Még ha sokak számára tabunak is számít, a neoliberalizmus önmagában nem jó vagy rossz. Inkább azt mondhatjuk, hogy mindig el akarnak érni valamit vele. Az államot szándékosan minimális cselekvési körre korlátozzák, többek között pénzügyi megszorításokkal, deregulációval, szabadkereskedelemmel és a köztulajdon privatizációjával járó politikákkal, hogy semmi se álljon a piac és profitorientált szereplői útjában, hogy elérjenek egy meglehetős egyensúlyt a kereslet és kínálat viszonyában. Azok számára, akik ezt a szemléletet képviselik az állam nem több „szükséges rossznál”.

Latin-Amerikában megpróbálkoztak a neoliberalizmussal, és nem működött. Valójában katasztrofális következményekkel járt. De ahelyett, hogy tanultak volna a múlt hibáiból, és egy új politikai irányt kerestek volna, a latin-amerikai politikai elitek újra ugyanezeket a neoliberális politikákat kezdik el követni, amelyek a múltban csúfos kudarcot vallottak. A térség legnagyobb és legbefolyásosabb államai – Brazília, Mexikó, Argentína – örömmel ölelték újra keblükre.

A brazilok nem fogadják egyöntetű lelkesedéssel a neoliberalizmus visszatérését - Fotó: Nacho Doce/Reuters

Az 1990-es évek kudarcai

Még emlékszünk arra, hogy a neoliberalizmusnak milyen káros hatásai voltak a Latin-Amerika népeire. Az 1980-as évek végén és az 1990-es évek elején Brazíliát (Fernando Collor de Mello alatt), Argentínát (Carlos Menem alatt), Mexikót (Carlos Salinas alatt), Venezuelát (Carlos Pérez alatt) és Perut (Alberto Fujimori alatt) egyaránt jobboldali elnökök kormányozták, akik az úgynevezett „washingtoni konszenzust” követték – a Világbank által kidolgozott neoliberális formulát, amit a rajongói a mennyországba vezető egyenes útnak tartottak –, mintha az lenne a jövő útja. Akkoriban ennek az érvelésnek volt is némi értelme, mivel az Egyesült Államok (Ronald Reagan alatt) és Európa (különösen Nagy-Britannia Margaret Thatcher alatt) is megpróbálkozott vele, és egy ideig kedvező eredményeket értek el.

A washingtoni konszenzus politikáinak eredményei Latin-Amerikában azonban tragikusak voltak: a GDP stagnált, a szociálpolitikák összezsugorodtak, a jövedelemkoncentráció és a szegénység nőtt, a munkanélküliség és a foglalkoztatási bizonytalanság meglódult, az erőszak fellángolt. Néhány országban még csak az inflációt sem sikerült megfékezni vele.

Ennek eredményeként Collort felelősségre vonási eljárással elmozdították Brazíliában, Menem pedig elvesztette a kontrollt Argentínában. Fujimori Japánba menekült, Pérezt pedig eltávolították a hivatalából a Caracas utcáin történt vérengzés (a Caracazo) után. Salinas mandátumának zűrzavaros vége lett, ő pedig az Egyesült Államokba ment. Nincs nagyon mit vitatkozni rajta: Az 1990-es évek neoliberális tapasztalata egyszerűen katasztrofális volt a latin-amerikaiak számára.

Érdekes módon mintegy huszonöt évvel később a neoliberalizmus visszatért a régióba. Brazília, Argentína, Mexikó, Kolumbia, Paraguay és Peru elnöki székeiben ma büszke neoliberálisok ülnek.

Történik mindez akkor, amikor az egész világ – Donald Trump az Egyesült Államokban, Theresa May az Egyesült Királyságban, Narenda Modi Indiában, Vlagyimir Putyin Oroszországban és Recep Tayyip Erdogan Törökországban, csak hogy néhányukat említsük, egyértelműen protekcionista irányba haladnak.

A 2008-as pénzügyi válságot követően Latin-Amerika nem tudta tartani a lépést más felemelkedő államokkal, és elkezdett anakronisztikus megoldási módozatokban gondolkodni. Végül azt kockáztatva, hogy „hülyének nézik őket”, a nyugati félteke fejlődő országai úgy döntöttek, hogy megnyitják gazdaságaikat a külvilág előtt, anélkül, hogy bármilyen kölcsönösséget élveztek volna a vámok és a kereskedelmi preferenciák terén.

Akkor miért is? Minden rossz emlék ellenére, amit a neoliberalizmus idéz fel Latin-Amerikában, a politikai vezetők magabiztosnak tűnnek: Ez az egyetlen módja a gazdasági megváltásnak. Nincs más alternatíva!

A „brazíliavárosi konszenzus”

Ennek a feszült történetnek a legteljesebb fejezetét éppen Brazíliában írják: Hogy mentse a hivatalát és végső sorban megmeneküljön a börtöntől, Michel Temer minden erejével azon van, hogy az ország munkaügyi szabályozását, nyugdíjrendszerét és a makrogazdasági kormányzásra vonatkozó eljárásait érintő neoliberális reformprogramot nyomjon keresztül. Miközben Temer tervének első két eleme még mindig arra vár, hogy a brazil kongresszus törvénybe foglalja őket, az utóbbi már folyamatban van: Brazília egyoldalúan ajánlkozott a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) teljes jogú tagjának, hogy ezzel hozza a piaci szereplők tudomására, hogy milyen kétségbeesetten várja a befektetéseket az országba. Most az OECD tagokon a sor, hogy eldöntsék, beengedik-e Brazíliát az „elitklubba”.

Nem árt felidéznünk, hogy Temer mindig a pénzügyi szigorra és a piacbarátságra hivatkozva azzal indította az elnökségét, hogy a következő húsz évre befagyasztotta az oktatásra és az egészségügyre szánt kormányzati kiadásokat Brazíliában.

Meglepő módon a neoliberalizmus mostani visszatérésére Latin-Amerikába egy ígéretes és viszonylag prosperáló évtized után kerül sor.

A 2000-es években a washingtoni konszenzus kudarcát követően Brazília lett a követendő közigazgatás mintapéldája, amiért a gazdaságpolitikai konzervativizmust (azaz a megszorítások, az inflációs célok és a Nemzeti Bank működési függetlenségének keverékét) egy erőteljes szociális programmal párosította. A Globális Dél számos országa követte ezt az utat. Egyes újságírók és tudósok ezt proaktív módon egyenesen „a brazíliavárosi konszenzusnak” nevezték.

Ebben az időszakban Dél-Amerika nagyobbik részén a brazil közpolitikai kísérletekre támaszkodó szociálpolitikák biztos választási győzelmet jelentettek. A karibi országok a brazil szociális jóléti program mintájára feltételekhez kötött készpénz-segélyezési programokat indítottak. Ezenkívül a brazil Egészségügyi Minisztérium a HIV/AIDS elleni harcra és annak kezelésére vonatkozó protokollját Afrika szerte átvették. Arról nem is beszélve, hogy arab és ázsiai országok több tucat alkalommal kérték a brazil Külügyminisztériumot, hogy mezőgazdasági partnerséget köthessenek vele. Azt is beszélik, hogy a „Fome Zero” (Nulla Éhezés) program által ihletett élelmiszer-biztonsági álláspont átvétele állt amögött, hogy a brazil José Graziano da Silvát kinevezték az ENSZ Élelmiszerügyi és Mezőgazdasági Szervezetének élére.

Miután Dilma Rousseff és Michel Temer elnöksége alatt Brazília mély gazdasági visszaesést és számos politikai válságot élt át, nem tudott többé szerepmodellként működni. Most ez a rövid életű sikersztori éppen feledés homályába merül.

Csupán két-három év kellett ahhoz, hogy a térséggel kapcsolatos politikai várakozások száznyolcvan fokos fordulatot vegyenek. De felmerül a zavarba ejtő kérdés: Miért várná bárki is azt, hogy a neoliberalizmus ezúttal más – pozitív – eredményt hozhat?

Sokan gondolják úgy, hogy őrültség azt várni, hogy ha valamit újra és újra ugyanúgy csinálunk, akkor más eredményt fogunk kapni. Ez az „őrültség” határozhatja meg a latin-amerikai politikát ebben a pillanatban. A latin-amerikaiak jól tennék, ha visszatekintenének, és felidéznék, hogy mit tett a neoliberalizmus az országaikkal mindössze huszonöt évvel ezelőtt. Azokhoz a politikákhoz való visszatérést kellene követelniük, amelyek éppen hogy szociális védelmet adtak a legszegényebbeknek az elmúlt évtizedben. Eljött az ideje egy a boldogulást célzó autonóm latin-amerikai projekt felélesztésének.

Írta: Dawisson Belém Lopes, a Minas Gerais-i Szövetségi Egyetem nemzetközi és összehasonlító politikatudományok professzora és a brazíliai Nemzeti Tudományos és Technológiai Fejlesztési Tanács kutatója

Forrás: al-Dzsazíra

Fordította: Latin-Amerika Társaság