The Guardian, 2009. január 29.

1967. október 9-én Che Guevara szembenézett a remegő Mario Teran őrmesterrel, akinek a bolíviai elnök és a CIA adott parancsot a meggyilkolására, és kijelentette: „Lőj, te gyáva, csak egy embert ölsz meg.“ Ez Stephen Soderbergh kétrészes eposzának, a Che-nek a csúcspontja; a valódi életben a hősies dacnak ez a végső aktusa a kubai forradalom Latin-Amerika többi részén való elterjesztésére irányuló sokszoros kísérletek vereségét jelezte.

guardian.jpgDe 40 évvel később, a régen nyugdíjas hóhér, most egy szidalmazott, öreg ember látását kubai doktorok állították helyre. A műtétért a forradalmi Venezuela fizetett Evo Morales radikalizált Bolíviájában. Teránt egy program részeként kezelték, amelyben kubai orvosok 1,4 millió ingyenes szemműtétet hajtottak végre 33 országban, Latin-Amerikában, a karibi térségben és Afrikában. Ez Fidel Castro humanitásának és Guevara örökségének a jelképe, de Latin-Amerika átalakulásáé is, amely lehetővé tette ezt a rendkívüli együttműködést.

A kubai forradalom 50. évfordulója e hónapban már alkalom volt a nyugati média szóképeinek a visszaöklendezésére a totális maró nyomorúságról, míg a jövő héten Hugo Chávez venezuelai elnökségének a 10. évfordulója kétségtelenül az ellenségesség párhuzamos kitörését, a nevetséges és megalapozatlan diktatúravádakat fogja megindítani. A tény, hogy a 60%-os népi támogatással rendelkező Chávez ismét próbálja rávenni a venezuelai népet az állása USA-stílusú, két időszakos korlátozásának a megszűntetésére, csak intenzívebbé teszi majd az ilyen vádakat, noha a változtatás az országot csak a francia és a brit szabályozáshoz közelítené.

De ez olyan reakció, amely teljesen képtelen megragadni a progresszív változás hullámának a jelentőségét, amely elseperte a régi eliteket és radikális szocialista és szociáldemokrata kormányok sorát juttatta hatalomra a kontinensen, Ecuadortól Brazíliáig, Paraguaytól Argentínáig: kihívást intézve az USA dominanciája és a neoliberális ortodoxia ellen, megtörve a társadalmi és faji egyenlőtlenséget, regionális integrációt építve és visszavéve a stratégiai erőforrásokat a vállalati irányítástól.

Ez az a folyamat, amely ezen a héten, a földön, ahol Guevarát elfogták, a bolíviaiak elsöprő szavazását hozta, olyan új alkotmányra, amely hatalmat ad az ország régóta elnyomott bennszülött többségének, körülsáncolva megvédi a földreformot és a természeti erőforrások közellenőrzését; az ezzel szembeni erőszakos ellenállás hónapjai után, amelyet a hagyományos fehér uralkodó osztály szponzorált. Ez a folyamat Kubát is véglegesen a regionális struktúrák középpontjába vitte, ahonnan Washington minden idegszálát megfeszítve igyekezett kizárni.

Ennek a latin-amerikai újjászületésnek a magvait fél évszázaddal ezelőtt Kubában vetették el. De az közvetlenebbül is a régió katasztrofális tapasztalatában gyökeredzik, amelyet a neoliberalizmusról szerzett. Az utóbbit először a véres Pinochet-rezsim valósította meg az 1970-es években, még mielőtt Margaret Thatcher és Ronald Reagan lelkesen átvették volna, és annak rendje-módja szerint ráerőszakolták volna a világra.

A privatizáció, a deregulálás és a tömegnyomor, amelyet ez rászabadított Latin-Amerikára, először Venezuelában, 1989-ben vezetett tömeglázongáshoz, amelyet barbár represszió követett; Caracazoban a nyomornegyed több mint ezer lakosát és tiltakozókat mészároltak le. Az 1998-as pénzügyi válság hatása az új piaci rend jóval szélesebb körű elutasítását váltotta ki, azé a politikáét, amelyet még kontinens szerte folytattak. És az USA-birodalom perifériáján a neoliberalizmus elleni első lázadásnak a nemzetközi jelentősége most nem lehetne világosabb. A globális leolvadás gyorsan diszkreditálta a szabadpiaci modellt, amelyet először Dél-Amerikában utasítottak el.

Természetesen, nagy remények vannak arra, hogy Barack Obama fel fogja ismerni Latin-Amerika újra ébredésének az erőteljes nemzeti, társadalmi és etnikai gyökereit, – egy aymara elnök megválasztása ugyanolyan elképzelhetetlen volt Bolíviában, mint egy afro-amerikaié elnöké – és a kölcsönös tisztelet új kapcsolatait kezdi majd építeni. Az eddigi jelek vegyesek. Az USA új elnöke adott pozitív hangokat Kubáról, ígérve a Bush-kormányzat USA-polgárokra vonatkozó utazási és pénzátutalási tilalmának a feloldását, de a 47 éve tartó, fojtogató kereskedelmi embargó befejezését nem.

Venezuelára vonatkozóan úgy látszott e hónap elején, hogy nincs változás a szokásos gyakorlathoz képest, amikor Obama hangoztatta, hogy a venezuelai elnök “a haladást megszakító erő” és azt állította, hogy Venezuela “támogatja a terrorista tevékenységet” Kolumbiában, nyilván a kolumbiai hadsereg által produkált, hamisított számítógépi lemezes bizonyíték alapján.

Ha ezzel a Kuba felé nyitás a szándék, akkor talán nem kell túl komolyan venni. De ha ez kísérlet Venezuela elszigetelésére és oszd meg és uralkodj politikára Amerika hátsó udvarában, úgy nem valószínű, hogy működjön. Venezuela erős regionális játékos, és amíg Chávez ugyan elvesztett öt államot huszonkettőből a novemberi regionális választásokon a bűnözés és a korrupció feletti elégedetlenség miatt, a támogatói még a népi szavazatok 54%-át nyerték el az ellenzék 42%-ával szemben.

Ennek az alapja az olajbevételek példátlan mozgósításának az évtizede nagy benyomást keltő szociális vívmányok elérésével, benne a nyomor arányának közel a felére csökkentésével, az írástudatlanság felszámolásával, az ingyenes egészségügy és oktatás masszív kiterjesztésével. Ugyanez és több is igaz Kubában, amely világelső egészségügyi és oktatási színvonaláról híres – az USA-énál jobb csecsemőhalálozási arányokkal – egy gazdasági blokád alatt álló fejlődő országban.

Kevésbé ismert az ország sikere a gazdaságának a diverzifikálásában a Szovjetunió összeomlása óta, nemcsak a túrizmus és a biotechnológia terén, de az orvosi szolgáltatások és elérhető vakcinák exportjában is a világ legszegényebb részeire. Bárki, a társadalmi igazsággal komolyan törődő ember, nem tehet mást, mint elismeri ezeknek az eredményeknek a nagyságát, éppen úgy, amint a szabadság és demokrácia kubai hiánya miatt valóban aggódók legnagyobb hozzájárulása lehet segíteni eltávolítani az USA-t a kubaiak hátáról.

Mindez nem jelenti azt, hogy a most Latin-Amerikát is elárasztó válság ne lenne potenciális veszély a radikális kormányai számára, eső termékárakkal, csökkenő bevételekkel és kiszáradó hitelpiacokkal. A forradalmak nem állhatnak meg, és annak az olajpárnának a leeresztése, amely lehetővé tette, hogy Chávez érintetlenül hagyja a hagyományos venezuelai kormányzó elit érdekeit, azt jelenti, hogy valószínűleg nőni fog a nyomás a radikálisabb megoldásokra. Eközben, a józan gondolkodás a neoliberalizmus csődjéről, amelyet elsőként Latin-Amerikában ismertek fel, most globálissá vált. Meg fogjuk látni, ugyanolyan radikalizmust fog-e generálni másutt is.

(Fordítás: Szende György)

http://www.guardian.co.uk/commentisfree/2009/jan/29/che-guevara-venzuela-cuban-revolution/print