Dr. Emily Morris a kubai gazdaságról írt tanulmányának ötödik része.

IV. Raúl reformjai

A devizabevételek a Venezuelával folyó kereskedelem révén 2005-2007 között történő növekedése lehetővé tette a várt fellélegzést. De 2008-ra, amikor Raúl Castro és csapata átvette a vezetést, a növekedés véget ért. Három, rendkívül pusztító hurrikán, valamint a nikkel árának a pénzügyi válság miatti zuhanása eltüntette a kereskedelmi többletet, megcsapolta a devizatartalékokat, lehetetlenné téve Kuba számára az adósságtörlesztést. Annak ellenére, hogy a szociális háló érintetlen maradt, a pénzkínálat és a pénzügyi fegyelem stabilizálódott, világossá vált, hogy ahhoz, hogy a kubai peso visszaszerezze régi értékét, és így helyreálljon a fizetések, hitelek és árak reálértéke, több kell a devizabevételek helyreállításánál. A monetáris egyensúlytalanságnak mély gyökerei voltak; az állam által ellenőrzött kétféle ár- és bérrendszer, valutaátváltási arány illetve két piac párhuzamossága akadályozta a nemzetgazdaság integrálódását, ami a termelés torz, egyensúly nélküli szerkezetéhez vezetett. Az állami szférában fizetett reálbérek éveken keresztül az 1990-es szint alatt maradtak, a CADECA átváltási aránya jelenleg 24 peso/dollár az 1990-es feketepiaci 7 peso/dollárhoz képest. Fennmaradt az egyenlőtlenség, és az ösztönzés elfajulása. A lakosságnak mindössze egy kis, keményvalutához hozzáférő privilegizált hányada engedhette meg magának a rendszeres szabadpiaci vásárlás luxusát; a többiek számára az új, nem-állami szektorból történő „leszivárgás” gyenge és közvetett jellegű volt, mindenekelőtt a társadalmi háló fenntartását szolgáló adók kivetéséből származott.

100 dollár az átlagos havi bérhez viszonyítva

Peso-dollár piaci átváltási rátája

A gazdaság kettéosztottsága a fejlődést az egyenlőtlenségek növekedése mellett a parazita informális szektor táplálásával is akadályozta, ami megcsapolta a hivatalos gazdaságot, elszívta a szakképzett munkaerőt – még a tanárokat is – CUC-ban fizetett szakképzetlen állások betöltésére, valamint ösztönözte az állami javak eltulajdonítását, amiken a feketepiacon emelt árral lehetett túladni. A korrupció és a jövedelmi egyenlőtlenségek növekedése aláásta a forradalmi morált és a szocialista retorika hitelességét, melyet tovább súlyosbít, hogy a leggazdagabb kubaiak informális kenőpénzekkel privilegizált hozzáférést biztosíthatnak maguknak az oktatás, egészségügyi ellátás és munkahelyek betöltése terén. Eközben a segélyek fizetése azon forrásokat apasztja, melyeket más beruházásként lehetett volna hasznosítani.

Alapvonalak

Raúl Castro új, Marino Murillo gazdasági miniszter által vezetett csapatának első megoldandó problémája a 2008-as válság után megbomlott külső egyensúly helyreállítása volt. Ezt az import radikális csökkentése által sikerült elérniük, ami a hivatalos GDP-növekedést 1,4 százalékra vetette vissza. Innentől kezdve a gazdasági stratégia a modell „aktualizálásaként” lett meghatározva, a kínai típusú, KP által vezérelt kapitalista tőkefelhalmozás helyett a termelés diverzifikálása, a tőkeszegény gazdaság újjáélesztése, valamint az árak, a valutaárfolyam és a bevételek újrastrukturálása által. Annak ellenére, hogy Raúl vezetési stílusa nagyon különbözött a bátyjáétól, figyelt arra, hogy mindezt Fidel politikájához kösse, sokat idézve beszédeiből; legkedveltebb idézete „a forradalom a történelmi pillanat megérzése; mindannak a megváltoztatása, aminek meg kell változnia” volt. A kezdeti, mérsékelt reformok után Raúl előkészítette a talajt a PCC 2011. áprilisi VI. kongresszusát megelőző nemzeti vita elindítására.  A „Párt és a Forradalom gazdaság- és szociálpolitikája” című tervezetet 2010 novemberében tették közzé, hogy a társadalmi szervezetek az egész országban megvitassák, kommentálják és javaslatokat fűzzenek hozzá. Az ily módon megszületett új tervezetet terjesztették végül a kormány elé, és néhány módosítás után 2011 májusában tették közzé. Annak ellenére, hogy ezen alapvonalak 2016-ig voltak hivatva megszabni a politikai irányvonalat, semmi esetre sem tekinthetőek egy ötéves tervnek. A PCC 1991-es megoldásához hasonlóan komplett reformprogram helyett általános elveket és célokat vázolt fel. Minden hiányossága ellenére a részvételiség elve továbbra is a hivatalos politika iránytűjét képezte. Ezt mutatta a közszférából tervezett nagyarányú elbocsátások felülvizsgálata, miután az állami alkalmazottak bírálták ennek rendkívül gyors tempóját, valamint végrehajtásának igazságtalan és megvalósíthatatlan formáját. A történtek azt bizonyítják, hogy noha semmiképpen sem önállóan, de a kubai szakszervezetek fontos szerepet játszottak a központi hatalom korlátozásában, valamint a vállalatok felszámolásának és a „racionalizációnak” gyakorlati végrehajtásában. Az „Alapvonalak” konzultációjának folyamata továbbá a közvélemény megismerését is lehetővé tette, mely a dokumentum végső változatának számos jelentős módosításában nyilvánult meg. Miközben a végrehajtást 2011 májusától egy Murillo által vezetett bizottság koordinálta, rendszeres tájékoztatókat nyújtva be a Nemzetgyűlésnek és a Pártnak, a folyamat maga sokkal szélesebb skálán érintett szervezeteket, melyek ugyanakkor kölcsönös interakcióban álltak a kormánnyal és a szakértői bizottságokkal egyaránt. A program bevezetése kísérleti projekteket, valamint kutatási, monitorozási és kiigazítási programokat foglalt magában. Az „Alapvonalak” és a hivatalos nyilatkozatok rengeteget hivatkoztak a piaci mechanizmusok felhasználására, de csak az állami politika kiegészítőiként, a „rendszerváltó országok” által alkalmazott neoliberális tendenciával szemben. Az alkalmazott eszközök tartalmazták a liberalizáció elemeit, beleértve a magánszektor bővítését, a külföldi beruházási lehetőségek szélesítését, a különleges fejlesztési szektoroknak nyújtott pénzügyi koncessziókat, valamint a lakás- és használtautó-kereskedés deregulációját. De ahelyett, hogy a magánszektor kezébe adta volna az ellenőrzést, a kormány e reformokat az állami felügyelet megerősítésével párhuzamosan hajtotta végre. Mióta Raúl vette át az elnökséget, jelentősen megnőtt a Contraloria General elnökének, Gladys Bejeranónak a jogköre, és a rendelkezésére bocsátott erőforrások mennyisége; tőle, mint kulcsfigurától a külföldi elemzők hajlamosak eltekinteni. A Contraloria General tevékenysége nem csak a korrupció elleni harc megerősítését szolgálja – fokozott figyelemmel a legfelsőbb szinten történő, legsúlyosabb visszaélésekre, hosszú börtönbüntetéssel sújtva több magas rangú pártvezetőt – hanem az adófizetés nemzeti szintű javítására is irányul a funkcionáriusok, vállalatigazgatók, számvevők valamint önfoglalkoztatók között. Vagyis az aktív állami intézmények felhasználására a szükséges apparátus és kultúra létrehozása céljából, hogy megerősödjön a hivatalos szektor hatékonysága és méltányossága egy olyan közegben, ahol a piacok a korábbinál fontosabb szerepet játszanak. A globális pénzügyi válság óta a kubai gazdaság teljesítménye gyengébb a vártnál, kitűzött céljától rendszeresen elmaradva, évi három százalék átlagos GDP-növekedéssel. Venezuela továbbra is segít, de az általa biztosított kezdeti lendület 2008-ban megtorpant, míg Kubának az USA piacától és a legtöbb nemzetközi finanszírozási lehetőségtől való megfosztottsága továbbra is a növekedés gátját képezi. Az állami szektorban a reálbérek alig nőttek, az egészségügyi dolgozókat 2014-ben kivéve. További csalódást jelent, hogy a mezőgazdaságban a magángazdák közötti földosztás, az ösztönzést szolgáló szabályok, valamint az elosztási, ellátási és pénzügyi támogatás ellenére elmaradt a fordulat. Komparatív perspektívából a közszféra radikális csökkentése ellenére tekintve a kubai GDP növekedése rosszabb a többi egykori „rendszerváltó országénál”; ez a kiigazítás elég lassú maradt ahhoz, hogy elkerülje a keresleti oldal megroppanását és a magas munkanélküliség kialakulását. De a 2011-es reformoktól várt eredmények elmaradtak. Az új piacok jobb működését szolgáló szabályok mellett a legmerészebb reformok a külföldi beruházási ráta növelésére, illetve a kettős pénzrendszer által létrehozott problémák megfékezésére irányulnak. Egy másik kezdeményezés a marieli Különleges Gazdasági Övezet megnyitása volt 2013 végén, mely egy új, Havannával összekötő vasútvonal létesítésével párhuzamosan egyrészt egy olyan ipari „cluster” létrehozására irányul, ami serkenti az export fejlődését, másrészt arra, hogy a kubai és külföldi vállalatokat a belső piac szükségleteinek kielégítésére ösztönözze. Ezzel a két eseménnyel párhuzamosan, 2014 júniusában hosszú vita után életbe lépett a külföldi beruházásról szóló új törvény. A kubanológusok csalódására ez azonban csak az 1995-ös törvény felújítása; miközben módosítja az adó- és ösztönzési rendszert, nyíltan csalogatva az USA beruházóit, az alapelvek változatlanok: a kubai állam felügyel, és minden külföldi beruházás az ő fejlesztési terveinek van alárendelve.

A Zéró-nap

Kétségtelen, hogy a külföldi beruházások élénkítése mindössze egy torz fejlődési modellt képes állandósítani, amikor a két valutaátváltási-rendszer – vagyis a hivatalos peso/dollár, illetve a CADEC nem hivatalos, de törvényes 24 konvertibilis peso/dollár – széles hivatalos, nem hivatalos, dollár-, illetve peso árskálát hoz létre, akadályozva a külföldi és belföldi gazdaság összehangolódását. A magánszektor erősödésével egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a relatíve alacsony hatásfokkal termelő magánvállalatok is képesek prosperálni a rendszerben, mivel kubai pesóban kifejezett költségeik – a bérköltségeket is beleértve – a tranzakcióikhoz használt CADECA/CUC árfolyam révén alulértékeltek. Valójában tehát a kubai állam finanszírozza a CADECA alulértékelt árfolyamrendszerén keresztül a magánszektort. Eközben az állami vállalatoknak a hivatalos, felülértékelt árfolyamot kell használniuk, ami nagymértékben csökkenti a versenyképességüket. Ez a „monetáris szemfényvesztés” azt jelenti, hogy a hatékonyan működő állami vállalatok is veszteségesek, miáltal nem tudnak tőkefektetésekhez jutni, miközben az alacsony termelékenységű, komoly állami támogatást élvező magánvállalatok a rendkívül magas adókra panaszkodnak. Az 55-ös számú kiigazítás ugyan világosan megállapítja, hogy a kettős pénzrendszert el kell törölni, azonban ez a kijelentés el van rejtve, és a váltás is nagyon lassú. Ez a lassúság részben a kockázati veszélynek tulajdonítható. Bármilyen monetáris reform káros következményekkel járó újraértékelést váltana ki, és a peso 1990-es évek elején történt összeomlása óta a Központi Bank a stabilitás fenntartására koncentrál. Az új krízistől való félelem nem csak a kormányon és a bürokrácián belül, hanem a teljes lakosság körében is az óvatosságot helyezte előtérbe; rengeteg háztartás alkalmazkodott a torz árrendszerhez, ily módon függővé is válva attól. A 90-es évek és 2008 közepe között a kiigazítások általi fokozatos javulás elégségesnek bizonyult a monetáris egyensúly kialakításának sürgető parancsával szemben, de az ezen évet követő visszaesés újra napirendre tűzte a témát. Végül 2013 elején megkezdődtek az első lépések. A helyzet két évig tartó tanulmányozása után a program lehetővé tette néhány állami vállalat számára a 10 CUP/CUC árfolyam alkalmazását belföldi – állami, szövetkezeti vagy magán – beszállítóikkal szembeni kifizetésekben. 2013 októberében a kormány bejelentette, hogy kidolgozta a monetáris reformok menetrendjét. A részleteket 2014 márciusában hozták nyilvánosságra: ezek szerint a Zéró-napra, amikor a CUC eltűnik, rögzítik az árakat és elvégzik a végelszámolást. A kubai peso addigra idegen valutára közvetlenül átválthatóvá válik, habár az átváltás bármiféle tervezett központi ellenőrzését illetően még nem ismertek a részletek. A lehető legzökkenőmentesebb átállás végett az állam kubai pesóban megállapítja az új árrendszer paramétereit, és fedezi a kezdeti veszteségeket; az egységes pénznemen alapuló új árak a pesó 1990 óta történt nemzetközi értékvesztésére is reflektálnának, valamint megszűnne a magánszektor eddig rejtett és közvetett állami támogatása is. Az a döntő kérdés, hogy mi lesz az új, egységes átváltási arány, még nem tisztázott. A jelenlegi, 24 peso/dollár CADECA átváltási arány – ami alulértékeli a pesót – tűnik a legkevésbé ártalmasnak, mivel a hivatalos árfolyam leértékelése radikálisan javítaná a vállalati szektor versenyképességét. Ugyanakkor ez Kubát olcsó munkaerőt biztosító országként csatolná a világgazdasághoz, és éles belső szakadást eredményezne a CUC „régi” haszonélvezői és a hivatalos pesóban fizetett állami dolgozók között. Egy 20, 15 vagy 10 peso – CUC/dollár átváltási arány továbbá a versenyképesség javításán túl lehetővé tenné a reáljövedelmek részleges korrekcióját, és amikorra már stabilizálódtak a dolgok és helyreállt a bizalom, egy esetleges további kiigazítást is megengedve. A cikk írásának pillanatában még nincs kitűzve a Zéró-nap dátuma, és továbbra sem tudni semmit a peso újraértékeléséről. A monetáris egységesítés óvatos kezdésével a kormány nyilvánvalóan azt várja, hogy lehetséges az árkiigazítás költségeinek minimalizálása. A kubaival nincsenek közvetlenül összevethető példák, mivel ez a fajta monetáris egyesítés más országokban akkor valósult meg, amikor devizabevételeket biztosítva a kereskedelmi mérleg pozitívvá vált, vagy amikor jelentős külföldi segítséget kaptak; továbbá egyik ilyen országnak sem volt olyan sajátos árrendszere és széttagolt piaca, mint Kubának. A kubai feltételek megértéséhez szükséges monetáris adatok nélkül csak spekulálhatunk a váltás lehetséges következményeiről. Az viszont világos, hogy a reform a következő évek folyamán hosszú távú változásokat fog jelenteni, nem csak az árakat és a jövedelem eloszlást, hanem a kubai gazdasági növekedést illetően is.

Szociális ellentétek

Nem könnyű felbecsülni, hogy a lakosság mekkora hányada rendelkezik CUC-kal vagy devizával, és azt sem, hogy mekkora mennyiségben. Néhány becslés alapján a lakosság fele bír CUC-kal, de sokszor csak elenyésző mennyiségben. A banki megtakarítások koncentrációja ugyan magas, de például azok, akik a feketepiacon tesznek szert jövedelemre, eleve máshol tartják a pénzüket. Amit többé-kevésbé azonosíthatunk, az a CUC-hoz nagyobb, illetve semmilyen hozzáféréssel nem rendelkezők csoportja. A legszegényebbek azok, akik állami nyugdíjból vagy szociális támogatásból élnek, családi segítség nélkül. Mivel a nyugdíjak alig elegendőek a létfenntartáshoz, ott, ahol nincs, vagy elégtelen a családi támogatás, szociális szolgáltatásoknak kell kiegészíteniük. Annak ellenére, hogy Havanna körül több pénz forog, magasabb kereseti lehetőségeket kínálva a fiatalok számára, az ilyen lehetőségekkel nem rendelkező idősebbek számára egyike a legnehezebb megélhetést nyújtó helyeknek, mivel a piaci árak magasabbak. Azon állami szférában dolgozó alkalmazottak, akik nem férnek hozzá olyan egyéb jövedelemforrásokhoz, mint apró munkahelyi lopások, mellékállások vagy pénzküldemények, szintén a puszta létfenntartás küszöbén egyensúlyoznak. A többi rossz körülmények között élő, akik valószínűleg a népesség több mint felét teszik ki, az önfenntartásra a hivatalos fizetésük valamilyen úton-módon való kiegészítésével képesek, napról napra élve, minden megtakarítási lehetőség nélkül. Ebbe a csoportba tartoznak azon állami alkalmazottak, akiknek szerény pénzküldemények, vagy legális, féllegális illetve illegális magánvállalkozások egészítik ki a keresetét. Noha a fizetési különbségek nagyok, nem ezek a reálfogyasztás elsődleges meghatározói, hanem a CUC-hoz való hozzáférés. A legsúlyosabb helyzetben levő állami foglalkoztatottak a PCC tagjai, akik feltételezhetően nem vesznek részt semmilyen magánvállalkozásban. Lehetséges, hogy rendelkeznek ugyan privilégiumokkal, de ez jövedelmi téren nem jelentkezik. Sok szakember számára a külföldi munkavállalás nyújt extra kereseti és fogyasztási lehetőséget. Azon állami foglalkoztatottak aránya, akik valamiféle egyéb állami juttatásban is részesülnek, folyamatosan nő. Elsősorban a havi szintű támogatást kell megemlíteni, mely olyan közszükségleti javakból áll, mint a tisztítószer, vagy a fogkrém; jelenleg a 10-25 CUC közötti értékűek a legelterjedtebbek. Az utóbbi évtized folyamán egyre több háztartásnak nőtt annyira a jövedelme, hogy szert tehessen mobiltelefonra, felújíthassa a lakását, vagy használt kocsit vehessen. A hivatalos állami fizetések azonban nem nőttek párhuzamosan a létfenntartási költségek növekedésével, vagyis a kizárólag pesóban kapott fizetésből élők helyzete továbbra is nehéz. A gazdagok egy elszigetelt kisebbséget képeznek. Ide tartoznak, akik rendszeresen nagyobb összegű pénzküldeményeket kapnak, néhány magángazdálkodó, sikeres legális vagy illegális magánvállalatok tulajdonosai, híres sportolók, nemzetközileg elismert kulturális személyiségek, korrupt vállalatvezetők vagy esetenként hivatalnokok. Ők tehát nem a kubai államtól kapott fizetésük révén váltak privilegizálttá. A lakosság többi csoportjától teljesen eltérő világot képviselnek. Az e csoport felé irányuló állami politika a gazdasági bűncselekmények felderítésére és büntetésére, valamint a pénzügyi rendszer megerősítésére koncentrál, igyekezve a magas jövedelmeket a jövedelmi- és a forgalmi adón keresztül erősen megcsapolni; viszont a kormány felhagyott minden olyan törekvéssel, mely a legális tevékenységből fakadó extrajövedelem kialakulását lehetetlenné tenné. Így megszüntették például a kubai baseball-játékosok külföldre való szerződésének megszorításait, és a kubaiak ma szabadabban utazhatnak külföldre munkát vállalni, fenntartva a visszatérés lehetőségét. De a többség számára az életszínvonal emelkedése lassú és alig érezhető; főleg Havannában egyre elviselhetetlenebb a helyzet, mert láthatják a mások által élvezett jóllétet jól tudva, hogy az gyakran nem tisztességes úton született. Az alapvető közszükségleti javak továbbra is szubvencionáltak, de több alapvető élelmiszert már a piacon kell beszerezni; ez a nominális bérek és egyéb juttatások növekedésével párhuzamos fokozatos fejlődés eredménye. Az élelmiszerellátás javult, de a víz- és gáz árának növekedése gyakorlatilag felszívja a jövedelem növekedését; ily módon az életszínvonal növekedése sokak számára alig érezhető. Ugyanakkor jól tükrözi a kormány prioritásait, hogy a szociális háló fennmaradt, az infrastruktúra és a közszolgáltatások kétségtelenül jobbak, mint korábban, ami a szakemberek exportja, és az adókból származó új bevételek tettek lehetővé.

Folyt. köv.

Írta: Dr. Emily Morris

Forrás: cubadebate.cu, 2014. november 24.

Fordította: Zolcsák Attila