Finom köd telepszik a chilei halászfalura, Puerto Monttra, amint megérkezik az első műszak a patagóniai lazactenyészetbe. Víztartályokból ömlenek a szürke halak egy ezüstszínű asztalra, amely mellett munkások várják őket, hogy egy filéző késsel megadják nekik a kegyelemdöfést, és továbbdobják őket.

A lazactenyésztés nagyjából évi egymilliárd dollárt termel a chilei gazdaságnak, és részben magyarázatot ad arra, hogy 1990 óta miért nem tudott más gazdaság olyan jól teljesíteni a világ ezen a részén, mint ezé, a 18 millió lakosú országé, amely a kontinens délnyugati szegletében található. Miközben az olyan szomszédos országok, mint Brazília, Bolívia, Ecuador és Peru gazdasága küszködött, összeomlott és zsugorodott, Chile mindig képes volt a felszínen maradni, még a nehéz években is, annak köszönhetően, hogy többet adott el a halából, gyümölcséből, borából és más árucikkeiből, mint gyakorlatilag bármelyik szomszédja.

A lazac Chile második számú exportcikke - Fotó: Wikimedia Commons

Ezt nevezik régóta Chile gazdasági csodájának. Ezt tartja a globális elit a Santiago utcáin 43 évvel ezelőtt végigsöprő Augusto Pinochet-féle katonai puccs jó oldalának. A Wall Street bankárai, a nyugati vállalatvezetők, politikusok és a fő sodorhoz tartozó közgazdászok egyöntetűen példálóznak Chilével, hogy lám, mit érhetnek el a fejlődő országok, ha lebontják a gazdaságuk körüli falakat és hűségesen követik a jólétről szóló washingtoni programokat.

De a figyelemreméltóbb a chilei gazdasági csodában mégis az, hogy távolról sem igaz.

A chilei lazacipar remek példa erre mítoszépítésre.

Először is a chilei kormány és nem a szabadpiac volt az, amely kifejlesztette a lazactenyésztéshez szükséges általánosan használt technológiát. Amikor piacképes lett a projekt, a kormány által alapított nonprofit kutatócsoport, a Chile Alapítvány 1989-ben eladta a részesedését japán befektetőknek. Ma a lazac Chile második legnagyobb exportcikke a réz után, amiből évente több mint egymilliárd amerikai dollár bevétel származik a dél-amerikai országnak, és több mint százezer embernek ad munkát.

Fontos megjegyezni az is, hogy a lazactenyésztési ágazat mostanság áll talpra a 2007-ben kezdődött súlyos, fertőző lazac anémia járvány (ISA) után. A kutatók azt állítja, hogy a járványt a fogyasztói biztonsághoz való laissez-faire hozzáállás, a laza kormányzati szabályozás, valamint az eladás mindenek fölé helyezése okozta.

Azóta új szabályozási rendszert vezettek be a lazactenyésztésben, ám az mégis tökéletes metaforája a nagybetűs chilei gazdaságnak. Ha teljesen őszinték akarunk lenni, az ország gazdasági sikerei nagyrészt az állami befektetéseknek és az újraelosztó gazdaságpolitikáknak köszönhetőek, miközben kudarcait nagyrészt a gyengén szabályozott kapitalizmus okozza.

Amikor Pinochet csapatai 1973. szeptember 11-én megrohanták az elnöki palotát, a junta ötszáz oldalas gazdasági programjának nyomtatása már javában zajlott egy santiagói könyvkiadó pincéjében. Azzal a meggyőződéssel, hogy Chilét a kommunista fenyegetéstől menti meg, Augusto Pinochet tábornok a bizalmát egy fiatal chilei tanácsadókból álló körbe helyezte, akik a szabadpiaci ikontól, Milton Friedmantől tanultak a chicagói egyetemen. Pinochet diktatórikus rendszere azzal, hogy elnyomta az ellenvéleményeket és félreállította a szakszervezeteket, biankó csekket adott a „Chicagói Fiúk” – ahogyan ismertté váltak – kezébe, hogy átalakítsák Allende államosított gazdaságát.

Majdnem tizenöt évvel azelőtt, hogy a közgazdászok megalkották volna a „washingtoni konszenzus” kifejezést az Egyesült Államok pénzügyminisztériuma, a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap által szorgalmazott deregulációs politikákra, Chile létrehozta Latin-Amerika első poszthidegháborús mintáját a nyitott gazdaságra.

Pinochet megvágta az importvámokat, amelyek az 1973-as 94 százalékról 1979-re 10 százalékra csökkentek. Két tucat kivételével privatizálta Chile háromszáz állami tulajdonú bankját, valamint a közműveket, és az olyan jogosultságokat, mint a társadalombiztosítás. 1979-re a felére csökkentette az állami kiadásokat és 14 százalékkal az állami beruházásokat. Csökkentette az adókat, korlátozta a szakszervezetek tevékenységét és visszaadta az Allende földreform programjának keretében kisajátított földek egyharmadát.

A monetáris politikát két fontos területen liberalizálták. Pinochet először is engedélyezte, hogy a „forró pénzek” – a devizapiaci spekuláció – akadálytalanul ki- és beáramolhassanak. Majd 1979-ben rögzítette a chilei peso árfolyamát azzal, hogy előírta a Központi Bank számára, hogy minden 39. kinyomtatott pesóhoz egy amerikai dollár tartalékot halmozzon fel. Ez megakadályozta azt, hogy a bank csupán a saját számláinak fizetéséhez nyomtasson pénzt, és megfékezte az Allende alatt évi közel 400 százalékra felszökő inflációt.

Chile gazdasága 13 százalékkal zsugorodott 1975-ben, és az ezt követő talpra állás nagyrészt külföldi pénzekből történt, ami tömegével ömlött az országba, ahogyan a befektetők elkezdték felzabálni a szolgáltatásokat és a chilei devizapiacokon biztonságba helyezett pénzeket. Az importárak 1975 és 1982 között meredeken zuhantak, a Chilében eladott külföldi autók száma pedig megháromszorozódott. A hazai gyártás 30 százalékkal csökkent. A hazai megtakarítások csökkentek, a bérek zuhantak és a gazdagok és szegények közötti jövedelemkülönbség 50 százalékponttal növekedett.

1982-re Chile 16 milliárd dollár értékben halmozott fel külföldi adósságot – ami a legmagasabb volt Latin-Amerikában –, és a külföldi befektetések az ország bruttó nemzeti össztermékének egynegyedét tették ki. Az országba beáramló pénzek ugyanakkor ugyanolyan könnyen áramlottak is ki adósságtörlesztésként és az importszámlák kifizetéseinek során, illetve a tőkekivonás formájában, amikor a befektetők kiábrándultak a chilei devizapiacból. A gazdaság túlpörgött, majd összeomlott.

Amikor már az ország munkaerejének egyharmada munkanélküli volt és növekedett az elégedetlenség, 1984-ben Pinochet hozzálátott a „reformok megreformálásához”, mondta Ricardo French-Davis chilei közgazdász.

Visszaállították a peso szabad lebegését, valamint a tőke országból való szabad ki- és beáramlásának korlátozását. Új banki szabályozást vezettek be, és a Chile Alapítványon és más az állami és a magánszektor közötti együttműködéseken keresztül növelték a kutatás-fejlesztésre fordított összegeket.

A demokratikus választásokat helyreállító 1989-es népszavazás után, Chile hozzákezdett a makrogazdasági reformok gyorsításához, ahogyan ezt a kontinens más országai is tették, amelyek azonban pont azokat a neoliberális reformokat kezdték alkalmazni, amelyeket Chile éppen most kezdett levetkőzni. 1990 és 1992 között Chile megduplázta az egészségügyre és oktatásra fordított kormányzati kiadásokat, valamint adókedvezményeket nyújtott a munkahelyi tréningeket biztosító vállalatoknak. Ez hozzájárult a felsőfokú végzettséggel rendelkező chileiek arányának növekedéséhez, amely 1992-es 9 százalékról tavalyra 16,4 százalékra nőtt.

Az egymást követő kormányzatok erősítették a munkavállalók jogait, és bevezették az akkoriban a kontinens legnagyobbjának számító munkanélküliségi biztosítási programot, illetve hat hónapról egy hónapra csökkentették azt az időtartamot, amely ideig egy munkavállaló szerződés nélkül dolgozhat. 1990 és 1998 között a chilei képviselők 87 százalékkal növelték a minimálbért.

Argentína és Brazília könnyítette a külföldi pénzek az országba történő ki és beáramlását, miközben Chile szigorított rajta. Miközben olyan országok, mint Bolívia vagy Uruguay csökkentették a kormányzati kiadásokat az 1990-es években, addig a chileiek 1990 és 2003 között az oktatás és az egészségügy területén megduplázták azt.

Míg más országok csökkentették az adókat a ’90-es években, addig Chile közel megduplázta a vállalati adókat. Az infláció elleni harc jegyében Brazília és Argentína rögzítette valutája árfolyamát, hogy ezzel garantálja, hogy a Központi Bank a helyi valutát fix áron váltja dollárra. Ezzel szemben Chile leértékelte a saját valutáját és rövid pórázon tartotta, hogy megvédje a helyi ipart a külföldi árukkal szemben, amelyek korábban előnyt élveztek a túlértékelt helyi pénznemmel szemben.

„Nem az különbözteti meg Chilét Latin-Amerika többi részétől” – magyarázta Manuel Riesco, chilei közgazdász –, „hogy a szomszédjainknál jobban fogadtuk el a piacgazdaságot. Amit mi felismertünk az az, hogy a szabadpiac olyan, mint egy autó. Kétségtelen, hogy ez a legjobb módja annak, hogy A pontból B pontba juss. De irányítani kell azt. Ha leveszed a kezed a kormányról, akkor az árokba borulva fogod végezni.”

Azonban a keynesianizmus és a fiskális szigor chilei keveréke – hasonlóan ahhoz, ahogyan az Egyesült Államokban két évvel később a bankárok elkezdték rátenni a kezüket New York pénzügyeire – nyomán egy Két város meséje történet bontakozik ki. Az országban négyszer magasabb az egy főre jutó jövedelem, mint Hondurasban, ám a Crédit Suisse 2014-es jelentése szerint ennek a jövedelemnek a 42 százaléka a leggazdagabb egy százalék kezében összpontosul. Saját bevallásuk szerint a chileiek több mint egyharmada számára okoz tartósan gondot a megélhetés. A teljes vízellátását elsőként privatizáló Chilében ez hiányokat és tömeges tiltakozásokat váltott ki. Ugyanígy a privatizációnak köszönhetően a chilei oktatás az egy főre eső költségek tekintetében a világ egyik legdrágábbjának számít.

A neoliberalizmus elvesztette a hitelét Chilében, és erről egy a Chicagói Fiúkra vonatkozó vicc is született: Si, Cago, Voy, ami annyit tesz: Jöttem, tönkretettem, mentem.

Írta: Urooba Jamal és Jhon Jeter

Forrás: teleSUR English

Fordította: Latin-Amerika Társaság