Miközben az aktivisták egyesült erővel lépnek fel a fehér felsőbbrendűség ellen az Egyesült Államokban, fontos, hogy tanulmányozzunk más társadalmakat is az Egyesült Államokon kívül, amelyek valódi lépéseket tettek az etnikai és gazdasági igazságosság felé, hogy nagyobb rálátásunk legyen arra a világra, amelyet létre kívánunk hozni.
Donald Trump elnök júniusi Kubáról szóló beszéde után, amelyben visszavonta az Obama-adminisztráció összes, a kapcsolatok javítására irányuló intézkedését, azt gondolhatjuk, hogy nem érdemes példamutató társadalomként tekinteni a szigetországra. Azonban meg kell értenünk Kuba történetét ahhoz, hogy lássuk, miért nem hagy fel az Egyesült Államok kormánya a szocialista ország ellen hat évtizede folyó háborúval és blokáddal. Nem nehéz észrevenni, hogy az etnikai kérdés központi szerepet tölt be a kapitalista birodalom e szocialista bástya elleni háborújában.
A kubai forradalom sokat tett a feketék helyzetének javításáért - Fotó: Achív
A forradalom első intézkedései a rasszizmus ellen
A legtöbb gyarmati államhoz hasonlóan az intézményes faji elnyomás kegyetlen volt a forradalom előtti Kubában. A fekete kubaiak voltak a társadalom legelnyomottabb rétege: általános volt a munkahelyi diszkrimináció, amely miatt a legtöbb kormányzati, egészségügyi, tömegközlekedési és kiskereskedelmi állás elérhetetlen volt számukra. Egy Jim Crow-féle szegregációs rendszer volt érvényben az afrokubaiakkal szemben, külön városrészekkel és iskolákkal, és ki voltak tiltva a szállodákból és a strandokról.
Az írástudatlanság általános volt a legelnyomottabb rétegekben, és nem jutottak orvosi ellátáshoz. Kevesen tudják, hogy Fidel Castróra a Moncada laktanya elleni 1953-as sikertelen akciója után a diktátor, Fulgencio Batista hadseregének egy fekete hadnagya talált rá a hegyekben, és – a lázadók ügyével szimpatizálva – megmentette Castro életét azzal, hogy egy santiagói börtönbe vitte őt a Moncada laktanya helyett, ahol az ott elfogott hetven gerillához hasonlóan agyonlőtték volna. A történelem útjai kifürkészhetetlenek.
Amikor a forradalom hat évvel később győzött, az új kormány egyik első intézkedése a faji diszkrimináció megszüntetése volt a munkahelyeken és a szabadidős tevékenységekben. Amikor a Felkelő Hadsereg tankjai bevonultak Havannába, ledöntötték a szállodák a régi faji rendet jelképező kerítéseit, amelyek azt jelezték, hogy hova nem léphetnek be a feketék és a szegények. A Castro-kormány megszüntette a fehér kubai elit magániskoláinak rendszerét, és jól finanszírozott és integrált közoktatási rendszert hozott létre mindenki számára.
A forradalmi törvények törvényen kívül helyezték a faji diszkriminációt a lakhatás, a foglalkoztatás, az egészségügy és az oktatás területén. És bár a felsőbb társadalmi osztályokba tartozó fehér kubaiak Miamiba távoztak, nem volt kérdés, hogy a munkásosztálybeli feketék hűek maradnak a szocialista kormányhoz. A rasszizmus elleni harc és szocializmusért folytatott küzdelem kéz a kézben járnak.
A forradalom drámaian javította a fekete munkások és parasztok társadalmi-gazdasági helyzetét, az albérletárakat a felére csökkentette, földet osztott és mindenkire kiterjedő általános és ingyenes oktatást és egészségügyi ellátást biztosított. 1959 előtt a kubaiak közel negyede írástudatlan volt. A forradalom tömeges írás-olvasás kampányt indított, diákokból álló brigádokat küldött a legeldugottabb helyekre, hogy írni és olvasni tanítsák az embereket, aminek eredményeként 1961-ben Kubát írástudatlanságtól mentes területté nyilvánították. Ma Kubában az írni és olvasni tudók aránya 99,8 százalék, ami a legmagasabb Latin-Amerikában.
Szolidaritás afrikai-amerikaiakkal
Kuba mindig is őrizte a lángot a fekete polgárjogi mozgalomban. Fidel történelmi látogatása Malcolm X-nél a harlemi Theresa Hotelben 1960-ban a kubai forradalom szimbolikus csapása volt a kolonializmus és a világ fehér felsőbbrendűsége ellen. Mind Malcolm, mind pedig Castro megértette, hogy milyen központi helyet foglal el a rasszizmus a kapitalista rendszerben: „nincs kapitalizmus rasszizmus nélkül”, szól Malcolm híres mondása. Hasonlóan vélekedve a 2001-es Rasszizmus Elleni Világkonferencián Castro így fogalmazott:
„A rasszizmus, a faji diszkrimináció és az idegengyűlölet nem az emberi lények ösztönös reakciói, hanem társadalmi, kulturális és politikai jelenség, ami közvetlenül háborúkat, katonai hódításokat, rabszolgaságot és a leggyengébbek egyéni és kollektív kizsákmányolását eredményezte a leghatalmasabbak részéről az emberi társadalmak történetében mindig.”
Assata Shakur, a Fekete Felszabadítási Hadsereg korábbi vezetője és egyike „Amerika legkeresettebb személyeinek”, az 1970-es években szökött meg a börtönből, és kért menedékjogot a szocialista szigeten. Kuba ígéretet tett rá, hogy megvédi ezt a forradalmi hősnőt, amivel olyan bűnt követett el, amit a birodalom soha nem fog neki elfelejteni. Idén júniusban, amikor Donald Trump elnök követelte Kubától Shakur visszatoloncolását, Kuba amerikai ügyekért felelős miniszterhelyettese így reagált: „Ki van zárva.” A hetvenes évek során más afrikai-amerikai forradalmárok, például Eldridge Cleaver, Huey Newton és Stokely Carmichael is felkeresték a forradalmi karibi államot. Az évtizedek folyamán fekete lelkipásztorok és közösségi vezetők számos amerikai-kubai szolidaritási kezdeményezést indítottak, például a Pastors for Peace-t (Lelkipásztorok a Békéért), ami több mint húsz éven keresztül szervezett évente utakat Kubába, és hívta fel a figyelmet a szigetország elleni embargó megszüntetésének szükségességére. Az afrikai-amerikaiak valóban a legkitartóbb és leghűségesebb barátai a kubai embereknek.
Kuba hozzájárulása az afrikai felszabadító mozgalmakhoz
Kevésbé ismert tény Kuba történelmi és kulcsfontosságú szerepe az afrikai felszabadítási mozgalmak támogatásában az 1960-as és az 1970-es években. Bő egy évtized leforgása alatt a kis szigetország több mint háromszázezer önkéntes katonát küldött Angolába, de nem azért, hogy azok gyémántok, olaj vagy természeti erőforrások után kutassanak, ahogyan az imperialista országok, hanem hogy segítséget nyújtsanak Angola gyarmatosítás ellenes harcosainak a frissen függetlenné vált államot megszálló dél-afrikai apartheid hadsereg elleni harcukban.
Bissau-Guinea legendás függetlenségi vezére, Amilcar Cabral egyszer ezt mondta erről az önzetlen szolidaritásról: „Amikor a kubai katonák hazamennek, minden, amit hazavisznek magukkal, bajtársaik holttestei lesznek.” A kubai erők mérték a vereséget jelentő döntő csapást az apartheid hadseregre a Cuito Cuanavale-i csatában.
Ezenkívül Kuba csapatokat küldött Algéria, Kongó, Etiópia és Bissau-Guinea függetlenségi harcosainak támogatására is. 2000-ben a harlemi Riverside templomban mondott beszédében Fidel így beszélt erről:
„Félmillió kubai vesz részt internacionalista missziókban a világ különböző részeinek számos országában, főleg Afrikában. Vannak köztük orvosok, tanárok, technikai személyzet, építőmunkások, katonák és mások. Miközben sokan fektettek be és kereskedtek a rasszista és fasiszta Dél-Afrikával, több tízezer kubai önkéntes katona harcolt a rasszista és fasiszta katonák ellen.”
Ezek a történelmi jelentőségű internacionalista tettek késztették Nelson Mandelát arra, hogy a börtönből való szabadulása után a karibi országba látogasson, ahol büszkén kijelentette: „A kubai emberek különleges helyet foglalnak el Afrika népeinek szívében.”
Szocialista egészségügy
A forradalom egyik fő pillére a világszínvonalú egészségügyi rendszer megalkotása volt, ami ingyenes és minőségi egészségügyi ellátást biztosít minden kubai állampolgárnak, és amiből aránytalanul többet profitáltak a sziget fekete és történelmileg peremre szorult állampolgárai. Miközben minden kubai ingyenesen hozzáfér az átfogó egészségügyi szolgáltatásokhoz, a színes bőrűek az Egyesült Államokban (a föld leggazdagabb országában) szélsőséges egészségügyi egyenlőtlenségekkel küzdenek, és ők teszik ki annak a harminckét millió embernek több mint felét, akiknek nincsen biztosításuk. Kubának egy főre vetítve kétszer annyi általános orvosa van, mint az Egyesült Államoknak, mivel elsődlegesnek a közösségi szintű megelőző ellátást tartják.
A gyermekhalandóság fontos mutatója egy ország egészségi állapotának. A forradalom előtti Kubában a gyermekhalandóság több mint ötven volt ezer élve születésre. Most már csak 4,3. Közben az Egyesült Államokban, a világ egyik leggazdagabb államában 7,7. Ha viszont az Egyesült Államok olyan rosszul ellátott területeit nézzük, mint például Mississippi, ott már a gyermekhalandóság már 9,6, a kubainak a duplája. Magyarán a fekete csecsemők számítanak Kubában – jobban, mint az Egyesült Államokban.
Forradalmi orvosok
Ha van olyan teljesítmény, amit a nemzetközi közösség nem hagyhat figyelmen kívül, az Kuba „orvosi internacionalizmusa”, amelynek keretében 2014-ben ötvenezer orvos mentett életeket a bolygó több mint hatvan fejlődő országában. Miközben aktivisták világszerte tüntetnek, Kuba kinyilvánítja abbéli meggyőződését, hogy a fekete életek számítanak, azzal, hogy orvosokat és egészségügyi személyzetet küld afrikai és karibi államokba, hogy ténylegesen fekete életeket mentsen. A kubai orvosok átfogó egészségügyi programot követnek, ami háromezer orvost bocsát rendelkezésre a fekete-afrikai régió számára. Zimbabwével kapcsolatban, amelynek korábbi apartheid rezsimje nem képzett fekete orvosokat, Fidel ezt mondta: „Nyolc-tíz orvost küldtünk minden tartományba: általános orvosokat, sebészeket, ortopédiai szakértőket, aneszteziológusokat és röntgenorvosokat.”
A Katrina hurrikán után a kubai kormány létrehozta a Henry Reeve Brigádot – ezerötszáz, katasztrófaorvoslásra kiképzett, teljesen felszerelt egészségügyi szakemberrel –, ami fel is sorakozott egy kifutópályán, készen arra, hogy azonnal New Orleansba utazzon, hogy segítsen fekete életeket menteni.
Bush elnök visszautasította az ajánlatot. Ezen orvosok közül sokan Haitira, a nyugati félteke első szabad fekete köztársaságába utaztak, ahol ma több száz kubai orvos és specialista nyújt ingyenes egészségügyi ellátást négymillió embernek. A pusztító 2010-es földrengést követően a kubai egészségügyi szakemberek az elsők között, hetvenkét órán belül a helyszínre érkeztek. Az Egyesült Államok viszont több ezer tengerészgyalogost küldött a szigetre. Ez a kontraszt tökéletesen mutatja a kapitalista és a szocialista társadalmak értékrendjének különbségét. A katasztrofális csapás után az egyik társadalom kihasználta a válságot és ellenőrzése alá akarta vonni a fekete életeket; a másik igyekezett őket megmenteni. Legutóbb ugyanez az internacionalista orvosi brigád vezette a harcot az ebolajárvány ellen Nyugat-Afrikában, ahova sebészeket, intenzív ellátást nyújtó orvosokat, járványügyi szakértőket és gyermekorvosokat küldött. Ezen erőfeszítések elismeréseképpen az Egészségügyi Világszervezet kitüntette Kubát.
Ha nem lenne elég az, hogy saját orvosait a szükségben szenvedő országok rendelkezésére bocsájtja, a kubai forradalom vállalta azt a csodálatra méltó feladatot, hogy más országok orvosait képezze ingyenesen a havannai Latin-amerikai Orvosi Iskolában (ELAM). Az ELAM-nak jelenleg 19 ezer diákja van, akiknek többsége Afrikából és Latin-Amerikából származik. Az orvosi iskola ingyenes minden diáknak, és több mint száz ösztöndíjat ad afrikai-amerikaiaknak és az Egyesült Államok szegény diákjainak, akik vállalják, hogy a megszerzett ismereteiket hazájuk szegény közösségeiben fogják kamatoztatni.
Ezen társadalmi eredmények ellenére Kuba messze van egy faji utópiától; a feketék alulreprezentáltak a magas kormányzati pozíciókban és a jövedelmező idegenforgalmi ágazatban, és a fehéreknek aránytalanul nagyobb hozzáférésük van a gazdaság új, piac vezérelte szektorához, ami a különleges időszak során alakult ki. Azonban el kell ismernünk, hogy nagyon nehéz egy társadalomnak legyőznie négyszáz év gyarmatosításának rasszista örökségét mindössze ötven évnyi forradalommal. A rasszizmus elleni harc ma is folyik Kubában.
Pontosan ezek miatt az antirasszista és munkásbarát politikák miatt, illetve azért a bátorságért, amellyel Kuba emelt fővel dacol a birodalommal, az Egyesült Államok kormánya „az emberi jogok megsértőjének” bélyegzi az országot. Pedig a helyzet éppen az ellenkezője ennek, az Egyesült Államok kormánya, amelynek rendőrsége továbbra is büntetlenül veszi el feketék életét, és ami háborút folytat a szegények ellen, az, aki igazából megsérti az emberi jogokat. Oldjuk fel a Kuba elleni embargót, és hirdessünk embargót az Egyesült Államok kapitalizmusa és rasszizmusa ellen. Ne feledjük, hogy ha van olyan hely, ahol a fekete életek tényleg számítanak, az a hely Kuba.
Írta: Andrew King, a UMass Boston közpolitikai doktori iskolájának diákja
Forrás: teleSUR
Fordította: Latin-Amerika Társaság