Mexikóban sohasem rendeztek demokratikus választásokat, az elmúlt száz év alatt sem. Az 1920-as választások előestéjén Mexikóban tett látogatása után a népszerű spanyol újság- és regényíró, Vicente Blasco Ibañez kiadta az El militarismo mejicanót. Ebben azt írta: „Mexikóban azok, aki szavaznak, pontosan tudják, hogy ez egy értelmetlen cselekedet.”

Igaza volt. Az 1920-as választások gyilkossággal végződtek. Az Ignacio Bonillast támogató Venustiano Carranza elnök hívei megverték és megölték Álvaro Obregón támogatóit. Erre válaszul Obregón puccsot szervezett, és a támogatói meggyilkolták Carranzát.

Mexikó múltja kérdésessé teszi, hogy engedik-e AMLO-t nyerni a választásokon - Fotó: Hector Vivas/Getty

Ma Andrés Manuel López Obrador (AMLO), a mexikói elnökválasztás baloldali elnökjelöltje a közvélemény-kutatások alapján 22 százalékkal vezet a legközelebbi riválisa, a konzervatív Nemzeti Akció Pártja (PAN) jelöltje, Ricardo Anaya és a kormányzó Intézményes Forradalom Pártja (PRI) jelöltje, José Antonio Meade előtt. Mivel a választásokra július elsején, kicsivel kevesebb, mint két hónapon belül kerül sor, úgy tűnik biztos AMLO győzelme.

De ez egy mexikói választás, ahol gyakori a csalás. Az elmúlt harminc évben legalább két választást – az 1988-ast és a 2006-osat – csaltak el. Kevesebb, mint huszonöt évvel ezelőtt pedig az egyik elnökjelöltet meggyilkolták. A Mexikót uraló elit – a clase política – ma az elmúlt évtizedek legnagyobb válságával és legnagyobb kihívásával néz szembe, és lehet, hogy a mexikói emberek nem fogadnák el egy újabb választás elcsalását. Tehát az igazi kérdés nem az, hogy „Győzhet-e López Obrador?”, hanem, hogy „Milyen messzire képesek elmenni, hogy megakadályozzák őt ebben?”.

Az üzleti világ megrémült

Bár az utóbbi időben mérsékeltebb hangot ütött meg, az amerikai és mexikói elitek megrémültek attól a gondolattól, hogy a leginkább baloldali populistaként vagy szociáldemokrataként jellemezhető López Obrador veszélyeztetheti a profitjukat. Ahogy AMLO támogatottsága nőtt, a peso értéke úgy csökkent, mivel a növekvő félelem miatt a befektetők elhagyták az országot.

Az üzleti sajtó rendkívül komor képet fest a jövőről, amelyben egy olyan elnök kormányoz, aki azt ígéri, hogy javítani fog a mexikói munkásosztály életén. A New York Times április 26-án ezt írta:

„Amellett, hogy fenyegeti az egyesült államokbeli olajfinomítók profitját, javaslatai lassítanák a kitermelést Texasban és megakadályozhatják a nemzetközi olajipari óriások, az Exxon Mobil és a Chevron mélytengeri fúrásait. Ezen kívül veszélyeztetné az Egyesült Államok Mexikóval szembeni energiakereskedelmi többletét is, amely a tavalyi évben elérte a 15 milliárd dollárt.”

A Wall Street Journal újságírója, Mary Anastasia O’Grady López Obrador „mérsékeltként való újraértékeléséről” azt írta, hogy az olvasói ne dőljenek be neki:

„A Morena weboldalán közzétett »alapelvek deklarálása« azt állítja, hogy a gazdaság liberalizációja része az elnyomó, korrupt és kiváltságos rezsimnek. És ez pedig egy »igazi maffiózó állam műve, amelyet egy olyan kisebbség hozott létre, amelynek kezében Mexikó politikai és gazdasági ereje összpontosul«. Ha López Obardor ebben hisz, akkor ennek megjavításához úgy tűnik többet kell tennie annak a szocialista forradalomnak, amit javasol.”

Azt is írja, hogy „az elmúlt években populista demagógként szerzett hírnevet magának, aki az utcát használja fel, amikor a demokratikus intézmények megakadályozzák abban, hogy megszerezze a hatalmat”. Tovább óva inti az olvasóit a Morena nevű „szocialista párttól”.

Egyik cikkében a Financial Times López Obradort azok közé sorolja, akiket címében csak úgy jellemez: „a latin-amerikai populisták és szocialisták mérgező elegye az Egyesült Államok számára”. A cikk azt sugallja, hogy a Trump-kormányzat fel fogja rúgni a NAFTA-tárgyalásokat, még mielőtt López Obrador elnök lehetne, és egy olyan kormányt iktat be, amely „buzgón hirdeti nemzeti felhatalmazását”.

A Council on Foreign Relations (Külkapcsolatok Tanácsa), az amerikai uralkodó osztály külügyi agytrösztje ezt írja:

„Azokat, akik civil társadalom, az átláthatóság és az erős önálló közintézmények mellett szállnak síkra, kevéssé nyugtathatják meg [AMLO] közelmúltbeli nyilatkozatai. Kampánykörútja során a vállalatok támogatásának, az állami tulajdonnak és a mezőgazdasági önellátás korszakához való visszatérést hirdette meg. Ismételten megkérdőjelezi az energetikai és infrastrukturális megállapodásokat – köztük Mexikóváros új 13 milliárd dolláros repülőteréét – és azt ígéri, hogy visszavonja az oktatásban zajló változtatásokat”.

Az üzleti sajtóban megjelent beszámolók és a Council on Foreign Relations figyelmeztetése arra törekszik, hogy meggyőzze az amerikai üzleti osztályt és a külügyminisztériumot, hogy muszáj valamit lépniük, hogy megállítsák López Obradort.

Egy válságban lévő ország

A jelenlegi választásokat gazdasági és társadalmi kontextusba kell helyeznünk. Mexikó ma mély politikai válságban van. Donald Trump megválasztása óta a Mexikó és az Egyesült Államok közötti kapcsolatok mélypontra kerültek. Trump a NAFTA felszámolásával fenyegetőzik, az pedig nem világos, hogy mit állítana a helyére. Így tehát a gazdasági kiszámíthatóság, a kapitalista politika alfája és omegája került veszélybe.

Az Egyesült Államokba irányuló mexikói bevándorlás – amely hagyományosan a biztonsági szelep funkcióját töltötte be egy olyan országban, ahol a lakosság fele szegénységben él – az elmúlt évek legalacsonyabb szintjére csökkent. A munkanélküliek és az alulfoglalkoztatottak arra kényszerültek, hogy otthon maradjanak, de nem tudnak megélni a mexikói fizetésekből. A 127 milliós lakosságból 55 millióan élnek szegénységben.

Az erőszak továbbra is életmódként szolgál, és ez nem változott a jelenlegi adminisztráció alatt sem. Több mint 200 ezer ember vesztette életét a drogháborúban 2006 óta, és további 32 ezer eltűnt. A Business Insider ezt írta április 26-án:

„[Enrique Peña Nieto] 2012. decemberi hivatalba lépése óta 104 583 gyilkossági esetet vettek nyilvántartásba, ami több mint amennyit az elődje, Felipe Calderón alatt regisztráltak hivatalosan, aki kivezényelte a hadsereget az ország egész területére, hogy fellépjen a szervezett bűnözés és a kábítószerrel kapcsolatos bűncselekmények ellen”.

A mexikói rendőrség által elkövetett kínzások és gyilkosságok mindennaposak.

Ugyanakkor a kormányzati elnyomás és manipuláció miatt a munkás- és társadalmi mozgalmak is gyengék. Bár vannak időszakos zavargások, még sincs erős munkásszervezet és nincsenek erős független társadalmi intézmények. Azok számára, akik elégedetlenek a kormánnyal, csak López Obrador, a karizmatikus vezető és populista pártja, a Morena marad. Ez az, ami az egyre valószínűbb megválasztását mind aggasztóbbá teszi az Egyesült Államok és Mexikó elitje számára.

Csalások hosszú története

Egyes történészek azt állítanák, hogy nem sokkal az 1910-es mexikói forradalom után Francisco Madero nyerte meg az ország történetének egyetlen demokratikus választását. Madero azonban nem volt képes kielégíteni az ország külföldi befektetőinek igényeit, így az Egyesült Államok nagykövete, Henry Lane Wilson európai társaival közösen megszervezte az elmozdítását és meggyilkolását. Ezt egy újabb évtizednyi erőszakos forradalom követte.

Miután Obregón létrehozta a modern mexikói államot 1920-ban, utódja Plutarco Elías Calles megalapította az uralkodó elit politikai pártját, amiből végül a mai Intézményes Forradalom Pártja (PRI) lett, és ami 1929 és 2000 között irányította az országot. Évtizedeken keresztül a PRI nyert meg minden tisztségre kiírt választást, az elnökségtől a legkisebb falu polgármesteri címéig. Ezt megfélemlítéssel és szívességekkel, klientizmussal és pártfogással, csalással és, amikor erre volt szükség, gyilkosságokkal érte el.

Mindig voltak kihívói, például Vasconcelos. Obregón a Francisco „Pancho” Villához és Emiliano Zapatához közel álló baloldali José Vasconcelost nevezte ki a Mexikói Országos Autonóm Egyetem (UNAM) vezetőjének, majd pedig oktatási államtitkárnak.

Az 1920-as évek közepén még mindig demokratikus szocialista és imperializmus-ellenes beállítottságú Vasconcelos összeveszett Obregónnal és Callesszel. Amikor egy katolikus fanatikus 1928-ban meggyilkolta Obregónt, Vasconcelos úgy döntött, hogy elnöknek jelölteti magát, és kampányt indít Mexikóban és az Egyesült Államokban. A társadalmi igazságosságot a középpontba állító programmal induló Vasconcelos később azt írta, hogy ezzel egyidejűleg ő és a pártja „arra a forradalomra készült, amely elkerülhetetlen abban az országban, ahol a választásokat nem tartják tiszteletben”.

Az erőszakkal kísért elcsalt választáson Vasconcelos alul maradt Calles jelöltjével, Pascual Ortiz Rubióval szemben. A vereségét Dwight Morrow-nak, a J. P. Morgan volt bankárának és mexikói nagykövetnek tulajdonította. Az életét féltve Vasconcelos elmenekült Mexikóból, és a demokráciából kiábrándulva fasisztává vált.

1951-ben ismételten volt egy valódi kihívó a korábbi katonatiszt, Miguel Henriquez Guzmán személyében. A PRI-ből kilépve egy új néppártot hozott létre, a populizmus és a demokrácia programjával induló Mexikói Néppártok Szövetségét. A PRI a szokásos kampányát folytatta: sör és taco a tömegeknek, a párt tisztségviselő mozgósították a választókerületeiket a szavazásra, és segítettek voksolni is nekik, az ellenzék szavazóit pedig megfélemlítették és erőszakkal léptek fel ellenük. Természetesen PRI-s Adolfo Ruiz Cortines nyert. Henriquez Guzmán támogatói számos államban tüntettek, de brutálisan elnyomták őket.

Az 1980-as években a kulcsfontosságú iparágak államosítására, a nemzeti piac létrehozására és a jelentős szociális-jóléti rendszerre épülő mexikói gazdasági modell válságba jutott. Az ország csődbe ment, az Egyesült Államok bankjai arra kényszerítették Mexikót, hogy változtasson, amit viszont csak a PRI a Harvard Business Schoolban tanult része volt hajlandó örömmel végrehajtani. Ezért szakadás ment végbe a párton belül a Cuauthémoc Cárdenas vezette régi nacionalista iskola úgynevezett „dinoszauruszai” és a Carlos Salinas vezette új neoliberális csoport „technokratái” között. Cárdenas és a Demokratikus Irányzatba tömörült követői elhagyták a PRI-t.

1988-ban Mexikó legkedveltebb elnökének, Lázaro Cárdenasnak a fia, Cuauhtémoc Cárdenas egy széles körű baloldali koalíció élén indult el a választáson. Hatalmas népszerűségnek örvendett az ország számos részén, sok helyen hatalmas tömegek mentek ki az üdvözlésére. 1988. július 6-án, a választások napján, a szavazatszámlálás során vezetett, amikor is számítógép abbahagyta voksot ellenőrzését. A kormányzó Intézményes Forradalom Pártja (PRI) azt mondta a mexikói népnek, hogy „se cayó el sistema”, vagyis „a rendszer összeomlott”. Így a szavazatszámlálás más módon folytatódott, míg végül a kormányzat bejelentette, hogy Cárdenas veszített, és a PRI-s Carlos Salinas de Gortari győzött.

Az 1990-es években egy Cárdenasszal és más baloldali politikusokkal folytatott vacsora során megkérdeztem a korábbi jelölttől, hogy miért nem harcolt azért a hivatalért, amit megnyert. Erre azt felelte nekem, amit másoknak is, hogy nem akart vérfürdőt. Azzal azonban, hogy akkor letett a forradalomról, hagyta, hogy az ország egy vérfürdővé degradálódjon az elmúlt harminc évben. Az 1988-as választások elvesztése után Cárdenas és követői a kisebb baloldali pártokból csatlakozva megalapították a Demokratikus Forradalom Pártját (PRD), amely jelentős erővé vált.

Colosio elnökjelölt meggyilkolása

Mielőtt a PRD ismételten kihívást jelentett volna az elnöki szinten, 1994-ben Luis Donaldo Colosio indult a PRI színeiben a posztért. Colosiónak nagy politikai múltja volt a pártban, Carlos Salinas pártfogoltja volt. Ő irányította Salinas 1988-as választási kampányát, amely választást elcsalták Cárdenastól, és Sonora állam szenátorává választották. Salinas Colosiót nevezte ki kormánya társadalmi fejlesztési államtitkárává, vagyis az ország szegénységgel foglalkozó programjának élére. Ezután a PRI elnökjelöltjévé választotta.

1994. január 1-én azonban egy rejtélyes nevű forradalmár, Marcos alparancsnok vezetésével az őslakos népek a Zapatista Nemzeti Felszabadító Hadsereg (EZLN) égisze alatt felkelést indítottak a legdélebbi államban, Chiapasban. Ez hirtelen a demokrácia, a gazdasági egyenlőtlenség és a rasszizmus kérdéseit állította középpontba. Ugyanakkor a PRI egyik vezetője, Manuel Camacho Solís, aki a tárgyalásokat vezette az EZLN-nel, megszegte a párton belüli szokásokat, és elindult az elnökségért.

Colosio, akinek lassan kifulladni látszott a kampánya, úgy döntött, hogy a PRI megalakításának 56. évfordulóján tartott beszédében felkarolja a zapatisták által felvetett kérdéseket. Szenvedélyesen szónokolva nagyobb átláthatóságot és demokráciát, a szegény farmerek megsegítését és az őslakos közösségek tiszteletben tartását, a munkanélküliséggel és alacsony bérekkel küzdő munkások támogatását, a fiatalok számára lehetőségek teremtését, szorgalmazta, nagyobb szerepet kért a nőknek, és bírálta a kormány hatalmi visszaéléseit.

Colosio beszédét nagyon kedvezően fogadták Mexikó elnyomott helyzetben lévő lakosai. Ez szakítást jelentett Carlos Salinas elnök neoliberális politikájával, és visszatérést a nacionalista, jóléti államhoz. A PRI vezetői és a párt irányítása alatt álló szakszervezetek „Colosio áruló!” és „Halál Colosióra!” kiáltásokkal válaszoltak a gyűlésein.

Két héttel később, 1994. március 23-án, egy Mario Aburto Martínezként azonosított huszonhárom éves gyári munkás odarohant a Tijuanában kampányoló Colosióhoz, és egy fejlövéssel meggyilkolta őt. A mexikói közvélemény a gyilkosságot Salinasnak tulajdonította, meg volt róla győződve, hogy ő ölette meg Colosiót. Bár Aburto Martínez állítólag beismerő vallomást tett a rendőrségen, sok mexikói meg van róla győződve, hogy a tényleges gyilkos nem ő volt, csak magára vállalta a bűncselekményt.

Fernando de Sotáról, Colosio testőreinek vezetőjéről kiderült, hogy egyidőben a mexikói biztonsági szolgálatok és a CIA ügynöke is volt. A mexikói legfőbb ügyész azonban úgy gondolta, hogy ennek az információnak nincs jelentősége.

Miután Colosio eltűnt az útból, Salinas az oktatási miniszterét, Ernesto Zedillót választotta ki a PRI jelöltjének, aki természetesen győzött is. Néhány hónappal később sógorát és a PRI jelentős vezetőjét, José Francisco Ruiz Massieu-t is meggyilkolták. Mint a legtöbb Mexikóban történt gyilkosságot, ezt sem tudták felderíteni, de nagyon sokan gondolják úgy, hogy Raúl Salinas, az elnök bátyja volt a merénylet kitervelője.

Az első két próbálkozás

Ebben az időszakban lett AMLO a rendszer legláthatóbb kihívója. 1989-ben a PRI Tabasco állambeli vezetője volt, majd csatlakozott a PRD-hez, amelynek színeiben elindult a kormányzóságért és győzött. López Obrador lett a párt felemelkedő csillaga és vezetője 1996 és 1999 között. 2000-ben Mexikóváros polgármesterévé választották, és szociálliberális problémamegközelítésével jelentős népszerűségre tett szert,  a fejlesztések során együttműködött a befektetőkkel és a fejlesztőkkel, valamint kiterjesztette a rászorulóknak szóló szociális programokat, legnagyobb visszhangot kiváltó intézkedésével pedig nyugdíjat adott az idős állampolgároknak.

Ezzel egy időben Vicente Fox, a Coca Cola ügyvezetője és a piacbarát Nemzeti Akció Párt (PAN) jelöltje is elindult az elnökségért. A PRI fojtogató fölénye véget ért, de a mögötte álló erők 1988-ban nyilvánvalóvá tették, hogy soha nem fogják hagyni, hogy a baloldal hatalomra kerüljön. Számos mexikói számára Fox jelentette az egyedüli voksolási lehetőséget a változásra. Mexikónak új elnöke lett, de a politikai és társadalmi rendszere változatlan maradt.

A PRI veresége azonban reményt keltett. 2006-ban López Obrador elindult az elnökségért és ezúttal úgy tűnt, hogy jó esélye van a verseny megnyerésére. Az újraszámolást követően azonban kiderült, hogy a szavazatok 0,56 százalékával alulmaradt. A vereséget csalásoknak tulajdonította, amit a mexikói és külföldi megfigyelők beszámolói is alátámasztottak. Tiltakozásul arra szólította fel támogatóit, hogy zárják le Mexikóváros központját, megbénítva ezzel a fővárost. Egy pódiumon állva a követői előtt magát „Mexikó törvényes elnökének kiáltotta ki”.

A tiltakozások dacára mégis a PAN jelöltje, Felipe Calderón lett az elnök, aki megindította a katasztrofális következményekkel járó kábítószer-ellenes háborúját.

AMLO 2012-es kampánya kevésbé volt sikeres, de most újra a választások megnyerésének küszöbén van, ami ismételten növeli a szabotázstól vagy a még rosszabb dolgoktól való félelmeket.

Mi történik, ha meggyilkolják?

Ahogyan azt Colosio meggyilkolása is bizonyítja, a mexikói elit képes rá, és ha kell, meg is öli a problémás jelölteket.

Miért gyilkolnák meg López Obradort? Egy újabb elcsalt választás, mint 1988-ban vagy 2006-ban, a jelenlegi mély politikai válság közepette nagyszabású népi tiltakozásokhoz vezetne, és az ilyen mozgások kiszabadulhatnak az ellenőrzés alól. És ezúttal, ellentétben 1988-cal és 2006-tal, úgy tűnik, hogy López Obradornak megvan a szándéka és társadalmi bázisa ahhoz, hogy irányítani tudjon egy ilyen népi felkelést.

Mexikó annyira irányíthatatlanná válna, hogy az Egyesült Államok kormányának és a mexikói elitnek esetleg be kellene avatkoznia, hogy levezényeljen egyfajta átmenetet egy az uralkodó osztály számára betört López Obrador kormányzatba. Ám ez még mindig olyan típusú reformokat jelentene, ami veszélyeztetné a profitot.

Ha azonban meggyilkolnák, és így eltűnne a színről, mivel a mozgalmát az ő személyes populista karizmája tartja egyben, nem lenne senki, aki a helyére lépne. Másrészt egy jelölt meggyilkolása a választásokhoz ilyen közel lehetővé tenné egy nemzeti egységkormány – a PRI, a PAN, a PRD, de talán még a Morena bevonásával is – létrehozását, amely a rendkívüli állapot idején irányítaná az országot. Ez egy olyan országban, amely már most is erőteljesen militarizált, és minden kormányzó mellett párhuzamosan létezik egy katonai parancsnok, egy ilyen statárium bevezetéséhez nem kellene nagy erőfeszítést tenni.

Ha López Obradornak sikerülne elkerülni ezeket a forgatókönyveket, és megnyerné a választásokat, akkor találkoznia kellene az Egyesült Államok külügyminisztériumával és Wall Street pénzügyeseivel, és meg kellene tudnia győzni őket, hogy az ő érdekeiket helyezi mindenek elé. A Wall Street Journal április 26-án arról számolt be, hogy:

„A mexikói baloldali elnökjelölt, Andrés Manuel López Obrador, aki a júliusi választások esélyese, egyik közeli munkatársa szerint tiszteletben tartaná az újratárgyalt Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Megállapodást, amennyiben az Egyesült Államok, Mexikó és Kanada még a szavazás előtt megegyezésre jutna.

[…]

Ha lezárják a megállapodást, akkor a López Obrador-adminisztráció nem nyitná újra a tárgyalásokat a megújított fejezetekről, vagy az újabb bevonni kívánt elemekről, nyilatkozta Graciela Márquez, a Harvardon végzett közgazdász, akit López Obrador gazdasági miniszterének nevezett meg arra az esetre, ha megnyeri a választásokat. Ennek nyomán Márquez lenne a felelős a gazdaság- és iparpolitikákért.”

Amennyiben nem hajlandó tovább jobbra tolódni, úgy AMLO az életét kockáztatja, amivel pedig a mozgalmat is kockáztatja.

Vagy ismételten kezdeményezően léphet fel, és offenzívába mehet át, és felkelésre szólíthat fel, amitől korábban Cárdenas és ő is visszarettent.

Nagyon boldog lennék, ha az AMLO-val kapcsolatos feltevéseim tévesnek bizonyulnának, és képes lenne megvédeni szociáldemokrata programját, és el tudná kerülni, hogy az Egyesült Államok külügyminisztériuma és a mexikói clase política bekebelezze őt. De ahogyan az elmúlt száz évben, úgy a mexikói demokrácia kilátásai most is borúsak.

Írta: Dan La Botz, az Amerikai Demokratikus Szocialisták New York-i szervezetének tagja

Forrás: Jacobin magazin

Fordította: Latin-Amerika Társaság