A május 20-ai venezuelai elnökválasztáson Nicolás Madurót megválasztották egy újabb ciklusra. A reakciós ellenzék többsége, Washington és Brüsszel teljes támogatásával, bojkottra szólított fel, ami ahhoz vezetett, hogy a nagyobb városok felső-középosztály által lakott részein nagyon alacsony lett a részvétel. A választás kiírásának visszavonására irányuló követelésüket visszhangozták a régió jobboldali kormányai.

Ez azt jelentette, hogy a munkásosztály és a szegények által lakott területeken a szavazás a durva imperialista beavatkozás elutasításának egy formájává vált. Ugyanakkor a részvétel ezekben a körzetekben is szemmel láthatóan alacsonyabb volt, mint a korábbi választásokon. A mély gazdasági válság volt az emberek számára a legfontosabb kérdés, és rengetegen szkeptikusak azzal kapcsolatban, hogy a kormány képes lesz-e azt megoldani.

Maduro győzött, de a problémák megoldása még várat magára - Fotó: Reuters

Néhány órával a szavazókörök zárása után az Országos Választási Tanács közzétette az elnökválasztás első hivatalos eredményeit. A szavazatok 92 százalékának összeszámolása után 8 603 336 ember szavazott (46,01 százalék, ami az előrejelzések alapján az összes szavazat megszámolása után 48 százalékig fog felmenni). Ebből 5 823 728-an szavaztak Maduróra (67 százalék), 1 820 552-en Henri Falcónra, az ellenzék jelöltjére, 925 042-en az evangélikus lelkész Javier Bertuccira és 34 614-en a kevéssé ismert, magát kiugrott chavista jelöltként jellemző Reinaldo Quijadára.

Annak ellenére, hogy a nemzetközi sajtó „tömeges szabálytalanságokról” (BBC), Maduro „önmaga általi újraválasztásáról” (El País) és „elcsalt választásokról” beszélt, a választásokra szabályos körülmények között került sor, incidensek nélkül, nemzetközi megfigyelők, köztük a korábbi spanyol miniszterelnök, José Luis Rodríguez Zapatero jelenlétében. Az ENSZ-t és az EU-t is felkérték arra, hogy küldjön megfigyelőket, de ők visszautasították azt. Most mégis azt állítják, hogy számos szabálytalanság történt, annak ellenére, hogy ők maguk nem voltak ott a helyszínen, hogy szemtanúi lehessenek azoknak.

A jobboldal képmutatása

A választásokra a reakciós ellenzék és az imperializmus annak elhalasztására irányuló folyamatos támadásai közepette került sor. Kiírásának napjától kezdve az Egyesült Államok és az EU azt hangoztatta, hogy nem fogja annak legitimitását elismerni és a felfüggesztését követelte. Ehhez csatlakoztak a Lima Csoport országai, amely ad hoc csoportot a jobboldali latin-amerikai kormányok alkotnak, és kiadtak egy az Egyesült Államok imperialista politikájához illeszkedő közleményt, miután nem tudtak többségbe kerülni az Amerikai Államok Szövetségében és más hivatalos testületekben. Az argentin, a brazil, a kolumbiai, a mexikói és a hondurasi kormányok a demokratikus garanciákért való aggodalma teljes mértékben képmutató. Egyik kormány se vonta meg a szemöldökét se az argentin őslakos aktivista, Santiago Maldonado meggyilkolása, a több ezernyi eltűnt vagy meggyilkolt kolumbiai, a negyvenhárom ayotzinapai diák eltűnésében való állami felelősség, vagy az éppen néhány hónappal ezelőtt elcsalt hondurasi választások esetében.

A reakciós venezuelai ellenzéki pártok – amelyek ezúttal az úgynevezett Szabad Venezuela Széles Frontba (FAVL) tömörültek – hat hónappal ezelőtt még erőszakos és terrorista kampányt folytattak a választások előrehozásáért, most azonban bojkottáltak azt. A választásra pontosan egy évvel azután került sor, hogy ez a hölgyekből és úriemberekből álló erőszakos tüntető csürhe megtámadott és felgyújtott egy sötét bőrű chavista szimpatizánst, Orlando Figuerát, aki ebbe bele is halt. Ez az eset önmagában mindent elmond ennek a reakciós, oligarchikus, imperializmuspárti és rasszista venezuelai ellenzéknek a valódi jelleméről.

A választási folyamat előrehaladtával egyértelmű választ adott ezen erők számára. A tavaly súlyos veszteségeket elkönyvelő venezuelai ellenzék mostanra megosztottá vált és demoralizálódott. Május 20-hoz közeledve minden, az emberek utcai mozgósítására tett kísérletük kudarcba fulladt. Ahogyan közeledett a választások napja, az ellenzéki vezetők egyre nagyobb számban szakítottak a FAVL-val, és a Henri Falcónra való szavazás mellett álltak ki, aki a saját pártja támogatott a MAS és a COPEI mellett.

De mindhiába. A részvétel rendkívül alacsony volt a nagyvárosok gazdagabb részein – a jobboldali ellenzék hagyományos bástyáiban – ahol a legtöbb szavazóhelyiség előtt nem voltak sorok vagy éppen egész nap üresen állt.

Természetesen Henri Falcón, a venezuelai ellenzéki igazi hagyományaihoz igazodva a választás elvesztése után csalást kiáltott, kilencszáz esetbéli szabálytalanságokról beszélt, és kijelentette, hogy nem fogja elismeri az eredményt, októberre pedig új választás kiírását követelte. Ez nevetséges. Mindenki számára nyilvánvaló, hogy az ellenzék még a saját szavazóbázisát sem tudta mozgósítani, amely Washington utasításai alapján a FAVL által meghirdetett bojkotthoz csatlakozott.

A munkások és a szegények az imperializmus ellen szavaztak

A részvétel magasabb volt a bolivári forradalom hagyományos támogató bázisát jelentő munkás- és szegénynegyedekben. Rengetegen azért szavaztak, hogy egyértelmű választ küldjenek a választások elhalasztását követelő, az imperialisták és ellenzékiek által folytatott felháborító kampányra. Sokan azért is szavaztak, hogy megvédjék mindazt, ami a forradalom vívmányaiból megmaradt. Egyértelmű, hogy ha az ellenzék nyerte volna a választásokat, akkor mindent leromboltak volna, és a dolgozókkal és a szegényekkel fizetették volna meg a teljes árát az IMF által szorgalmazott megszorító programnak. Ennek ellenére a részvétel alacsonyabb volt a megszokottnál a chavista fellegvárakban. A szavazás végső eredményét még nem tették közzé, de számos helyszíni beszámoló utal arra, hogy ez így történt. Számos szavazóhelyiség előtt sorok álltak, amit a nemzetközi média szándékosan figyelmen kívül hagyott, de ezek nem voltak olyan hosszúak és tartósak, mint a korábbi választások esetében. Ez annak ellenére történt így, hogy a PSUV és az állam minden erőforrását példátlan módon felhasználta arra, hogy a chavisták melletti szavazásra buzdítson. Maduróra az összes választó mintegy 30,5 százaléka szavazott, ami visszaesés a 2013-as első megválasztásakor kapott 40 százalékhoz képest. Ez másfél millió szavazónyi veszteséget jelent, miközben a névjegyzékben kétmillióval többen szerepelnek.

Még mindig vannak erősen elkötelezett chavista szavazók, akik minden egyes választás alkalmával kinyilvánítják hűségüket a bolivári forradalom és a Chávez által képviselt szocializmusért való küzdelem iránt. De egyre nehezebb ezen elkötelezettek számára, hogy másokat is mozgósítsanak. A chavista mozgalom baloldalán egyre erősebb a vezetéssel és a bürokráciával szembeni kritika, amely képtelennek bizonyult a gazdasági helyzet kezelésére, és akadályozza a tömegek forradalmi kezdeményezéseit.

A konfliktusok egyik fő terepe a vidéki kommunák. Az elmúlt hónapokban számos esetben történt, hogy – számukra hivatalosan rendelkezésre bocsátott földön – kommunába szerveződött parasztokat lakoltattak ki. Ezeket a kilakoltatásokat a helyi rendőrség, a Nemzeti Gárda, a helyi bírók és az Országos Földintézet számos esetben az államapparátushoz szoros politikai vagy gazdasági szálakon kötődő földtulajdonosok nevében hajtották végre.

A választások közeledtével magas rangú kormánytisztviselők avatkoztak közbe azért, hogy megfordítsák ezt a tendenciát, és még maga Maduro is ígéretet tett arra, hogy nem lesz több ilyen kilakoltatás. Az egyik legnagyobb forradalmi parasztszervezet, a CRBZ a Maduróra való szavazásra buzdított, de fenntartotta az államapparátussal kapcsolatos összes kritikáját. Ugyanez volt a helyzet az El Maizal kommuna esetében is, ahol az állam a mai napig nem ismerte el a közösség vezetőjének, Angel Pradónak a PSUV helyi vezetőjével szemben a tavaly decemberi önkormányzati választásokon aratott győzelmét.

Sok chavista szavazó hangulatát tükrözi a BBC Mundo honlapján megjelent alábbi rövid interjúrészlet:

„Bizalmat fogunk neki (Madurónak) szavazni. De ha nem fog működni, akkor az a végét jelenti. Bizakodva járulok az urnához, de ha az ország helyzete nem javul, az emberek az utcákra fognak menni. Maduróra fogok szavazni, mert megígérte, hogy a helyzet javulni fog, és ha érti, hogy mit jelent az adott szó, akkor be kell tartania az ígéretét.”

A válság forradalmi alternatívával való megoldása

A probléma az, hogy Maduro és a bolivári vezetés az eddig eredménylistája alapján képtelen vagy nem hajlandó meglépni a gazdasági válság megoldásához szükséges intézkedéseket. Ahelyett, hogy a válságot a kapitalisták, a bankárok és a földbirtokosok tulajdonának kisajátításával kezelnék, folyamatosan újabb és újabb felkérésekkel fordulnak feléjük, hogy fektessenek be. Miközben a „gazdasági háborúban” betöltött szerepüket támadja a kormány, újabb hiteleket és dollárhoz való hozzáférést biztosít a számukra. A választási győzelmi beszédében Maduro ismételten azzal fordult az ellenzék felé, hogy térjenek vissza a tárgyalóasztalhoz, és ezt kérte immáron az imperialista Egyesült Államoktól is.

Az elkövetkezendő hetekben a venezuelai kormány elleni imperialista kampány újabb szankciókkal járó erősödését, fokozódását fogjuk tapasztalni. Az Egyesült Államok külügyminiszter-helyettese, John Sullivan Argentínában arról beszélt, hogy Washington az olajjal kapcsolatos szankciók lehetőségét vizsgálja, ami bénító hatással lenne a gazdaságra. Azt remélik, hogy a válság mélyítésével és az ország gazdasági megfojtásával megdönthetik a kormányt.

A bolivári tömegek számára a fő témát a mély gazdasági válság fogja jelenteni, ami hiperinflációhoz, a bérek vásárlóerejének összeomlásához és az alapvető termékek hiányához vezetett. Maduro azt ígérte, hogy megbirkózik ezekkel a problémákkal a választások után és „gazdasági prosperitást” fog hozni. Ha ezek az ígéretek nem teljesülnek, akkor a munkások és szegények haladó rétegei valódi alternatívát fognak keresni, amely képes szembeszállni az imperializmussal, miközben meg tudja oldani a gazdasági válságot.

Erre csak két lehetséges megoldás van. Az egyik az, amelyet az ellenzék minden irányzata (és az imperialisták) támogat, a brutális megszorítások, beleértve a szociális és az állami kiadások megvágása, az ártámogatások és a támogatott élelmiszercsomagok megszüntetése, az állami tulajdonú vállalatok és a természeti erőforrások privatizációja, valamint a tömeges elbocsájtás az állami és a magánszférában. Ez komoly katasztrófa lenne a dolgozó emberek számára, ami hatalmas csapást jelentene a demokratikus jogok gyakorlására is.

A másik lehetőség a gazdaság meghatározó színtereinek közösségi tulajdonba vétele a demokratikus munkás önigazgatás jegyében, hogy azok a nép javára termeljenek, és ne az oligarchát alkotó néhány parazita profitját gyarapítsák.

A Maduro-kormány félutas politikája az uralkodó osztály számára tett növekvő engedményekkel csak demoralizálódáshoz, növekvő szkepticizmushoz, a válság súlyosbodásához, végül pedig így vagy úgy, de a munkásosztály kárára végrehajtott megszorításokhoz fog vezetni.

Hogy szakítson ezzel a helyzettel, a forradalmi élcsapatnak kell a legfőbb tényezővé válni, hogy egy valódi, szocialista program jöjjön létre, amely a dolgozó emberek érdekeit szolgáló megoldást tud nyújtani. Ez most a legfontosabb feladat.

Írta: Jorge Martín

Megjelent a Nemzetközi Marxista Irányzat honlapján.

Fordította: Latin-Amerika Társaság