való önkikiáltásának legitimitását… Nem meglepő tehát, az sem, hogy Juan Guaidó, miután az USA forgatókönyve szerint „elvégezte a dolgát”, az Egyesült Államok caracasi nagykövetségén kötött ki...

Juan Guaidót, a katolikus egyetemen diplomát szerző – azaz, a felső középosztálybeli –  a Voluntad Popular („Népakarat”) nevű párthoz tartozó fiatal mérnököt, a MUD (az ellenzéki „Demokratikus Egység Fóruma” – „Mesa de Unidad Democrática”) azzal a céllal szervezte be, hogy egy „fiatal, alulról jövő, mesztic arc” képviselje ezt az ellenzéki csoportot, ami megnyerőbb lehet a tömegek számára, mint a felső rétegek szokványos, hagyományosan fehér „árja” alakjai. Guaidó „hősies hazafias karrierjének” részét képezi a Hugo Chávez elleni 2002-es puccskísérletben való részvétele, illetve katonák 2017-ben polgárháborúra való felbujtása is. A fiatal képviselő „briliáns karrierje” mögött az USA kormánya áll, melynek egyik világos bizonyítéka az, hogy „önkikiáltása” előestéjén telefonbeszélgetést folytatott Mike Pence amerikai alelnökkel, aki javasolta Guaidónak az elnökké való „önkikiáltását”, és támogatásáról biztosította ez ügyben. Ezt megelőzően pedig Guaidó tárgyalásokat folytatott az amerikai kormány képviselőivel, amihez az Egyesült Államokon kívül Brazíliába és Kolumbiába is utazott több ízben.

A kolumbiai kormány élenjáró Amerika-párti szerepvállalása részét képezi a kontinensen az utóbbi években kialakult jobboldali front offenzívájának, melynek keretében a kolumbiai elnök, Iván Duque, más Amerika-barát kormányokkal – többek között Argentínával, Brazíliával, Ecuadorral, Chilével, Peruval – vállvetve próbálja az USA érdekeit érvényesíteni a térségben. Ennek megfelelően, a kolumbiai békefolyamat is válságban van, melynek egyik kirobbantó oka (ürügye?), a Bogotái Rendőrakadémián 2019. január 17-én bekövetkezett, huszonegy halálos áldozatot követelő merénylet, melynek elkövetésével a kolumbiai elnök az ELN-t (Nemzeti Felszabadító Hadsereg) vádolja, melyet terrorista szervezetnek nevezett. Ez a szervezet azonban nem vállalta magára a merénylet elkövetését. Ennek ellenére, Duque fenyegető üzenetet intézett a kubai kormány felé, a Kuba területén béketárgyalásokat folytató ELN-képviselők kiadatását követelve. Kuba ugyanis pacifista, antiterrorista és internacionalista elvei alapján méltán kiérdemelt nemzetközi presztízsének köszönhetően Norvégiával és más országokkal együtt közvetítőként működik közre a kolumbiai békefolyamatban. Ennek keretében a béketárgyalások Kuba területén folytak (amíg január 17-én a kolumbiai elnök, Iván Duque meg nem szakította őket).

A Kubai Külügyminisztérium, az áldozatokkal való együttérzésén és a merénylet elítélésén túl, kifejezte azt is, hogy tiszteletben tartja a békefolyamat paktumait, melyek értelmében a békefolyamat megszakítása esetén tizenöt nap áll rendelkezésre, hogy megszervezzék a képviselők Kolumbiába való hazatérését. Mindezek ellenére, Duque ismételten az ELN képviselőinek azonnali kiadatását követelte, körözést adott ki ellenük az Interpolnál, annak ellenére, hogy a szervezet elhatárolta magát a január 17-i merénylettől és továbbra sincsenek nyilvánosságra hozott bizonyítékok a tetteseket illetően.

Tehát a kolumbiai kormány nemcsak közreműködik a venezuelai alkotmányos rend megdöntésére tett amerikai erőfeszítések megvalósításában, hanem ezzel párhuzamosan, keresztülgázol a kolumbiai békefolyamat eddigi egyezményein is, megfenyegetve egy semleges országot – Kubát –, amely nagyvonalúan közreműködik a béke ügyének előmozdításában azzal, hogy vállalta, hogy a békefolyamat egyik nemzetközi védnöke lesz, és a saját területén helyszínt biztosított a tárgyalásoknak.

Az USA szokványos és ismert szerepvállalása az Amerika-barát kormányok hatalomra segítésében és támogatásában Latin-Amerikában, a jelenlegi világpolitikai helyzetben jól jelzi az USA gazdasági, belpolitikai és szisztémikus – azaz rendszerbeli – válságát és a térségbeli viszonylagos hegemóniájának visszaszorulását ellensúlyozandó offenzíváját.

Véletlen egybeesés volna, hogy a kolumbiai eseményeket megelőzően pár nappal, Kuba ismét visszakerült a Trump-kormány által összeállított, „Terrorizmust támogató országok” listájára? Ami nemcsak abszurd, hanem nevetséges is, hiszen Kuba köztudottan nemcsak nem gyakorolja, és nem támogatja, hanem határozottan elítéli a terrorizmus minden formáját – azonkívül, hogy maga is áldozata volt, – a kubai forradalom 1959-es győzelme óta több ízben – az Amerikai Egyesült Államok területén kitervelt, az USA kormánya által finanszírozott és támogatott terrorista- és szabotázsakcióknak, melyek már több, mint háromezer ember életét követelték Kubában. Emlékezzünk a kubai légitársaság repülőgépe elleni barbadosi merényletre, amelynek zömében kubai sportolók estek áldozatul; a La Coubre nevű hajó felrobbantására; vagy a La Época áruház felgyújtására Havannában; az 1990-es évekbeli kubai szállodák ellen elkövetett pokolgépes merényletekre, amelyek egyikében a kubai Hotel Nacionalban egy fiatal olasz turista, Fabio di Celmo életét vesztette. Kuba pacifista és internacionalista pozíciója széles körű nemzetközi elismerésnek örvend – melynek meghazudtolásában az Amerikai Egyesült Államok és annak szövetségesei egyre inkább elszigetelődtek az évek során – mégis, a szokásos módon folytatják a kubai rendszer és a kubai nép képviselőinek, vezetőinek démonizálását a sajtóban és minden más lehetséges platformon keresztül, mint ahogyan a venezuelaiakkal és egyéb olyan néppel teszik, amely „merészel” élni szuverén nemzeti önrendelkezési jogával.

A szélsőjobboldali kormányok hatalomra jutása az utóbbi években Dél-Amerika több országában is az USA háborúra felbujtó szisztematikus ténykedésének közvetlen eredménye, melynek célja ugyancsak a népi demokratikus folyamatok elfojtása térségben.

Merő véletlen volna, hogy Duque beiktatása óta, meggyarapodott a közösségi, szakszervezeti, illetve baloldali vezetők és pacifisták elleni politikai gyilkosságok száma Kolumbiában? Egyértelmű, hogy a rendszerszerűvé vált politikai tisztogatás a kolumbiai békefolyamat akadályozására irányul. A béke Kolumbiában ugyanis nem érdeke az USA kormányának, melynek összefonódásai az amerikai hadiipari komplexum oligopóliumával, érdekeltté teszik azt a konfliktus további folytatásában: ha nincs konfliktus, nincs fegyverüzlet. Ilyen egyszerű. Ugyanúgy, ahogy nem érdeke az USA jelenlegi kormányának, hogy a társadalmi igazságosság elvét követő kubai szocialista rendszer sikeres legyen, egy magasabb rendű társadalmi berendezkedés gyakorlati bizonyítékaként (melynek érdekében az USA közel hatvan éve, egyoldalúan, gazdasági blokádot tart fönn Kuba ellen); és az sem érdeke az USA-nak, hogy Venezuelában béke és társadalmi stabilitás legyen; egy polgárháborúban annál inkább érdekelt volna. Ezért a mellékelt ábra alapján, minden tőle telhetőt megtesz.

Merő véletlen volna, hogy a Venezuelával szomszédos Kolumbia, a közelmúltban felvételét kérte a NATO-ba, mint az Észak-atlanti Szerződés Szervezete első latin-amerikai tagországa?… Ez a helyzet akaratlanul is emlékeztet arra, ahogyan Magyarország „véletlenül” pár nappal a szomszédos Jugoszlávia elleni amerikai katonai agresszió előtt lett teljes jogú tagja a NATO-nak. Kérdés tehát, hogy mi lesz a jelenlegi történet végkifejlete: mert a forgatókönyv hozzá, mint látjuk, ma is a régi – Made in USA. Csakhogy Venezuela nem Jugoszlávia. Következésképp, a „Birodalom” – azaz, az USA világhegemóniája – sem örök.

Források: teleSUR, Cubadebate, Granma, Prensa Latina, Cubavisión

Írta: Németh Georgina, egyetemi docens (ISRI), Master in Sciences (Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok-szakirány, ISRI) és doktorjelölt (Nemzetközi Gazdaság-szakirány, UH)

E-mail: Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.

Twitter: gina_nemeth1975 

Facebook: Georgina Németh (Lesznova)

  1. január 26.