Azért cserébe, hogy nem toloncol ki durván 800 ezer „álmodozót” (Dreamers), akik gyerekként érkeztek ebbe az országba, Donald Trump a bevándorlók elleni háború kiterjesztését követeli, amit még megfejel egy rémálomba illő kétezer kilométeres fallal a mexikói határ mentén. A demokraták nemet mondanak. Függetlenül attól, hogy végül születik-e valamilyen egyezség, az ország továbbra is mélyen megosztott marad a délről érkező iratok nélküli bevándorlók kérdését illetően.

Azonban ez a vita sajnos teljes egészében belpolitikai jellegű – hogyan kezeljük az iratok nélküli bevándorlókat, miután megérkeztek. A demokraták, azt gondolva, hogy a latinok rájuk fognak szavazni, azt szeretnék, ha az újonnan érkezők maradnának. A republikánusok, attól tartva, hogy a demokratáknak igazuk van, visszaküldenék őket. A munkáltatók ragaszkodnak az olcsó munkaerőhöz. A dolgozók félnek a bérversenytől. Ezeknek az álláspontoknak az összecsapása tovább szítja a tovagyűrűző rasszizmust, a rendőrség taktikája és a kulturális identitás kapcsán már meglévő társadalmi feszültségeket, amelyek viszont táplálják Trump reakciós bázisát.

Az amerikai külpolitika nagyban hozzájárul a bevándorlók számának megugrásához - Fotó: Jorge Cabrera/Reuters

Ezek között az Egyesült Államokra koncentráló érvek között elveszik az, hogy a külpolitikánk milyen szerepet játszott azoknak a viszonyoknak a megteremtésében, amelyek arra ösztönzik az embereket Közép-Amerikában és Mexikóban, hogy nekivágjanak a hosszú, kockázatos és gyakran végzetes északra vezető útnak.

Mintegy százötven éve az Egyesült Államok fegyverekkel, politikai nyomásgyakorlással és külföldi segélyekkel védi ezeknek az országoknak az üzleti és katonai elitjeit, amelyek abból húznak hasznot, hogy szegénységbe taszítják az embereket.

Az illegális bevándorlás azonban az 1980-as évekig ennek ellenére mérsékelt volt, amikor is az Egyesült Államok kormánya és neoliberális szövetségesei az IMF-ben és a Világbankban elkezdtek olyan politikákat bevezetni a térségben, amelyek a nagy multinacionális vállalatoknak kedveztek, tönkretéve ezzel a kis gazdaságokat és azokat a vállalkozásokat, amelyek támogatták a dolgozó szegényeket.

Közben sok oligarcha bekapcsolódott a növekvő kábítószer-kereskedelembe. A kormánytisztviselők védelmét élvezve a bűnözői bandák gombamódra szaporodtak el a térségben, és emberrablásokkal, zsarolásokkal, nemi erőszakokkal és gyilkosságokkal súlyosbították az emberek a megélhetésért folytatott mindennapos küzdelmének nehézségeit. Egy guatemalai fiatal nemrég ezt mondta nekem: „Ha nincs kapcsolatod az országot irányító valamelyik családdal, akkor itt nincs jövőd. Vagy a kábítószer-kereskedőknek dolgozol, vagy pedig északra mész.”

Az Egyesült Államok válasza az volt, hogy meghirdette a kábítószerek elleni háborút, ami ugyanezeknek az oligarchának politikai védelmet és még több fegyvert adott. 2009-ben például az Obama-kormányzat biztosította a hondurasi hadsereg puccsának sikerét egy megválasztott elnök ellen, akinek az élelmezéssel és az oktatással kapcsolatos mérsékelt szociális programjai felbőszítették az uralkodó osztályt.

Azóta az Egyesült Államok a hondurasi oligarcháknak folyósított segélyei több mint kétszeresére nőttek. A hondurasiak kétharmada mégis szegénységben él. A lakosság nagy része komfort nélküli hajlékokban lakik, és nem tud egy pár cipőt venni a gyerekeinek. A gyilkosságok aránya itt a második legmagasabb a latin-amerikai országok között, csak El Salvador előzi meg ebben, ami még több amerikai segélyt kap. Öt évvel a hondurasi puccs után az Egyesült Államokba illegálisan érkező gyerekek száma 1.272 százalékkal emelkedett.

A mexikói uralkodó osztálynak, az ország nagyobb mérete és nacionalista kultúrája ellenére, hasonló a viszonya velünk – aminek hasonló a hatása is. Az 1994-es Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Megállapodást, amit úgy adtak el az amerikai kongresszusnak, hogy az majd otthon tartja a mexikóiakat, több millió parasztot és kivállalkozást fosztott meg a munkájától. A Mexikóból érkező illegális bevándorlás megduplázódott.

Az elmúlt tíz év során az Egyesült Államok kétmilliárd dollár értékben adott Mexikónak technológiát és kiképzést, látszólag azért, hogy harcoljon a kartellek ellen. Mégis, ahogy emberi jogi szervezetek egy nemzetközi koalíciója augusztusban beszámolt róla, a kormánnyal kapcsolatba hozható merényletek, kínzások és aktivisták, újságírók és hétköznapi emberek eltűnéseinek dokumentált esetei továbbra is halmozódnak.

Az igaz, hogy a magasabb kerítések, a több kutya és drón csökkentették az illegális határátlépések számát. Ám ezzel együtt beköszöntött az iratok nélküli bevándorlókkal szembeni terror is – éjjeli rajtaütésekkel, tömeges deportálásokkal és családok szétszakításával. Mindez azonban nem állította meg a drogokat, és nem fogja megállítani az életükért menekülő embereket sem. Egy közelmúltbeli felmérés szerint minden harmadik mexikói (43 millió ember) az Egyesült Államokba jönne, ha tudna. Még ha Trump meg is építi a falát, meg fogják találni az utat felette, mellette vagy alatta.

Csapdába ejtettük a latin-amerikaiakat egy őket az otthonukból elűző külpolitika és egy őket oda visszaküldő belpolitika között. Egy olyan emberséges kiegyezés, ami törődik az álmodozók sorsával, bár nem sok esély van rá, üdvözlendő lenne. De a politikánkat megmérgező alapvető konfliktusok ebben a kérdésben továbbra is fennállnak. Ha valaha egyszer végre nekilátunk megoldani azt, hogy hogyan kezeljük őket itt, akkor meg kell változtatnunk azt, amit ott csinálunk.

Írta: Jeff Faux

Forrás: The Nation

Fordította: Latin-Amerika Társaság