Ma, október 12-e a Kolumbusz Nap. Minden évben hivatalosan október második hétfője; idén pontosan arra a dátumra esett, amikor 523 évvel ezelőtt (a cikk eredetileg 2015-ben jelent meg – a szerk.) a Niña, a Pinta és a Santa María a Bahamákra érkezett.

Úgyhogy a mai nap alkalmából készítettem egy listát. Biztos vagyok benne, hogy szinte minden amerikai értelmetlen zagyvaságnak fogja látni, amelynek elemei között nincs összefüggés. De valójában ugyanarról a történetről szólnak, arról, hogy 1492. október 12-e miért az emberiség történetének legfontosabb dátuma – amelynek megértése elengedhetetlen ahhoz, hogy minden, ami a Földön történik, értelmet nyerjen:

  • $ (ti. a dollár jele) – és a Cerro Rico, a bolíviai „Emberevő Hegy”
  • a Világok harca és az Avatar filmek – és az Apokalipszis most és A Sakál napja című filmek
  • a Massachusetts-öböl gyarmat eredeti pecsétje – és a „nagylelkű ajánlat”, amit Izrael a Palesztin Hatóságnak tett 2000-ben
  • Cinco de Mayo – és a Csendes-óceáni Partnerség befektető-állam vitarendezési mechanizmusa
  • egy sikertelen 2003-as kísérlet arra, hogy Nelson Mandelát az ENSZ-be csábítsák, hogy ott felszólaljon Irak megszállása ellen – és a dél-koreaiak tiltakozása 2010-ben az első gázai flottillával szembeni izraeli támadás ellen
  • Hitler 1941. október 17-i tárgyalása a Szovjetunió megszállásáról – és a Washington Redskins

• • •

Össze vannak zavarodva? Itt a magyarázat:

Kolumbusz partraszállása a nyugati féltekén volt a nyitánya annak, hogy Európa gyakorlatilag az egész bolygót meghódítsa. 1914-ben, 422 évvel később, az európai hatalmak és az Egyesült Államok már a világ szárazföldjeinek 85 százalékát ellenőrizték.

A fehér ember ezt nem szép szóval érte el. Ahogy a Harvard konzervatív politikatudósa, Samuel Huntington 1996-ban megállapította: „A Nyugat nem az eszméi, értékei vagy vallása felsőbbrendűségével győzte le a világot (…), sokkal inkább abbéli felsőbbrendűségével, ahogyan a szervezett erőszakot alkalmazta. A nyugatiak gyakran elfelejtik ezt a tényt; a nem nyugatiak soha.”

Valójában az európai gyarmatosítás kegyetlenségének mértéke minden tekintetben a 20. századi fasizmuséhoz és kommunizmuséhoz hasonlítható, és magával Kolumbusszal kezdődött. A Hispaniola szigetén élő emberek becsült száma Kolumbusz telepeinek megalapítása idején 250 ezertől több millióig terjed. Kolumbusz megérkezése után harminc évvel 80-90 százalékuk halott volt a járványok, háborúk és a rabszolgaság miatt, amit egy másik harvardi professzor derűsen „teljes népirtásnak” nevezett. A spanyolok őrjöngésének kortárs beszámolóit tényleg el kell olvasni, hogy elhiggyük őket.

Az európai gyarmatosítás persze formálisan véget ért az 1940-50-60-as években. Informálisan mégis meglepően sikeresen folytatódott – annak álcája alatt, amit Ferenc pápa nemrégiben „a gyarmatosítás új formáinak” nevezett.

Így aztán az európai gyarmatosítás a világpolitika központi eleme. És pontosan ezért szinte soha nem szerepel semmilyen amerikai politikai vitában. Az antropológusok ezt a jelenséget „társadalmi hallgatásnak” nevezik – ami azt jelenti, hogy a legtöbb emberi társadalomban éppen azok a témákról nem esik szó soha, amelyek a működésük lényegét érintik.

Ha fenntartjuk a gyarmatosítás körüli társadalmi hallgatást, akkor múltunk és jövőnk mindig is zavarba ejtő lesz, éppúgy, mint a fenti lista. Azonban ha megtörjük a csendet, és beszélünk azokról a dolgokról, amelyek tényleg számítanak, akkor a háborúk és konfliktusok zűrzavaros kavalkádjai hirtelen értelmet nyernek.

• • •

Senki nem tudja biztosan, hogy honnan ered a dollárjel. De vannak sokatmondó bizonyítékok arra, hogy a bolíviai Potosíben vert spanyol ezüstérmékből ered. Mind a rajtuk látható jobboldali oszlop, mind pedig a pénzverde jele erősen emlékeztet a dollárjelre.

Ez kétszeresen is valószínű lehet, mert az Egyesült Államok alapításának idején az Egyesült Államokban és Európában Potosí volt a hatalmas gazdagság szimbóluma. A város a Cerro Rico köré épült, amely hegyből Spanyolország 1545-től kezdve több tízezer tonna ezüstöt termelt ki, amiből a birodalmát finanszírozta. De ezt csak a fehér embereknek jelentette Potosí. Bolívia ezüstjének ellopása során Spanyolország úgy nyolcmillió őslakos bolíviait és afrikai rabszolgát dolgoztatott halálra.

Potosí ezért a legtisztábban mutatja a gyarmatosítás két arcát: A fehér emberek számára az Egyesült Államokban és Európában a mámorító gazdagságot; mindenki más számára ipari méretű rablást és halált jelentette. Ehhez hasonló módon az amerikai kontinens őslakosságának több tízmillió tagja halt meg Kolumbusz érkezése után, főleg betegségekben, és Spanyolország, Portugália, Franciaország és az Egyesült Királyság az Egyesült Államokkal egyetemben egy egész féltekét rabolt ki. Az atlanti rabszolga-kereskedelem afrikaiak millióinak halálát okozta, és több tízmillió másik szabadságát rabolta el. Kongó évtizedeken keresztül II. Lipót belga király személyes birtoka volt, ami alatt mintegy tízmillió kongóit öltek meg, miközben ellopták az ország gumiját. A 19. század végén a kapitalizmus bevezetésével párosuló aszályok miatt Indiában, Kínában, Brazíliában és máshol tízmilliók éheztek, mert még maguk az országok által termelt élelmiszert is a birodalmi központokba szállították el.

A társadalmi hallgatásunknak köszönhetően ez a rendkívül csúnya történet jobbára kimarad az európai és az amerikai kultúrából – és még ahol benne is van, ott is kevesen ismerik el. Például szinte senki nem ismerte fel, aki látta Tom Cruise Világok harca című filmjét, hogy az annak alapjául szolgáló H. G. Wells regény a brit gyarmatosítás allegóriája volt, és a szörnyű űrlények a briteket jelképezték. Ahogy a legtöbb amerikai azt sem érti, hogy az Avatar, James Cameron elmondása szerint, a vietnami és az iraki háborúkról, illetve általában a gyarmatosításról szól, amelyben a fehér emberek jelentik a rosszfiúkat.

Amikor a téma nem allegorikusan kerül szóba, akkor szinte mindig az a vége, hogy a gyarmatosítás a fehér amerikaiakra vagy európaiakra gyakorolt hatásáról beszélnek. Az Apokalipszis most című filmet Joseph Conrad A sötétség mélyén című regénye ihlette, ami viszont Kongó belga gyarmatosításáról szól. De a film csak azzal foglalkozik, hogy mit tesz a vietnami háború az amerikai férfiakkal. A Sakál napja is Algéria francia gyarmatosításáról szól. De soha nem foglalkozik azzal, hogy mit tett a gyarmatosítás az algériaiakkal. Helyette arról szól, hogy a francia jobboldal nem fogadja el Charles de Gaulle döntését, hogy kivonul Algériából, és ezért megpróbálják meggyilkolni.

De ha az európai gyarmatosítás annyira szörnyű volt, hogy nem tudjuk elismerni, hogy mi történt a kultúránkban, akkor hogy tudták igazolni az emberek saját maguk előtt akkoriban? A gyarmatosítás egész története arról szól, hogy mit tettünk a világ többi részével a saját hasznunk érdekében.

A Massachusetts-öböl gyarmat 1629-es megalapításakor az eredeti pecséten egy őslakos alakja volt, aki azt mondta – ez kitalációnak tűnhet, de nem az –, hogy: „Gyertek és segítsetek nekünk!” Andrew Jackson a kongresszushoz intézett híres beszédében ünnepelte az indiánok kitelepítéséről szóló 1830-as törvényt, és „a kormány a rézbőrű emberrel szembeni jó szándékú politikájáról” beszélt, ami „nemcsak hogy liberális, de nagylelkű” volt. Teddy Roosevelt is azt írta, hogy „semelyik másik hódító és gyarmatosító ország sem bánt a föld eredeti vad birtokosaival olyan nagylelkűen, mint az Egyesült Államok”. Később a vietnamiak részesültek a jóakaratunkból; ahogyan a U.S. News and World Report 1966-ban megállapította: „Amit az Egyesült Államok Vietnamban tesz az a legjelentősebb példája annak emberbaráti szeretetnek, amelyben napjainkban az egyik ember a másikat részesíti.”

Így a világ többi részének 2000-ben nem kellett a részletekkel foglalkoznia ahhoz, hogy tudja, hogy mit jelent az, amikor az Egyesült Államok teljes sajtója arról beszélt, hogy Izrael bámulatosan „nagylelkű ajánlatot” tett a palesztinoknak Camp Davidben. A sok korábbi tapasztalatból tudták már, hogy ez azt jelenti, hogy Izrael kinyomta belőlük a szuszt is.

Ez az önnön jótékonyságunkról való meggyőződésünk még akkor is kitart, amikor a gyarmatosítás közvetlen fegyveres rablásban ölt testet. Például 1861-ben Mexikó az Egyesült Államok 1846-os megszállása és az azt követő polgárháború után csőd közelbe jutott. Amikor a mexikói kormány átmenetileg abbahagyta a külföldi adósságait terhelő kamatok fizetését, az egyik fő hitelezője, Franciaország úgy döntött, hogy a mexikói embereknek kétségbeesetten szükségük van egy erős vezetésre és megszállta az országot. Bár Franciaország végül megnyerte a háborút, és hat évre elfoglalta Mexikót, a pueblai csatában 1862. május 5-én aratott mexikói győzelmet ünneplik ma minden évben Cinco de Mayo néven.

Figyelemreméltó az is, ahogyan az Obama-kormányzat egyértelműen elmagyarázta, hogy a Csendes-óceáni Partnerség (TPP) segíteni fog nekünk abban, hogy háborús hercehurca nélkül lopjunk meg kis országokat. A Fehér Ház honlapjának a TPP-vel foglalkozó oldala felteszi a kérdést: „Honnan ered az ISDS [a befektető-állam vitarendezési mechanizmus]?” A válasz pedig így szól:

„Mielőtt befektetési szabályozásaink, illetve nemzetközi ISDS megállapodásaink lettek volna, az országok a külföldi befektetőkkel szembeni törvénytelen magatartásával vagy nem csináltak semmit, vagy ez az országok közti konfliktusokhoz vezetett. A történelmünk elején az Egyesült Államoknak valóban »hadihajó diplomáciával« vagy katonai beavatkozásokkal kellett védenie az amerikai kereskedelmi magánérdekeket. Az ISDS sokkal békésebb módja az országok közötti kereskedelmi konfliktusok megoldásának.”

És éppen úgy, ahogy a történelem megjósolná, az olyan elemzők, mint például a New York Times újságírója, David Brooks a TPP-t „humanitárius kérdésnek” tartják, amit a kongresszusnak a harmadik világbeli testvéreink megsegítésének érdekében el kell fogadnia.

De ha mi ötszáz évet is töltöttünk önbecsapással, a világ többi része nagyon is jól ismer bennünket. Az iraki háborút megelőzően Nelson Mandela abszurdnak találta a feltételezett tömegpusztító fegyverekre való hivatkozást – nem mintha Irakot annyira békeszeretőnek tartotta volna, hanem Amerika képmutatása miatt. Dél-afrikai hallgatóságának így fogalmazott: „Ha van olyan ország, ami egészen égbekiáltó atrocitásokat követett el a világban, az az Amerikai Egyesült Államok. Őket nem érdeklik az emberek.”

Valójában, bár erről sehol sem számoltak be, Mandela annyira meg akarta akadályozni az iraki háborút, hogy beleegyezett, hogy New Yorkba utazik, és felszólal az ENSZ-ben. (Azért tudok erről a tervről, mert segítettem pénzt gyűjteni az útiköltségeinek fedezésére.) Azt tervezte, hogy lényegében úgy fog beszélni, mint elismert vezetője mindazon országoknak, amelyek az európai gyarmatosítástól szenvedtek, vagyis mindenkinek, aki nem fehér.

Az ENSZ Biztonsági Tanácsának felépítése persze a gyarmatosítás öröksége. Tizenöt tagja van, de közülük tíz cserélődik, és csak hagyományos szavazata van. Az öt állandó tag között ott van az Egyesült Királyság és Franciaország, amelynek tagságát a gyarmatosításon kívül semmi nem indokolja, és mind az ötüknek vétójoguk van bármit megakadályozni. Mandela a tíz cserélődő tagnak ezt akarta mondani: Nektek kell képviselnetek a világ többi részének hangját, mindannyiunkét, akiknek nincsen beleszólásunk abba, hogy mi fog történni. Ez egy példátlan pillanat lett volna a történelemben, amelynek következményei megjósolhatatlanok lettek volna. Sajnálatos módon a dél-afrikai belpolitika meghiúsította ezt.

Ugyanez a gyarmatosítás-ellenes dinamika, ami majdnem az ENSZ-be hozta Mandelát, lendül mozgásba akárhányszor Izraelről szavaznak az ENSZ-ben. Az ilyen közel egyhangú szavazásokat – néha az Egyesült Államok és Izrael a világ ellen – az Egyesült Államokban rendszerint vagy megmagyarázhatatlannak, vagy pedig teljes egészében a világméretű antiszemitizmussal magyarázhatónak tartja. De ami azt illeti, a dél-koreaiak tiltakozásának az első gázai flottillával szembeni 2010-es izraeli támadás ellen semmi köze sem volt az antiszemitizmushoz, ahogyan a palesztinok győzelmét sem jelentette. Ez a szinte egyetemes félelemnek a megnyilvánulása volt az Izrael által folytatott európai stílusú gyarmatosítástól.

Az utolsó és legfontosabb dolog, amit a gyarmatosítással kapcsolatban meg kell érteni az az, hogy a hitleri fasizmus nem választható el a gyarmatosítástól, hanem egyenesen annak logikus végpontja. A nagyapám történész volt, aki az egész életében a spanyol hódításról írt, és Hitler hatalomra kerülésekor a szélsőséges náci rasszizmust azon gyarmati folyamatok csúcspontjának tartotta, amelyek évszázadok alatt alakultak ki annak érdekében, hogy a világ hatalmas részeit alsóbbrendűnek nyilváníthassák, és jogosan kiirthassák.

De tekintsünk el a nagyapámtól. Több alkalommal Hitler maga jelentette ki, hogy az Egyesült Államok az őslakos amerikaiakkal való bánásmódja is ösztönzőleg hatott rá. Így fogalmazott 1941. október 17-én, amikor egy kis csoportnak a Szovjetunió német megszállásáról beszélt:

„Meg fogjuk szüntetni az ázsiai sztyeppe jellegét, és európaivá fogjuk tenni. (…) Ami azt a két-három millió embert illeti, akikre ehhez szükségünk van, gyorsabban meg fogjuk őket találni, mint gondolnánk. Németországból, Skandináviából, a nyugati országokból és Amerikából fognak jönni. (…) Egyetlenegy feladat van: a németek bevándorlásával germanizálni ezt az országot, és úgy tekinteni az őslakosokra, mint a rézbőrűekre. Ha ezek az emberek legyőznének minket, akkor az ég irgalmazzon nekünk! De mi nem gyűlöljük őket. Ezt az érzelmet nem ismerjük. Csak a józan ész vezérel bennünket. (…) Mindenki, akinek jelent valamit Európa, csatlakozhat hozzánk.”

Érdemes Hitler szavait figyelmesen olvasni. Nem remélte, hogy a Szovjetuniót csupán németekkel telepítheti be; „mindenki, akinek jelent valamit Európa”, köztük az amerikaiak is, szívesen látott. Azzal áltatta magát, ahogyan sok más európai hódító előtte és utána is, hogy civilizációját tisztán az józan ész vezérli. És persze a meghódítottakkal úgy akart bánni, mint „a rézbőrűekkel”.

Gondoljuk mindezt végig, és gondolkodjunk el azon is, hogy még mindig van olyan profi futball csapat, amelyet úgy hívnak, hogy Washington Redskins (Washingtoni Rézbőrűek – a szerk.). Tudjuk, hogy mit gondolnánk Németországról, ha lenne egy olyan sportcsapata, amit úgy hívnak, hogy Berlin Kikes (Berlini Zsidók – a szerk.).

Ezért mondom én, hogy 1492. október 12-e a legfontosabb nap a történelemben, és október 12-e minden év legfontosabb napja. Nem kellene ünnepelnünk. De ha meg szeretnénk ismerni a világot – ahogyan meg is kell ismerünk, mivel az életünk függ tőle –, akkor meg kell értenünk.

Írta: Jon Schwarz

Megjelent az The Intercept oldalán 2015. október 12-én

Fordította: Latin-Amerika Társaság