Dr. Emily Morris a kubai gazdaságról írt tanulmányának befejező része.

Alternatíva?

Raúl Castro második és utolsó elnöki periódusa várhatóan 2018-ig fog tartani. 2016-ra, amikor a jelenlegi, ötéves „aktualizálási” periódus befejeződik, a cél az, hogy a gazdaság szélesebb termelési alapokra és erősebb magánszektorra tegyen szert, miközben megőrzi az egészségügyi, oktatási és más közjóléti szolgáltatásokat. Mivel Kuba sikeres kapcsolatokat épített ki több országgal, így Kínával, Brazíliával és Oroszországgal, a külföldi tőke beáramlásába fektetett bizalom megalapozottnak tűnik. A legnehezebb feladat a nemzetgazdaság hatékonyságának és dinamizmusának oly módon történő növelése, hogy elkerüljék az állam szocialista jellegét fenyegető jövedelmi és társadalmi különbségek kialakulását. Mielőtt „lejárt lemezként” kapásból elvetnénk a kubai modellt, el kell ismerni az eddig elért eredményei méreteit. A kubai hatóságok, noha elfogadják, hogy a piaci mechanizmusok hozzájárulhatnak egy dinamikusabb és diverzifikáltabb gazdaság kialakulásához, elvetették a nagyarányú liberalizálást és privatizáció csábítását, tisztában lévén ezek társadalmi árával. Ez a – jelentős részben a rendkívül nehéz nemzetközi feltételekre visszavezethető – hozzáállás nagyobb sikert ért el a gazdasági növekedés és a szociális védelem terén, mint amit a washingtoni konszenzus modelljei jósoltak számára. Ha összehasonlítjuk Kuba fejlődését és tapasztalatait a kelet-európai ex-KGST országokkal, illetve Kínával és Vietnammal, több sajátos jellegzetesség is feltűnik számunkra. Először, a többi említett országgal éles ellentétben Kuba képes fenntartani a szociális hálót a válság ideje alatt. A szigetet ért rendkívül súlyos sokk és a szintén rendkívül ellenséges külső környezet kontextusában szemlélve, a közjólét megőrzése kétségkívül a társadalmi megrázkódtatások elkerülését szolgálta. Szintén ehhez kapcsolódik a széleskörű társadalmi érdekegyeztetés folyamata, különösen a három legkritikusabb időszakban: a válság kezdetén, a stabilizáció során, valamint a Raúl Castro-féle kiigazítási program kezdetén. Harmadrészt, a bérek és árak ellenőrzésének fenntartása a válság elején és az azt követő regenerálódás folyamán az inflációs spirál mérséklésével lehetővé tette a viszonylag gyors stabilizálódást. Habár a rögzített árak és bérek egy virágzó árnyékgazdaságot is teremtettek, arra is szolgáltak, hogy minimálisra csökkentsék a zavarokat és a hivatalos gazdaságon belüli jövedelemkülönbségek kialakulását. Minden különbözőségük ellenére, ez a stratégia összevethető Kína „két útjával”, ahol a tervgazdaság mellett a piaci szféra is fejlődik, tapasztalatszerzési és tanulási lehetőségeket nyújtva. Kuba második gazdaságának alacsony hatásfoka és zavarai ellenére ez a fajta kettőség jelentős szerepet játszott az új feltételekhez való alkalmazkodásban. Negyedrészt, az állam ellenőrizte a gazdaság újrastrukturálódásának folyamatát, lehetővé téve számára azt, hogy szűkös devizaforrásait meghatározott ágazatokba irányítsa, így a rendelkezésére álló tőke mennyiségéhez képest figyelemreméltó mértékben helyreállítsa a devizabevételeit. Az ebben érintett vállalatok továbbá lehetővé tették a kubai tervezők, menedzserek és dolgozók számára az új, eltérő nemzetközi feltételekhez való alkalmazkodást. Az e szempont alapján létrehozott exportbázis talán túl szűk ahhoz, hogy hosszú távon is fenntartható növekedést biztosítson, de a krízist követően ez volt az egyetlen hatékony lehetőség a kapacitások helyreállítására. Végezetül pedig az a tény, hogy Kuba elvetette a „kapitalizmusba való átmenet” uralkodó doktrínáját, teret engedett egy olyan folyamat számára, ami rugalmasan és érzékenyen reagált Kuba változó feltételeire és korlátaira, melyet egy funkcionárius „permanens evolúcióként” jellemzett. Ez figyelemreméltó kontrasztot jelent a többi ex-KGST tagállam merev liberalizációs és privatizációs receptjével szemben, amit a „rendszerváltó” szakértők hordái erőltettek. Kuba ugyan szegény ország, de egészségügyi és oktatási rendszere magasan kiemelkedik a régióban. Példája azt bizonyítja, hogy minden nehézsége és ellentmondása dacára lehetséges a piaci mechanizmusok integrációja egy állam által irányított fejlesztési modellbe, mind a gazdasági hatásfokot, mind a társadalmi hatásokat tekintve pozitív eredménnyel. Mindez felveti a következő kérdést: Miért kell feltételeznünk, hogy az állam végül kivonul a gazdaság területéről, vagy, hogy a fennálló gazdaságpolitika egy lépést képezne a kapitalizmusba való átmenet felé? A gazdasági rendszerváltás egyik alaptétele Kornai azon tézise volt, hogy a „rendszer részleges megváltoztatása”nem lehet eredményes; a hatásfok és a dinamika csak akkor maximalizálódhat, ha teljesen végbemegy az átmenet a „szocialista tervgazdaságból” a „kapitalista piacgazdaságba”, mivel az előbbi túlságosan rugalmatlan a hosszú távon való túléléshez. De a régi KGST-tagállamok tapasztalata bebizonyította, hogy ennek sikere nem garantált, és társadalmi ára is magas lehet. Prekoncepciók nélkül tekintve a kubai példa azt sugallja, hogy ezzel szemben más út is járható.

Írta: Dr. Emily Morris

Forrás: cubadebate.cu

Fordította: Zolcsák Attila