Tíz nappal a hondurasi elnökválasztás után az eredményeket még mindig nem hirdették ki, az ország pedig lángokban áll. Tegucigalpa utcáin tüntetők ezrei küszködnek a könnygázzal és a lövedékekkel szemben, legalább tizenegyen meghaltak. Miután az utcákra vezényelték őket, az ország az Egyesült Államok által kiképzett és finanszírozott fegyveres erői megtagadták az elnök által kihirdetett kijárási tilalom betartatását.
A kormányzati erőszak ellenére a diákok és a különböző társadalmi mozgalmak tagjai az életüket kockáztatva követelik a demokráciát, melyre fenyegetést jelent az országot jelenleg kormányzó Juan Orlando Hernández és a jobboldali Nemzeti Párt. A Nemzeti Párt 2009 óta van hatalmon, amikor egy puccs során elmozdították Manuel Zelaya elnököt a hatalomból.
A nyílt választási csalás már a hondurasiaknak is sok volt - Fotó: Honduras Solidarity Network
Zelaya elmozdítását – melyet az Obama-adminisztráció annak széleskörű regionális elítélése ellenére elfogadott – azzal indokolták, hogy az elnök ki akarta kérni az emberek véleményét arról, hogy újra elindulhasson-e a tisztségért, amit az alkotmány tiltott. Felettébb ironikus, hogy Honduras jelenlegi elnöke felforgatta az alkotmányt egy a Legfelsőbb Bíróság elé tárt indítványával, amely jóváhagyta számára, hogy négy évvel az első, 2013-as botrányos megválasztása után, aminek kampányát az ország társadalombiztosítási alapjából ellopott pénzből finanszírozták, újra megpályázhassa az elnöki posztot.
És mégis, minden a magát keményen bebetonozó rezsim által állított nehézség ellenére úgy tűnt, hogy választók visszafordíthatatlan előnyhöz juttatták az ellenzék jelöltjét, a kezdő politikusnak számító Salvador Nastrallát, akinek politikai szövetségét támogatja Zelaya is. Ekkor a Választási Bíróságot (TSE) 72 órára felfüggesztették, majd az eredmények publikálásának újrakezdése után már Hernández vezetett egy százalékkal. Az átláthatóság egyértelmű hiánya és a szavazatok bizonyított meghamisítása már túl sok volt egy olyan országnak is, mely sokkal gyengébb baloldallal rendelkezik, mint regionális szomszédjai. Az emberek az utcákra vonultak. Ezen a ponton a békés megoldás egyre kevésbé tűnik lehetségesnek.
A kormány bejelentette, hogy a szavazatok egy százalékának újraszámolását tervezi, az EU és az OAS a vitatott szavazatok egészének újraszámolására szólított fel, míg az ellenzék egyre inkább új választásokat követel, vagy legalább azoknak a szavazóurnáknak az újraszámolását, amelyeket a TSE felfüggesztése alatt számoltak össze.
Az elmúlt tíz nap eseményei jól példázzák az új típusú hondurasi és latin-amerikai jobboldali szövetség hatalmának konszolidációját: egy olyan szövetségét, mely egyesíti a tradicionális földbirtokos elit és a globalizált neoliberalizmusból hasznot húzó pénzügyi elitek hatalmát. Ez a szövetség a hidegháború alkonyáról és a washingtoni konszenzus hajnaláról ered – és segít megmagyarázni a jelenlegi hondurasi választási válság dinamikáját, valamint más jelenlegi régiós eseményeket.
Az 1980-as évek végén három politikai és gazdasági eltolódás nyitotta meg az utat neoliberális elit felemelkedése előtt Latin-Amerikában. Először is az évtized közép-amerikai forradalmai és a regionális adósságválság delegitimálta mind az oligarchiát, mind a gazdasági nacionalizmust, mivel politikai szereplőként képtelenek voltak megoldani azt a többszörös válságot, amivel szembekerültek. Ezzel egy időben a Szovjetunió bukása elhárította azt az ideológiai fenyegetettséget, amely a hidegháborút mozgatta. Ez egybeesett az Egyesült Államok nemzetközi befolyásának új korszakával, amikor is olyan neoliberális globalizációs politikák felé fordult, amiket a kétpárti washingtoni konszenzus példáz. Hondurasban és szerte a régióban az ilyen politikák a kereskedelmi korlátok lebontásában, az állami vállalatok privatizációjában, a bankok és szolgáltatások liberalizációjában, az állami programokat sújtó szigorú költségvetési politikák és az állam a gazdasági tervezésből való általános kivonulásának formájában öltöttek alakot.
Az 1990-es évek folyamán a neoliberális, globalizált rendszerek uralták a régiót, és olyan új pártokat hoztak létre, amelyek megszerezték a hatalmat olyan helyeken, mint El Salvador, vagy a tradicionális pártokon keresztül, mint Mexikóban, vagy átadták a közpolitika felett irányítást a technokrata elitek számára, mint ahogy Hondurasban történt. A neoliberális intézkedések átmenetileg megoldották az inflációs válságot, de keveset tettek a régóta kirekesztett rétegek bevonása vagy a méltányos fejlődés előmozdítása érdekében.
A 2000-es években a washingtoni konszenzust elutasító baloldali és balközép kormányok hulláma győzött a választásokon. A 2009-es hondurasi eseményekig úgy tűnt, hogy az Egyesült Államoknak ez ellen nincs kifogása. Aztán a hagyományos oligarchikus érdekek és a neoliberalizmusban meggazdagodott új elitek, valamint az Egyesült Államok érdektelen nagykövetsége közös ügyet talált egy olyan elnök elmozdításában, akinek baloldali fordulata veszélyt jelentett. A puccs óta ez a koalíció összehozta a hagyományos oligarchákat és a neoliberálisokat az Egyesült Államok támogatásával.
Hondurasban mind a régi, mind az új elit nyertese volt a Nemzeti Párt 2009-es hatalomra kerülésének. Hogy kedvezzen az új neoliberális elitnek, Honduras területeket adott át külföldi és hazai üzletembereknek, és lehetővé tette számukra, hogy ezekben az úgynevezett kiváltságos városokban ők határozzák meg a szabályokat és a befektetési törvényeket. A hagyományos földbirtokos-bányász oligarchia, a klientista politikusok és a hadsereg érdeke kedvéért Honduras nagyszabású infrastrukturális és bányászati projekteket indított. Az ebben az oligarchikus-neoliberális szövetségben rejlő erőszakot a legjobban az őslakos aktivista, Berta Cáceres 2016-os meggyilkolása példázza. Cáceres akadályt jelentett egy vízerőmű gát megépítésében, melyet ő és a közössége is ellenzett. A halála után egy korábbi katona nyilvánosságra hozta, hogy Cáceres rajta volt a hadsereg „feketelistáján”.
*
A Hondurasban jelenleg formálódó törvénytelen választások meg fogják szilárdítani régió szerte az oligarchák és a neoliberálisok antidemokratikus szövetségét. Ilyen koalíciók jelentek meg Haitiben 2004-ben, hajtottak végre puccsot Hondurasban 2009-ben, vonták felelősségre paraguayi elnököt huszonnégy óra leforgása alatt 2012-ben és mozdították el a brazil elnököt 2016-ban. Hasonló koalíciók próbálkoztak sikertelenül az elnök eltávolításával Venezuelában, Bolíviában és Ecuadorban.
Bár az események még kibontakozóban vannak, de néhány tanulságot máris levonhatunk. Először is, úgy tűnik, hogy ez az oligarchikus-neoliberális szövetség képes választásokat nyerni és kormányozni, mint ahogy ez történt 2016-ban Argentínában és 2010-ben Chilében, ahol ez talán idén is megtörténhet. Más országokban az ilyen szövetségek megszerezhetik a hatalmat antidemokratikus manipulációkkal vagy „alkotmányos puccsokkal”, mint 2009-ben Hondurasban, 2010-ben Haitin, 2012-ben Paraguayban és tavaly Brazíliában. Másodszor, sok helyütt gyenge a baloldal és csak ott képes hatalmon maradni, ahol az oligarchák és a neoliberálisok nem képesek összefogni, mint El Salvadorban, Uruguayban, Ecuadorban, Bolíviában, Nicaraguában és Venezuelában. És ezek a baloldali erők maguk sem feddhetetlenek, egyes esetekben maguk is tragikus módon, a jobboldalhoz hasonló machiavellista megvetéssel viszonyulnak a demokratikus intézményekhez, noha eltérő okok miatt.
Harmadszor, az Egyesült Államok befolyással bír – bár önmagában nem elegendővel – a régió politikai fejlődésének meghatározására. Az Egyesült Államok újra és újra szelektíven lép fel a demokrácia manipulációja ellen, amikor a baloldal kormányoz, míg szemet huny a jobboldal hasonló machinációi fölött. Ez két okból is hibás. Egyrészt az Egyesült Államok támogatása ritkán egyesíti a neoliberálisokat és az oligarchákat. Másrészt a demokráciaellenes manipulációkhoz való hozzájárulás, és támogatás ott, ahol a jobboldal kormányoz, bátorítja a kirekesztő oligarchikus-neoliberális szövetséget, és kiüresíti az Egyesült Államok más esetekben történő demokráciáért való aggodalmát.
Végül érdemes a hondurasi választásokat a Trump-adminisztráció viszonyában is megvizsgálni. A Clinton-, Bush- és Obama-adminisztrációk alatt az amerikai külügyminisztérium a neoliberális globalizációról szóló elképzeléseik előmozdításának érdekében cselekedett, és láthatóan kelletlenül követte az oligarchikus-neoliberális szövetséget, amikor az megjelent. Trump kiürítette a külügyminisztériumot, és nyíltan kezdte támogatni az új jobboldali szövetséget.
Hétfőn a Reuters beszámolt arról, hogy Honduras meg fogja kapni a teljes körű segélycsomagját – melynek egyes részei attól függtek, hogy az ország mennyiben képes előrelépni egyes emberi jogi kérdésekben – annak ellenére, hogy azok feltételeit egyértelműen nem tudja teljesíteni. Mi több, Trump szabadkereskedelem-ellenessége és a militarizált kitermelés-pártisága az oligarchiát emeli a szövetség vezető szerepébe.
Ez majdhogynem arra lett kitalálva, hogy visszavigyen minket a Trump által favorizált idilli 1950-es évekbeli nemzetközi kapcsolatokhoz, amikor is az Egyesült Államok által támogatott oligarcha elitek, ha lehetett, megnyerték a választásokat, de szükség esetén más módon is megszerezték a hatalmat és manipulálták az intézményeket, hogy biztosítsak az uralmuk fenntartását. Ha történelemből levonhatunk valamilyen tanulságot, akkor egy ilyen tendencia láttán egy pillanatra meg kell állnunk. Az 1960-as években és az 1970-es évek elején az oligarchák vezette szövetségek hosszú időre lezárták a demokrácia lehetőségét, és elnyomó katonai rezsimeket kényszerítettek a féltekére. Az Egyesült Államok, mely jobban fél a népi szektoroktól, mint az oligarcháktól, vagy támogatta az ilyen puccsokat, vagy legalábbis hagyta őket megtörténni. Az, hogy hagyták, hogy a földbirtokos oligarchák és a neoliberális elitek közötti szövetség elcsalja a hondurasi választásokat tragikusan mutatja, hogy örömmel ismételjük meg múltbéli hibáinkat.
Írta: Aaron Schneider és Rafael R. Ioris, a Denveri Egyetem oktatói.
Forrás: NACLA
Fordította: Latin-Amerika Társaság