Ebben a hónapban a kubai Raúl Castro második elnöki ciklusa végén távozik a politikából, miután az 1959-es forradalom óta a legnagyobb változásokat indította el a szigetország gazdaságában, politikájában és társas kapcsolataiban. Most, amikor egy évtizednyi kormányzás után visszavonul ezek a változások még mindig folyamatban vannak. A 2011-ben elindított mélyre hatoló gazdasági reformok legfeljebb félig készek, és a változások üteme lelassult. Kuba politikai intézményeinek megerősítésére tett erőfeszítései a generációs vezetői átmenet stressztesztje előtt állnak. A kubai átlagemberek jobb életet és több beleszólást szeretnének. Vajon Miguel Díaz-Canel, Raúl legvalószínűbb utóda, képes lesz-e ezeket a változásokat befejezni?

Az 57 év alatt, amíg Fidel Castro Kuba líder máximója volt, Raúl karizmatikus bátyja árnyékában második vezető volt. A színfalak mögött azonban hatékony szervezőnek bizonyult, aki a szedett-vedett Felkelő Hadsereget az ország leghatékonyabb és nagy tiszteletnek örvendő intézményévé változtatta. A kubai fegyveres erők elismerésre méltó győzelmeket arattak Afrikában, majd olyan hatékonysággal fordultak a hazai gazdasági feladatok felé, ami meghaladta a polgári vállalatokét.

Valószínűleg Miguel Díaz-Canel (jobbszélen) feladata lesz befejezni, amit Raúl Castro (középen) elkezdett - Fotó: Adalberto Roque

Raúl felismerte annak a hipercentralizált szocializmusnak a velejáró hiányosságait, amit Kuba a Szovjetuniótól vett át. A fegyveres erők minisztereként engedélyezte a piacorientált üzleti gyakorlatok alkalmazását a hadsereg a parancsnoksága alatt álló vállalataiban, és katonatiszteket külföldi üzleti iskolába küldött tanulni. Amikor a Szovjetunió összeomlása mély recesszióba taszította Kubát, Raúl a piaci mechanizmusok gyakorlati alkalmazását szorgalmazta, hogy beindítsa a gazdaságot. Azzal győzte le Fidel vonakodását, hogy a gazdaság talpraállítását nemzetbiztonsági kérdésnek tartotta, és kijelentette: „A bab fontosabb az ágyúnál.”

A gazdaság korszerűsítése

Hónapokkal azután, hogy 2006-ban ügyvivő elnökként hivatalba lépett, Raúl heves támadást indított a gyenge gazdasági hatásfok ellen. „Elegünk van a kifogásokból” – jelentette ki a Nemzetgyűlésben decemberben. „Senki, egyetlen ember vagy ország sem engedheti meg magának, hogy többet pazaroljon, mint amennyit mi” – ismételte meg.

Az erős kritika előrevetítette legambiciózusabb és potenciálisan átalakító kezdeményezését, a kubai gazdaság korszerűsítését. A reformok a piaci erők beengedésével igyekeztek átalakítani a gazdaságot, és megkövetelték az állami vállalatoktól, hogy vagy termeljenek profitot, vagy fejezzék be a működésüket, jelentős magán- és szövetkezeti szektort hoztak létre, és üdvözölték a gazdaságot élénkítő közvetlen külföldi beruházásokat (FDI). A cél: a szocializmus egy olyan modellje, amely ötvözi a piacok hatékonyságát és termelékenységét az ingyenes egészségügyi ellátás és oktatás, valamint a minimalizált egyenlőtlenség társadalmi előnyeivel.

A reformfolyamat lassan halad. 2016-ig a 2011-ben elfogadott 313 reform mindössze 21 százaléka fejeződött be. A rosszul teljesítő állami vállalatok megtámogatása még mindig az állami költségvetés mintegy húsz százalékát emészti fel, majdnem annyit, mint az oktatás. Egy gyors növekedési időszakot követően, amikor is a nyilvántartásba vett magánszektorbeli vállalkozások száma megötszöröződött, a nemrégiben bevezetett új állami szabályozások behúzták a féket. Miközben a kubai tisztviselők évente 2,5 milliárd dollárt szeretnének bevonzani az országba FDI formájában, még mindig jócskán elmaradnak ettől a célkitűzéstől. A folyamatot a hivatalnokok lassítják, akik attól tartanak, hogy a reformok a kapitalizmus felé csúszást jelentik, nem beszélve arról, hogy a saját állásukat is féltik.

Államépítés

Politikai téren Raúl változtatásai kevésbé voltak drámaiak, de nem kevésbé fontosak a rendszer fenntarthatósága szempontjából. Fidel a hivatalos intézmények korlátait saját politikai ösztönei és rögtönzött döntéshozatali módszerei szerint szabta meg. Raúl elmozdította Kubát attól a rendszertől, ami a karizmatikus líder máximo megkérdőjelezhetetlen tekintélye köré épült, egy olyan rendszer felé, ami egyre inkább támaszkodik az intézmények és a kollektív döntéshozatal erejére.

„Létfontosságú az ország intézményeinek megerősítése” – mondta a Kommunista Párt Központi Bizottságában 2008-ban. Csak erős intézmények „biztosíthatják a forradalom folytonosságát, amikor annak történelmi vezetői már nem lesznek”.

Ennek a projektnek a központi elképzelése az volt, hogy olyan emberek töltsék be a vezető pozíciókat, akik elért eredményeikkel már bizonyítottak, semmint követni Fidel szokását, aki előszeretettel emelte fel fiatal, tapasztalatlan pártfogoltjait, akik aztán gyorsan megbuktak. Őket Raúl gunyorosan „kémcső vezetőknek” nevezte. Miguel-Díaz Canel, aki nagy valószínűséggel Raúl utódja lesz, évtizedeken keresztül töltött be hatékony vezető szerepet a Kommunista Pártban és a kormányzatban, mind tartományi, mind pedig országos szinten.

Hogy hangsúlyozza, hogy senki sem pótolhatatlan, Raúl azt javasolta, hogy két ötéves ciklusban korlátozzanak minden a pártban és a kormányzatban betölthető magas pozíciót. Amikor az idősödő vezetők túl sokáig maradnak hatalmon az soha „nem vezet jóra”, állapította meg, kiemelve, hogy a gerontokrácia döntötte romba a Szovjetuniót is. Magával statuált példát, és 2013-ban kijelentette, hogy 2018-ban, második ciklusa végén távozik az ország éléről.

Raúl egy jóval kollektívebb vezetési stílust alakított ki, vitákat kezdeményezett, és konszenzusra törekedett a nagyobb kérdésekben. Valójában talán még túlzásba is vitte a kollegialitást, amelynek révén a szkeptikusoknak lehetőségük nyílt a gazdasági reformok bevezetésének lassítására.

Híján annak a tekintélynek, amit Raúl a forradalom egyik történelmi vezetőjeként élvez, Díaz-Canelnek nagy valószínűséggel még jobban alkalmazkodnia kell majd a vezetőség más tagjainak nézeteihez, ami megnehezítheti vitás kérdésekben való döntéshozatalt.

A nyilvános tér kiterjesztése

Habár élete nagy részét Kuba nemzetbiztonsági apparátusában töltötte, és harcolt az Egyesült Államok azon erőfeszítései ellen, hogy a belső ellenzékből ötödik hadoszlopot kovácsoljon, Raúl irányításával jelentősen kiterjesztették a személyes szabadságot, és az információkhoz való hozzáférést, ami végül kiterjedt a politikai véleménynyilvánításra is. Elnöki beiktatási beszédében azt ígérte, hogy leszámol a „túlzott tiltásokkal és szabályozásokkal”, amelyek révén az állam a társas érintkezéseket nagymértékben kontrollálta. Engedélyezte a saját tulajdonú mobiltelefonokat és számítógépeket. Lehetővé tette, hogy az emberek az állam kihagyásával eladják az autóikat és lakásaikat. Visszavonta annak tilalmát, hogy a kubaiak turistáknak fenntartott szállodákban szálljanak meg, és eltörölte a tarjeta blancának nevezett kiutazási engedélyt, amelyet minden külföldre utazni szándékozó kubainak minden egyes alkalommal meg kellett igényelnie.

1961-ben Fidel így határozta meg kultúrpolitikáját: „A forradalmon belül mindent, a forradalom ellen semmit.” Raúl elnöksége alatt kitolták annak határait, hogy mit jelent az, hogy „a forradalmon belül”, több teret engedve a kritikus kulturális megnyilvánulásoknak, amelyekhez gyakran politikai felhangok társulnak. Az internethez való csatlakozás kibővítése több hozzáférést adott a kubaiaknak az információk világához, és csak pár tucat weboldalt blokkolnak a cenzorok. Virágoznak a kubai blogok, vitafórumok és független hírszolgáltatók, amelyek révén heves online viták zajlanak számos kérdésről.

Egyes magas rangú kubai tisztviselők aggodalmuknak adtak hangot amiatt, hogy az internethozzáférés kiterjesztése politikai kockázatokat hordoz, különösen amióta az Egyesült Államok ismételten megpróbálja azt egyfajta információs háború eszközévé tenni. Alig két hónappal ezelőtt a Trump-kormányzat a kubai kormány megingatását célzó politikája keretében létrehozott egy Kubai Internet Akciócsoportot. Mindazonáltal a kubai vezetők megértették, hogy a kapcsolódás a kockázatok ellenére is előfeltétele egy 21. századi gazdaság felépítésének.

Az állam még mindig elnyomja a kis ellenzéki csoportokat, akik Kuba szocialista rendszerének megdöntését szorgalmazzák. A Fidel Castro időszakára jellemző hosszú börtönbüntetések helyett azonban az állam jelenlegi stratégiája a zaklatás és a bomlasztás. Amikor az ellenzékiek találkozni vagy tüntetni akarnak, pár órára őrizetbe veszik, majd elengedik őket.

Díaz-Canel a kritikus hangokhoz való hozzáállása bizonytalan. 2013-ban nyilvánosan védelmébe vett egy csoport diákot, akiknek kritikus hangvételű blogját az egyetem vezetése betiltotta. 2017 februárjában azonban a Kommunista Párt egyik zárt ülésén mondott beszédében egyes tekintélyes online bírálókat ellenforradalmároknak nevezett. Ez a beszéd legalábbis a kritikai véleménynyilvánítással szemben intoleráns pártvezetők továbbra is meglévő befolyását jelzi.

A washingtoni hullámvasút

Barack Obama elnökségének utolsó két évében úgy tűnt, hogy az Egyesült Államok és Kuba rendeződő kapcsolatai lesznek Obama és Raúl egyik legfontosabb öröksége. 2014. december 17-e után, amikor a két elnök párhuzamosan sugárzott televíziós beszédben jelentették be azon döntésüket, hogy helyreállítják a diplomáciai kapcsolatokat, kormányaik gyors diplomáciai eredményeket értek el, újranyitották a nagykövetségeiket és kéttucat kétoldalú megállapodást írtak alá. Az Egyesült Államokból Kubába látogatók száma több mint kétszeresére nőtt, és az amerikai vállalkozások sorban álltak, hogy kereskedelmi szerződéseket kössenek Havannával.

Donald Trump elnök 2017. júniusi bejelentése Obama közeledési politikájának visszavonásáról azonban kétségessé tette az új kapcsolat tartósságát. Múlt év októberében a kormányzat az Egyesült Államok kormányának alkalmazottait ért tisztázatlan hátterű sérülések ürügyét felhasználva olyan drasztikusan lecsökkentette a nagykövetség dolgozóinak létszámát, hogy az a működőképességének határára sodródott. Ezután a kormányzat kiutasított ugyanilyen számú kubai diplomatát Washingtonból.

Raúl a kapcsolatok rendezésére vonatkozó döntését gazdasági megfontolásból hozta meg. Az elmúlt két évtizedben a turizmus lett a kubai gazdaság egyik tartóoszlopa, és semelyik másik országból nem érkezik több turista a Karib-térségbe, mint az Egyesült Államokból. Hasonló a helyzet az FDI-kkel is, amelyek révén Kubának 2,5 milliárd dollárra van szüksége évente, hogy tisztességes növekedést produkáljon, és semelyik másik ország nem küld több FDI-t a Karib-térségbe, mint az Egyesült Államok.

Raúl döntése azonban nem volt veszélytelen. A vezetés más tagjainak kezdettől fogva kétségei voltak afelől, hogy ez mennyire bölcs dolog. Gyanúsnak tartva az Egyesült Államok szándékait, amiatt aggódtak, hogy Obama puha hatalmától talán még nehezebb lesz megvédeni a forradalmat, mint a nyílt ellenségességtől. Ezek az aggodalmak aztán Obama 2016. márciusi kubai látogatása után nyilvánosságra is kerültek, amikor is Fidel írt egy kritikus cikket a Granmába, amivel politikai fedezéket nyújtott azoknak, akik még keményebb álláspontot képviseltek a közeledéssel szemben.

A Trump-kormányzat ellenségessége megerősíti a kubai konzervatívokat, akik kezdettől fogva azt hangoztatták, hogy Washingtonban nem lehet megbízni. Ez viszont megnehezíti a következő kubai – és amerikai – elnöknek, hogy újra sínre tegye a kapcsolatok rendezését.

Befejezetlen munka

A vezetők időben történő és alkotmányosan előírt utódlása a kubai rendszer intézményi erejét jelzi. Vagyis Díaz-Canel egy sor nehéz kérdést örököl: alapvető gazdasági változásokat, amelyekre rendkívül nagy szükség van, de még mindig nincsenek befejezve; egy gyorsan kifejlődött nyilvános teret, amelyben a kubaiak jobban informáltak és szókimondóbbak, de kevés lehetőségük van elszámoltatni a vezetőiket, és egy bizonytalan kapcsolatot Washingtonnal, ami valószínűleg romlani fog, mielőtt javulna.

Ha Díaz-Canelnek sikerül végigvinni a Raúl által elkezdett átalakításokat, akkor Raúlra a kubai Teng Hsziao-pingként fognak emlékezni, ahhoz a kínai alapító atyához hasonlóan, aki csökkentette a feszültséget az Egyesült Államokkal, és megkezdte az átmenetet egy bukott központilag tervezett szocializmusból egy gazdaságilag járható piaci szocializmusba. Azonban ha a kapcsolatok Washingtonnal benne ragadnak az ellenségeskedésben, a gazdasági reformok pedig kudarcot vallanak, akkor Raúl csak úgy marad meg az emlékezetben, mint egy újabb reformkommunista, akinek minden erőfeszítése ellenére sem sikerült megváltoztatnia a rendszert.

Írta: William M. Leogrande

Forrás: America’s Quarterly

Fordította: Latin-Amerika Társaság