2002-ben Hugo Chávez bolivári forradalma Venezuelában majdnem korai halált halt. Az év április 14-én általános sztrájkra és jelentős tömegtüntetésre került sor Venezuela legnagyobb vállalkozói szövetsége, a Fedecamaras és az ország legnagyobb szakszervezeti szövetsége, a CTV valószínűtlen szövetségének szervezésében, amely végigvonult Caracas utcáin egészen a a Miraflores elnöki palotáig.

Április 12-én a venezuelai hadsereg vezetője, Efraín Vásquez Velasco elrendelte Hugo Chávez letartóztatását, aki azonban nem volt hajlandó lemondani az elnöki posztról. A letartóztatott államfőt egy Venezuela karib-tengeri partvidékén lévő katonai bázisra szállították.

A venezuelaiak az utcán próbálják elintézni az egymással szembeni ellenérzéseiket - Fotó: Reuters

Egy nappal később Pedro Carmona, a Fedecamaras elnökét eskették fel új elnöknek. Az Egyesült Államok elismerte az új kormányt. Washingtonnak jó oka volt arra, hogy ne kedvelje a heves természetű ezredest. Chávez kritizálta az Egyesült Államok közel-keleti beavatkozásait, és közeli kapcsolatot ápolt a kubai Fidel Castróval valamint Iránnal.

Április tizenharmadikára a puccs megbukott. Chávezhez hű tábornokok és katonák csoportja, valamint támogatóinak ezrei elfoglalták a Miraflores palotát. Az új kormány tagjai sietve hagyták el az épületet. Így Chávez győzedelmesen térhetett vissza Caracasba.

Az ellenzék és Nicolás Maduro kormánya közötti legutóbbi összecsapásokat meg lehet magyarázni a 2002-es események tükrében. Amikor Chávezt elnökké választották 1999-ben, alkotmányozó nemzetgyűlést hívott össze, hogy az elkészítsen egy új „bolivári” alaptörvényt, majd ezen új alkotmány alapján újraválasztották.

Chávez határozottabban szállt szembe az elittel, mint korábban bárki a venezuelai demokrácia történetében. A 2002-es sztrájk és puccs reakció volt Chávez új politikai stílusára. Az üzleti szektor, a régi szakszervezeti bürokrácia és a tradicionális pártok alkotta elit nem kedvelte Chávez új stílusát. Chávez hatalomba történő visszatérése után tovább romlott a kapcsolat a bolivári kormányzat és az ellenzék között.

Az elnök megszilárdította a hadsereg feletti ellenőrzését, és az Egyesült Államokkal szembeni retorikája erősebbé vált. Az ellenzéki oldalon a jobboldalt és a baloldalt is lefedő pártok informális koalíciójának életcéljává vált Chávez hatalomból való elmozdítása.

Amikor 2013 márciusában meghalt, Chávez örökösét, az egykori buszsofőrt, Nicolás Madurót választották elnökké. Maduro hatalomra kerülése egybeesett az olaj világpiaci árának visszaesésével. Egy olyan gazdaságban, amelyet nem sikerült diverzifikálni, és amely jelentősen függ az olajbevételektől, a nyersanyagárak csökkenése nehézségeket valamint hiperinflációt eredményezett.

Kormányzása során Chávez közel ezerkétszáz magánvállalatot államosított, többségében a mezőgazdasági szektorban. Sokan úgy vélik, hogy a termelőeszközök állam általi nem hatékony ellenőrzése hozzájárult az alapvető cikkek a kukoricaliszttől a vécépapírig terjedő hiányáig. A számos magánkézben maradt elosztó társaság azonban spekulációhoz folyamodott, és alapvető termékeket halmoztak fel titkos raktárakban, hogy ezzel kényszerítsék ki az árak emelkedését.

Ilyen körülmények között könnyű megérteni, hogy a venezuelaiak 2015-ben miért juttatták többséghez az ellenzéket.

Ez már háború

Az ellenzék arra próbálja használni a többségét a Nemzetgyűlésben, hogy visszafordítsa Chávez-kormányzat összes reformját. Amint átvették a törvényhozás irányítását, az ellenzék azonnal megpróbálta leállítani a Chávez által elindított, a szegények és a természeti katasztrófák áldozatainak megsegítését célzó szociális lakhatási projektet, és magánkézbe juttatni azt.

A Nemzetgyűlés megpróbálta megakadályozni az állami tulajdonú olajvállalat, a PDVSA és az orosz befektetők közötti együttműködést. Ezenkívül a parlament számos alkalommal megpróbált az elnök jogköreit csorbító törvényeket elfogadni, annak ellenére, hogy nincsen meg az ehhez szükséges mandátumuk.

A kormányzathoz közel álló bírák által adott reakció határozott volt.  Március végi döntésükkel megfosztották a Nemzetgyűlést egyes jogköreitől. Ezt a lépést azonban a főügyész, a bolivári folyamatot lelkesen támogató Luisa Ortega elutasította.

Később a tekintélyes Védelmi Tanács felkérte a bíróságot, hogy állítsa vissza a Nemzetgyűlés hatalmát. Ennek a legfelsőbb bírák kötelesek voltak eleget tenni, és eszerint is cselekedtek. Ugyanakkor a kormányzatnak sikerült kizárni számos ismert ellenzéki vezetőt a politikai életből, például a korábbi elnökjelöltet, Henrique Caprilest (a 2002-es puccs támogatóját), miközben más ellenzéki vezetők börtönben vannak az elnök elleni tüntetések során kitört erőszak felbujtásának vádja miatt.

Az ellenzék állítása szerint az ország azt akarja, hogy Maduro távozzon a hatalomból. Az elismert közvélemény-kutató cég, a Hinterlaces felmérése szerint azonban a venezuelaiak 61 százaléka a gazdasági válság megoldását szeretné, miközben csak 33 százalékuk szeretné a jelenlegi kormányzat leváltását. Emellett az ellenzék arra vonatkozó kísérlete is eredménytelen maradt, hogy bevonják a hadsereget Maduro eltávolításába, miután a hadsereg ismételten kinyilvánította a lojalitását a kormányzathoz.

A jelenlegi válság arra kényszerítette a venezuelaiakat, hogy egy a túlélést célzó gazdaságot alakítsanak ki. Attól a pillanatból kezdve, ha egy látogató belép Venezuelába, emberek mennek oda hozzá, hogy a helyi pénzt, a bolivárt kínálják fel neki eladásra, jobb váltási aránnyal, mint azt a hivatalos pénzváltók teszik.

Hogy a szupermarketekben uralkodó áruhiányt, például a kukoricaliszt vagy a rizs hiányát helyettesítsék, a venezuelaiak olyan termékekre tértek át, amelyekben önellátó az ország, mint a gyümölcsök és a zöldségek, elsősorban a főzőbanán és a burgonya. Létrejöttek a Helyi Ellátási és Termelési Bizottságok (CLAP), amelynek a célja az, hogy a helyi közösségek a kormányzattal együttműködve alternatív élelmiszerellátó hálózatot hozzanak létre.

Ugyanakkor ez sajnos nem mondható el az egészségügyről, mivel a kórházak az alapvető gyógyszerek akut hiányától szenvednek. Eközben az ellenzéki és a chávista aktivisták az utcákon próbálják elintézni az egymással szembeni ellenérzésüket.

A kormány és az ellenzék közötti párbeszéd, amelyet a korábbi spanyol miniszterelnök, José Luis Rodríguez Zapatero valamint Panama és a Dominikai Köztársaság korábbi elnökei, Martin Torrijos és Lionel Fernández támogattak, megrekedt, mivel az ellenzék nem volt kész kompromisszumokat kötni. És sok venezuelai érzi úgy, hogy egyik oldal sem hajlandó meghallgatni azokat az embereket, akiket állítólag képviselnek.

Írta: Javier Farje perui születésű, Londonban élő brit újságíró, aki számos latin-amerikai és közel-keleti tévécsatornánál dolgozik szakértőként.

Forrás: al-Dzsazíra

Fordította: Latin-Amerika Társaság