Államhatalmi eszközök és öntevékeny népi bizottságok a venezuelai forradalomban
Elgondolkodtató tanulmányt olvashattunk nemrég a venezuelai forradalom tapasztalatairól ( Dual Power in the Venezuelan Revolution – Kettős hatalom a venezuelai forradalomban. A szerző George Ciccariello-Maher, a Berkeley Egyetem Caracasban élő kutatója.) Nemcsak azért akadt rajta a szemünk, mert a latin-amerikai baloldali átalakulások, és ezen belül a Chávez-vezette forradalmi folyamat jelentősége különösen nagy a 90-es évek veresége nyomán máig elhúzódó válság világában. Az is felkeltette figyelmünket, hogy éppen a nálunk, közép-kelet Európában bekövetkezett összeomlás okainak kutatása közben meglehetősen elterjedtek a baloldali térfélen olyan kritikai-önkritikai nézetek, amelyek egyenesen tagadják a „bukott” rendszer szocialista jellegét. A rendszer csődjében tagadhatatlanul nagy szerepet játszottak annak bürokratikus torzulásai, a különféle öntevékeny népi bizottságok elsorvadása. Emiatt az európai szocialista rendszerek összeomlását egyesek arra vezetik vissza, hogy országainkban az Állam, az államapparátus sajátította ki a hatalmat. E felfogás szerint rendszereink „államszocialista” jellegűek – sőt egyesek szerint „államkapitalisták” – voltak, mivel nem számolták fel (már a kezdeteknél) a kapitalizmusra jellemző munkamegosztást és elosztási rendszert, az osztálytagozódás lényeges elemeit, és különösen nem az állami szervezetet, kormányt, központosított állami adminisztrációt, erőszakszervezeteket – és nem adták át a hatalmat az önigazgató, helyi társadalmi csoportok újfajta hálózatának.
Ebből a szempontból – és a szocialista forradalmi átalakulások eddigi történelmi tapasztalatai szempontjából is – különösen érdekesnek és tanulságosnak véljük az említett tanulmányt. A szerző a ma élő, kibontakozó „Bolivári Forradalom” konkrét elemzése során megállapítja: ez a forradalom bizonyos értelemben „kettős hatalmat” fejlesztett ki. 1917-ben az oroszországi forradalomban február és október között kettős hatalom működött, abban az értelemben, hogy a cárizmust megdöntő polgári demokratikus forradalomban az államhatalmat átvevő burzsoá kormány mellett a forradalomban alapvető szerepet játszó munkás, paraszt és katona tanácsok kezébe került a helyi hatalom. A szovjetekre támaszkodva döntötték meg a Kerenszki-kormányt, szerveződött meg a forradalmi tanácskormány. A roppant bonyolult háborús, majd polgárháborús viszonyok között, a munkás, paraszt és katonatanácsok biztosították végül a nagykiterjedésű országban a szovjethatalom felülkerekedését, az új hatalom országos és helyi megszervezését, a polgárháború lezárása után az újjáépítés bonyolult politikájának a végrehajtását, a gazdálkodás kapitalista, piaci eszközeinek az átmeneti felhasználását, majd az áttérést a szocialista építés feladataira.
A venezuelai forradalomban a „kettős hatalom” sajátos jellegzetességekkel jött létre. Ez nem az orosz 1917 mintája szerint zajlott és zajlik ma is. Szerzőnk rámutat: sokszor azzal bírálják a Bolivári Forradalmat, hogy az alapvetően egy állami jellegű vállalkozás, a legjobb esetben a korrupt, bürokratikus rendszer folytatása, esetleg csupán az államhatalom egyetlen személy kezében történő megerősítése, a nyugati liberális demokrácia értékeinek rovására. Ez tévedés – mutatja ki G.C-M.: a venezuelai forradalom legjellegzetesebb vonása a közösségi, helyi hatalmi szervek robbanásszerű megjelenése. A helyi tanácsok, bizottságok létrejötte egyértelmű lépés egy teljesebb és mélyebb demokratikus rendszer kialakítása irányába. És ebben a folyamatban az állam sajátos szerepet játszik: meghatározó elemei azon munkálkodnak, hogy leépítsék és felszámolják a régi államapparátust és átadják a hatalmat a helyi szervezeteknek, lehetővé téve ezzel egy sajátos kettős hatalom létrejöttét. Ami valójában történik Venezuelában – hangsúlyozza a szerző – az a meglévő elnyomó struktúrák forradalmi átalakítása.
Chávez 2006. decemberi elsöprő választási győzelmével a Bolivári Forradalom radikális fordulatot vett. A hat éve hatalmon lévő Chávez most már radikális lépéseket tehetett azokkal a korrupt bürokratákkal szemben, akik saját soraiban le akarták állítani a forradalmi folyamatot. A forradalom radikalizálódásának programja, a forradalom „öt motorja” közül a legfontosabbá lett „a helyi hatalom robbanásszerű kifejlődése”. Ez a helyi tanácsokról szóló 2006-os törvény nyomán bontakozott ki. Jelenleg – írja a szerző – 18.320 helyi tanács működik, és ez év végére számuk elérheti az 50 ezret.
A 2006-os törvényt kidolgozó bizottság vezetője a kommunista David Velásquez volt, aki ma a Részvételi és Társadalmi Fejlődés minisztere. D.Velásquez azonban Antonio Negri radikális felfogására épít, szerinte „olyan fokig szükséges átadni a hatalmat és a demokráciát a szervezett közösségeknek, hogy adott esetben az államapparátust olyan szintre lehessen redukálni, hogy az már feleslegessé váljon”. Ez nem azt jelenti – jegyzi meg a szerző -, hogy eszerint az intézményesített hatalom (az állam) nem játszhat szerepet a forradalom kezdeti fázisában. De a kettős hatalom fundamentuma a tömegek alkotó beavatkozása, az intézményesített hatalom népi leváltásának a lehetősége.
A kettős hatalom sajátságos kialakításában nagy szerepet játszottak az 1999-es Bolivári Alkotmány védelmére kelt tömegek megmozdulásai, ennek során jöttek létre a forradalom bázis-szervezetei, a Bolivári Körök. A 2006-os törvény alapozta meg később a helyi tanácsoknak, mint a népi részvétel szervezeteinek a szerepét. Az önigazgató helyi szervezetek pénzügyileg autonómok, de a Chávez-kormány biztosítja ellátmányuk zömét. Az állami kőolaj társaság profitjának 50%-át a jövő évtől (2oo8-tól) kezdve a helyi tanácsok közvetlenül kapják, megkerülve a régiók kormányzóit és a polgármestereket. A helyi tanácsok széles ellenőrzési jogkörrel vannak felruházva, felvigyázzák a központi, regionális és helyi kormányzati programokat és beruházásokat, miközben el kell hárítaniuk a hatósági emberek kísérleteit, hogy a maguk ellenőrzése alatt tartsák a születő népi bizottságokat.
A bürokratizálódás és a korrupció elleni harc fontos eleme – hangsúlyozza a szerző – a közvetlen részvételi demokrácia a bizottságok megválasztásánál, és az, hogy a bizottságok tagjai társadalmi munkában, nem fizetségért végzik munkájukat. Mindez előre vetíti a jövő részvételi társadalmát, és kitermeli azokat az erőket – írja C-M. -, amelyek képesek a meglévő államnak azokat az elemeit leküzdeni, amelyek szembenállnak a nagy társadalmi átalakulás folyamatával.
A szerző külön foglalkozik a kettős hatalom egyik fontos elemével: a felfegyverzett nép problémájával. A kérdés bonyolultságához tartozik egyrészt az, hogy a Chávez-előtti évtizedek során a vidéki és városi gerillaharc számos fegyveres csoportot, helyi önvédelmi szervezetet hívott életre, és az állandósuló amerikai fenyegetés elleni szervezett, országos felkészülés sajátosan nehezíti a népi milícia kialakításának ügyét. A kérdés úgy is vetődik fel, mint a Nemzeti Tartalék és a Fegyveres Erők viszonyának a problémája, a Tartalék alárendelése a Hadseregnek, avagy önálló ellenhatalmi erőként való kezelése. A Tartalék korábbi országos parancsnoka, aki ma már a Védelmi miniszter, a 880 ezres Tartalék teljes autonómiája mellett foglal állást (a tervek szerint a Nemzeti Tartalék a lakosság több mint felére, mintegy 15 milliós népi milíciára fog felfejlődni). A helyzet sajátosságához tartozik, hogy a forradalom fejlődése során a helyi bizottságok sok esetben kénytelenek voltak létrehozni saját önvédelmi fegyveres csoportjaikat.
A „kettős hatalom” perspektívájában Chávez szerepe sajátos színezetet kap – állapítja meg a szerző. Chávez önmagát úgy jellemzi, mint „egy hatalomra került felforgató elemet”. Azt a legradikálisabb emberek is értik, hogy Chávez nem Kerenszki. Az IMF által az országra kényszerített neoliberális megszorító politika elleni 1989-es népi felkelés indította el Chávezt útjára, vezetett 1992-ben államcsíny kísérletéhez. A népi mozgalom hozta felszínre Chávezt magát, a tömegek hatalmas demonstrációja hárította el 2002-ben az ellenforradalom kísérletét megbuktatására. Chávez ma – húzza alá a szerző – a burzsoá állam felszámolásának, az új népi hatalom, a népi bizottságok rendszere kialakításának és megszilárdításának, ilyen értelemben a kettős hatalom kiépítésének döntő elemévé vált. Chávez mozgásba hozta az intézményesített hatalom eszközeit is a kettős hatalom kialakítására – olvasható a tanulmányban. Amikor szükség volt rá, alkotmányos hatalmát felhasználta arra, hogy a burzsoá ellenzék befolyása alatt álló országgyűlést feloszlassa és elősegítse a népi forradalom továbbfejlődését. Egy szóval: Chávez meghatározó módon járult hozzá a kettőshatalom kialakulásához.
Konklúzióként G.C-M aláhúzza: a kettőshatalmi szituációk szükségképpen instabil állapotot jelentenek, és teli vannak veszéllyel. Tekintettel arra a szerepre, amit az államapparátus egyes részei játszottak a venezuelai kettős hatalom előmozdításában, ezeket a konkrét veszélyeket bonyolult és nehéz elemezni. Egyértelmű, hogy a venezuelai forradalmi mozgalmak úgy folytatják a harcot, ahogyan eddig: stratégailag előretörve ott, ahol az ellenség hátrál, fokozatosan erősítve a helyi tanácsok rendszerét, azt az életképes kettős hatalmat, amely versenyezni tud a létező állami struktúrával és képes radikálisan átalakítani azt.
A magunk részérő hozzátennénk – figyelemmel a nálunk a szocialista államiságról rendszeresen kiújuló vitákra: a venezuelai forradalmi folyamat is arra utal, hogy a szocialista irányzatú forradalmi folyamat, legalábbis hosszú első fázisában „kettős hatalmat” hoz létre. Radikálisan átalakítja az állami struktúrákat és létrehozza a közvetlen, autonóm helyi népi hatalmi szerveit. Az európai szocialista rendszerek összeomlásának történelmi tanulsága, hogy a szocialista állami struktúra elbürokratizálódása és az önigazgató, önrendelkező helyi népi hatalmi szervezetek elsorvadása a szocialista átalakulás elakadásához és csődjéhez vezet. Talán ezért is érdemes a venezuelai „kettős hatalomról” szóló elemzéssel megismerkednünk.
Sipos János