Venezuela bejelentését, hogy kilépne az Amerikai Államok Szervezetéből (OAS) a megszokott gúnnyal fogadta az Egyesült Államok médiája, amely már régen felhagyott az újságírói semlegesség tettetésével, amikor erről az országról kell beszámolnia.
Ha azonban félretesszük a mainstream média narratíváját, akkor megtalálhatjuk a logikát Venezuela döntésében. Az OAS, különösen a jelenlegi főtitkár, Luis Almagro vezetése alatt már nem az a multilaterális testület, mint aminek beállítja magát. Almagro az Egyesült Államok támogatásával évek óta szent háborút folytat Venezuela ellen. 2015-ben hónapokon át megpróbálta érvényteleníttetni a venezuelai nemzetgyűlési választásokat, azt állítva, hogy azt az OAS megfigyelőinek „segítsége” nélkül el fogják csalni.
Luis Almagro Washington kottájából játszik - Fotó: AFP
A viselkedése annyira felháborító és ellenszenves volt, hogy még Uruguay exelnöke, José Pepe Mujica is elítélte Almagrót, korábbi külügyminiszterét. „Sajnálom a fordulatot, amit vettél, és tudom, hogy ez már visszafordíthatatlan, így most hivatalosan elbúcsúzom tőled” – írta akkor Mujica, aki Dél-Amerika szerte nagy szeretetnek és tiszteletnek örvend őszintesége és feddhetetlensége miatt. Almagróról pedig bebizonyosodott, hogy tévedett, mivel a venezuelai választások probléma nélkül zajlottak le, és az ellenzék győzött a szavazatok 56 százalékával.
Tehát objektív szemszögből nézve – függetlenül attól, hogy mit gondolunk a venezuelai konfliktusról – az OAS beavatkozását nehezen lehet pártatlannak tekinteni. Néhány évvel ezelőtt ez elképzelhetetlen is lett volna, amikor még a legtöbb dél-amerikai ország önálló külpolitikát folytatott. De most Argentínának, Brazíliának és Perunak olyan jobboldali kormányai vannak, amelyeket szoros szálak fűznek Washingtonhoz.
2013-ban, amikor a venezuelai ellenzék erőszakos tiltakozásokba kezdett a demokratikus elnökválasztás eredményeinek felülírása érdekében, az OAS akkori főtitkára, José Miguel Insulza, az Egyesült Államok, illetve Spanyolország jobboldali kormányai mellé állt, amelyek a világpolitika azon szereplői voltak, akik egyedüliként nem ismerték el a választások eredményét – noha semmilyen alapja sem volt a csalással kapcsolatos állításoknak. Spanyolországnak és Insulzának azonban a Dél-Amerikából érkező nyomás hatására vissza kellett vonulnia, így nem sokkal később az Egyesült Államok külügyminisztere, John Kerry is feladta.
Az Egyesült Államok számos alkalommal manipulálta az OAS-t annak érdekében, hogy megszabaduljon azoktól a kormányoktól, amelyek nem szimpatikusak a számára. A legutóbbi példák közé tartozik Haiti, ahol 2011-ben az OAS bizottsága jogellenesen felülírta az elnökválasztás első fordulójának eredményét, vagy 2004-ben, amikor az Egyesült Államok és szövetségeseinek négyéves erőfeszítés után – az OAS segítségével – megdöntötték a demokratikusan megválasztott kormányt. Az Egyesült Államok/OAS szerepe a haiti demokrácia tönkretételében minden különösebb figyelem nélkül maradt, mivel a haitiak többsége szegény és fekete.
2009-ben Honduras esetében a latin-amerikai kormányok ellenálltak, amikor az Egyesült Államok megpróbálta legitimálni a katonai puccsal hatalomra került kormányzatot. Végül Washington meg tudta akadályozni, hogy az OAS olyan határozatot fogadjon el, amilyet a tagországok többsége akart: az OAS nem akarta ugyanis elismerni a puccs utáni választásokat addig, amíg a demokratikusan megválasztott elnök, Manuel Zelaya nem tér vissza hivatalába. Hillary Clinton akkori külügyminiszter 2014-es Nehéz döntések című könyvében elismerte, hogy ő akadályozta meg sikeresen Zelaya visszatérését.
Az OAS a puccsista hondurasi kormány érdekében történt 2009-es washingtoni manipulációja végül ahhoz vezetett, hogy a kontinens többi országa egy új szervezetet hozott létre, amelynek nem tagja az Egyesült Államok és Kanada.
A legrosszabb Trump/OAS a venezuelai kormány delegitimációját célzó legújabb törekvésében az, hogy úgy tűnik, hogy egy törvényen kívüli rendszerváltásra készülnek. A szokásos forgatókönyv szerint – a delegetimációt a megdöntés követi – szítják az erőszakot ott, ahol megállapodásra lenne szükség. Különösen igaz ez egy olyan ellenzék esetében, amely a 2002-es Egyesült Államok által támogatott katonai puccs óta megosztott annak kapcsán, hogy békés vagy erőszakos taktikát alkalmazzon. Azok, akik azt mondják, hogy ezeknek az erőfeszítéseknek az a célja, hogy konstruktív „nyomást” gyakoroljanak a venezuelai kormányzatra, vagy naivak, vagy tisztességtelenek – különösen akkor, amikor ez a nyomás attól az OAS-tól érkezik, amely ennyire nyíltan részrehajló és Washington által uralt, és emiatt legitimációs deficittel küzd.
Venezuelának tárgyalásos megoldásra lenne szüksége, mert társadalma még mindig megosztott. A 400 százalékos infláció, a széleskörű élelmiszerhiány valamint a tavalyi 17 százalékos GDP visszaesés ellenére Nicolás Maduro elnök még mindig 24 százalékos támogatottsággal rendelkezik a legmegbízhatóbb kormányellenes közvélemény-kutató cég (Datanalisis) szerint is. Összehasonlításképpen ez magasabb, mint a brazil (10 százalék), a kolumbiai (16 százalék) vagy a mexikói (15 százalék) elnököké. Van tehát a venezuelai társadalomban egy réteg, amely támogatja a kormányzó pártot, és ami tart az ellenzék hatalomra kerülésének esetleges következményeitől; és közéjük tartozik a hadsereg is.
Az erőszakos rendszerváltásoknak gyakran vannak előre láthatatlan és szörnyű következményei – láthatjuk, hogy mi történt, amikor az Egyesült Államok ezt a módszert alkalmazta Irakban, Szíriában, Líbiában, Haitin vagy másutt. Venezuelának változásra van szüksége – mind gazdaságilag, mind politikailag – de ez csak demokratikus úton, párbeszéden, tárgyalásokon és választásokon keresztül történhet. Az Egyesült Államok stratégiája, hogy a politikai céljai érdekében manipulálja az OAS-t, ezt nagyon megnehezíti, és tovább szítja a politikai erőszakot Venezuelában.
A Dominikai Köztársaság elnöke, Danilo Medina nemrégiben kérte az OAS-tól, hogy kérjen bocsánatot, amiért jóváhagyta, hogy az Egyesült Államok megszállja hazáját 1965-ben. De vannak dolgok, amelyek sosem változnak.
Írta: Mark Weisbrot, a Center for Economic and Policy Research társigazgatója, valamint a Just Foreign Policy elnöke. 2015-ben jelent meg a Failed: What the ’Experts’ Got Wrong About the Global Economy című könyve az Oxford University Press gondozásában.
Megjelent a Huffington Post oldalán.
Fordította: Latin-Amerika Társaság